Fega: Az előző epizódról szóló írásunkban nem ugrottam rá, mert gondoltam nem lesz fontos, de megismertük személyesen a pszichiátriára beépült újságírónőt. Nem is akárhol, Bertie új helyén egy zsidó kórházban, ahol Genevieve épp portrécikket ír Thack nagy riválisáról, akit már az első évadban is láttunk. Azért kezdek itt, mert az epizódban az ő száluk sikerült a legérdekesebbre, de ha már benne vagyok a bókokban, akkor azt is le kell szögezni, hogy messze a „The Best With The Best To Get The Best” tetszett eddig a legjobban az évadban. Lehet most kezdtem el igazán Soderbergh (SODERBERGH!4) munkájára figyelni, mindenesetre most éreztem, hogy az írás szinte végig rendben van, a rendezői munka pedig kihozza belőle a maximumot.
Térjünk vissza Bertie első napjára az iskolában, ahol rögtön egy napindító értekezletbe csöppenünk bele, ahol üdítően professzionális a légkör. A legtöbb velünk kapcsolatba kerülő szakemberrel így van, de orvosoknál különösen szeretjük ha minden pillanatban összeszedettek és koncentráltak, a munkájuk teljes palettáját nézve, nem csak akkor ha szikével a kézben állnak egy beteg felett. Ez viszont munkaszervezés szintjén szerintem hiányzik az újra Dr. Thackery által vezetett sebész osztály munkájából. Nem tudni, hogy Bertie mennyire értékeli az egészet, mert rögtön amint behozná a lazaságot meg a rock’n rollt, ahogy bemutatása után félmosollyal kiejelenti, hogy nyugodtan hívhatják Bertie-nek, Dr. Zinberg figyelmezteti, hogy itt nem véletlenül mennek máshogy a dolgok, mint a Knickben. De nem csak emiatt érezheti magát kakukktojásnak, a Mount Sinai ugyanis egy zsidó kórház, úgy tűnik a csapatban jelenleg ő az egyetlen, aki nem ilyen vallásúnak született.
Talán ez a figyelmeztető jel, hogy ne számoljunk az itteni munkájával túl hosszú időre, mindenesetre a szál az újságíróval, nem ehhez köti, abban viszont bízom, hogy az újságírónőt alakító Arielle Goldman nem csak egy rövid vendégszereplésre érkezett. Arra valahogy tippelni lehetett, hogy Bertie esetében nem akarják kivágni a magánéletét és csak a munkával kapcsolatos történetekben mutatni őt, ezért borítékolható volt egy új romantikus érdekeltség érkezése. Nem mondom, hogy mennyire életszagú, hogy rögtön az első napon így zajlanak az események, de néha a plot érdekében ezeket el kell nézni a sorozatnak.
Tudom, hogy nem kapcsolódik kifejezetten a sorozathoz, de érdekelne a véleményed Gaines azzal kapcsolatban, hogy a sorozatokon mennyire kéred számon az életszerűségeket és a véletlen egybeeséseket? Mindennek történetet kell szolgálnia? Vagy nem lehet ugyanazzal a szemmel nézni minden sorozatot?
A lényeg, hogy Bertie és Genieve remekül működnek együtt. Miután véget ér az értekezlet ketten maradnak a műtőben és és előkerül Soderbergh előszeretettel használt, “olyan mintha ipari kamera lenne” beállítása. Mindkettejük teljes alakát látjuk, mert minden fontos: milyen távolságra állnak egymástól, hogyan állnak mikor beszélnek vagy hallgatnak és így tovább. Ráadásul a kamera általában diktálja, hogy kit látunk, sokszor azzal sem törődve, hogy teljesen mások beszélnek épp. Itt viszont kettőjükről és a közeledésükről szól a jelenet, úgyhogy érthető ha látjuk, hogy milyen távol is vannak jelenleg. Összességében meglepő, hogy a randiról való beszélgetést hamar a kezébe veszi az újságírónő és mikor bedobja az időpontot, csak épp egy pillanatig várja meg Bertie reakcióját, de egyébként természetesnek veszi, hogy alkalmazkodik hozzá a férfi. Azt gondolnám, hogy a 20. század derekán kicsit szokatlan volt ez a fajta leosztás férfi és nő között, de gondolom nem számít, ameddig hű a karakterekhez, ugye?
Ezután eltelik vagy 20 perc míg újra képernyőre kerülnek, ekkor már rögtön a randit látjuk. Ezúttal is jellegzetes beállítást kapunk: az alulról fényképezett szereplők, amint épp a tömegben sétálnak, akik gyakran ki is takarják őket, van soron. A beszélgetésnél talán kijön a készítők egyszerűbb stílusa, ahol először a bizonyos újságcikkről esik szó, majd ebből rögtön sikerült átkötni arra, hogy minden kezdet nehéz. Ez ismerős, hiszen Genevieve-nek ez volt az egyik első Bertie-hez intézett szava. Nem mellesleg tematikusan is rezonál kábé az összes Knick epizódra, de most hogy Dr. Chickering új helyen dolgozik, Thack-ék éppen a szifiliszt próbálják gyógyítani, Dr. Gallinger igyekszik újrakezdeni a feleségével, különösen illik az epizódba. Ami viszont ennél is fontosabb, hogy megállapítják: mindketten olyan területen kell, hogy létezzenek, ahol csupa tőlük eltérő ember van. Ez a folyamatos kívülállóság, pedig erős kapocs lehet két ember között, remélhetőleg láthatjuk még ennek az alakulását.
Lassan átdobom a labdát, pedig még csak egyetlen fontosabb témát boncolgattam (ezek a szóvicceket be kellene tiltani). Amiről még mindenképpen beszélni akarok az a Cornelia és Lucy szála közötti hasonlóság. A nővér édesapjával kapcsolatban a legrosszabb félelmeink igazolódtak be. A harmadik rész alapján nekem úgy tűnik, hogy elég ódivatú nézeteket vall, a gyerekneveléssel kapcsolatosan. Amikor a templomban látjuk Lucy-t, az a jelenet egy random bűneit bevalló férfival indul, akit szinte teátrálisan bátorít A.D., hogy aztán a kamera kikössön Lucy-n és ne is engedje el (a fókusz egy időre lekerül róla, de a képből nem tűnik el) addig, amíg rá nem szánja magát arra, hogy bevallja a bűneit. Nem tudom, hogy jó döntés-e képernyőn kívül tartani ezt a fontos eseményt, nagyon kíváncsi lettem volna, hogy Lucy milyen szavakat választ és ezt az egészet hogyan játsza el Eve Hewson. Tudom, hogy Gaines te nem mindig vagy tőle elragadtatva, ez talán adott volna némi terepet arra, hogy nagyobbat dobjon.
Mikor hazaérnek csak tippelni tudunk, hogy Elkins nővér tényleg azt és úgy mondta, ami történt, mindenesetre azzal kezd, hogy a gyónás intézménye hatásos volt, mert hitt benne és könnyebbnek érezte magát. Egy átlagos papnak örülnie kellett volna a hallottaknak. De A.D. képtelen saját magától elvonatkoztatni a helyzetben, számára a lánya csak egy egy óriási csalódás, akiből pontosan az ellentéte lett, mint, amit szeretett volna. Ezen keresztül eljutunk egy másik fontos ponthoz az epizódban. Ez pedig, kapcsolódik az epizód egy jellegzetes témájához, hogy az emberek igyekeznek úgy viselkedni, ahogy mások elvárják tőlük és nem úgy, ahogy természetesnek érzik. Lucy azzal, hogy ott ül a templomban és feláll gyónni, részben teljesíti ezt, hiszen A.D. valószínűleg ezt várja el a lányától. Ami viszont kijön végül a száján, az egy másik kérdés, de ezzel az irgalom is eltűnik a tiszteletesből.
Cornelia, mikor ágyba bújik a férjével, akkor szintén arra játszik rá, hogy mit vár el tőle a férje. Bocsánatot kér, majd kezdeményez a szexben, de az egész annak a része, hogy megszerezze a pénzt Harriet nővér ügyvédjére. A beszélgetést az fűti, hogy a férjének fogalma sincs arról, miért szimpatizál a felesége az abortuszt végző nővérrel, pedig nem lenne túl nehéz összerakni a képet. A felesége a teherebeesésről úgy beszélt, mint aki már legalább egyszer túlesett rajta, bár ettől függetlenül tényleg nem kell kórházban dolgozni valakinek ahhoz, hogy tudja a nők nem érzik a pillanatot, mikor megtermékenyülnek. Érdekes kérdés, hogy Cornelia elveszíthet-e mindent, ha továbbra is ilyen felelőtlenül játszik a tűzzel. Mit gondolsz Gaines, mikor használják őt jobban a készítők? Ha magánélete és a nők szerény karrier lehetőségein van a hangsúly, vagy amikor a bubópestis után nyomoz? Mivel az utóbbi szinte biztosan felüti a fejét, ezért gondolom az írók rotálni fogják, hogy épp mi történik vele, pont ezért tartom érdekesnek a kérdést.
Volt még két másik jelenet, ahol az emberek visszaéltek mások feléjük támasztott elvárásaival. Feltételezem, hogy a kurva, akit Barrow látogatott meg nem először adta elő ezt a monológot egy kuncsaftnak, az öreg Herman viszont mégsem tudott mást tenni, mint elhinni, amit mondanak neki. Pontosan azért, mert a saját magáról elképzelt képbe beleillett. (A.D.-nél ezt pont fordítva láttuk) A másik ilyen jelenet, mikor előkerül európából Algernon rég nem látott menyasszonya, Opal. A szüleik mélyen sértve érzik magukat a helyzettől, de mégsem tudnak mást csinálni, úgy viselkednek vele, mintha családtag lenne és nem lenne furcsa így találkozni. Saját magukkal viszont konfliktusba kerülnek, mert a saját fiuk méltatlanul kezelte a helyzetet, amiért jár a fenyítő pofon. Ráadásul hiába veszik le a nőről, hogy rosszat akarhat a fiuknak, mégsem kelnek a védelmére. Ha Algernon a képernyőn van, az sosem rossz, de nem vagyok benne biztos, hogy a szeme és Cornelia mellé még ez hiányzott az egyébként is rengeteg alplottal ügyeskedő sorozatnak.
Itt az ideje átdobni a labát, rengeteg mindenről nem esett még szó. Egyetértesz velem az epizód átlagosnál jobb írását illetően? Mit emelnél még ki? Nekem még az is tetszett, hogy újra előjött a kutatás Thacknél, bár lehet egy idő után unalmas lesz, hogy mindennel csak akkor foglalkozik lelkiismeretesen, ha személyes érdeke fűződik hozzá. De jól állt párhuzamban azzal, amit Bertie átélt, aki vele kisebb rangú dolognak érte meg a labormunkát, pedig odaát a Knickben kiderült, hogy Gallinger is arra vágyna, hogy a különböző kutatásokban számítson rá Thack, ha már megmentette az életét. Itt nagyszerű volt a megjegyzés, hogy az ambíció sokkal messzebbre jutott egy embert, mint az irigység. Ez klassz, különösen azért, mert a második évadban úgy tűnik, hogy mindenkit igyekeznek szimpatikusabbá tenni a fontosabb karakterek közül, még azokat is, akik egyértelműen utálhatóak voltak az első évadban. Te érzed ezt a változást Gaines? Vagy nálad pár emberi momentum miatt még nem lehet kikerülni az ellenszenves kategóriából?
Gaines: Nehéz dolog Bertie-nek lenni! Szegény srác rögtön az első munkanapján belebotlik egy szupermodell kinézetű csajba, akinek vág az esze, mint a borotva, és nemhogy vevő a flörtölésére, hanem szabályosan kikezd Bertie-vel. Mondjuk ráfér a szerelmi bánatában dagonyázó ifjú orvosra, hogy egy egészséges kapcsolata legyen, és végre ne pincsikutyaként csaholjon olyanok körül, akik nem viszonozzák az érzelmeit. Nem ő amúgy az egyetlen, akinek a problémás szerelmi élete kerül terítékre: Barrow megmentősdit akar játszani a prostival, hogy jó embernek érezhesse magát, Algie és Cornelia tovább táncolnak a házasságtörés mezsgyéjén, lépésről lépésre közelebb kerülve ahhoz, hogy tönkretegyék mindkettejük életét (ha egyszer megint összejönnek, nem kérdés, hogy le fognak bukni), és ha ez nem lenne elég, felbukkan Algie eltitkolt felesége.
Tisztára, mint egy szappanopera!
Az írók van, amit ezek közül elegánsan vezetnek fel (a vurstliban való séta a kamerával – megint csak egy diszkrét, cseppet sem hivalkodó vágatlan jelenet – hatásosan közvetítette az első randikra jellemző keringőzést), de bevallom, így, együtt egy kicsit sok volt a szappanos fordulat – Algie szarkavaró felesége nagyon, nagyon nem hiányzott, félő, hogy ezzel Edwards minden idők legsanyargatottabb sorozatszereplője lesz. Ami persze nem újonnan jelenik meg a sorozatban, ráadásul ha úgy vesszük, a magánéleti kalamajkák minden kórházsorozatnak az alapját képezik, a Vészhelyzet-től a Grace kliniká-ig, és hát miért képezzen kivételt a The Knick, csak mert a múltban játszódik, és karcosabb a stílusa a többinél. A szappan amúgy sem eredendően pejoratív kifejezés, és én itt nem a „giccses” jelentésében használom, hanem szerkesztési elvként, amennyiben a szappanoperákban a hömpölygő cselekmény vezeti a karaktereket, a fordulatok egymás hegyére-hátára való pakolása, nincs végpont, a szereplők többé-kevésbé statikusak, ugyanazokat a konfliktusokat kényszerülnek végigjátszani. És ebben a részben – ami számomra épphogy a leggyengébb volt forgatókönyvileg – kristályosodott ki, hogy a The Knick is ezt a szerkesztőelvet vallja, amit nevezhetünk úgy is persze, hogy „a tíz rész egy mozifilm”, vagy hogy „ez egy regény”, de én inkább azt érzem, hogy Belger és Amiel kezében szétfolyik az alapanyag.
Nem érzem ebben az évadban a tematikai kohéziót, a céltudatosságot, az epizódok a 2010-es évek kábeles drámáinak trendjébe illeszkedve nem állnak meg a maguk lábán, nem alkotnak önálló egységet. Az, hogy három rész után még mindig ezerfelé tart a sztori, azért is furcsa, mert Amielék előre megírták mind a tíz részét az évadnak, tehát elvileg lehetne sokkal feszesebb, célratörőbb a cselekményvezetés. Lehet, hogy nincs is ezzel baj, hogy el kell fogadni, ez a sorozat ilyen széttartó, és tulajdonképpen még csak azt sem mondhatnám, hogy az egyes szereplőkkel ne bánnának jól, mindenki érdekes, vagy legalábbis érdekesen játsszák őket, és néha felfedezhető egy-két motívumbeli párhuzam. Mégis zavart most a csapongás, amely a sorozatot jellemzi, mintha Thack írta volna az epizódokat, ugyanúgy kap bele ebbe-abba, mint ahogy a főorvos az egyik részben még a drogok „ellenszerét” keresi, a másikban már a szifiliszre keresi a gyógyírt.
Ehhez kapcsolódik az életszerűségről feltett kérdésed (és ígérem, mindjárt belemegyek az epizód történéseibe, hogy ne csak a levegőbe beszéljek), amire az unalmas válasz az, hogy sorozata válogatja. Mert egy Hannibal-tól nem várom el azt, hogy híven tükrözze a valóságot, az egy rémálomszerű, erősen metaforizált dimenzióban játszódik, hülyeség fennakadni a procedurális bakugrásokon vagy az emelkedett stílben előadott párbeszédeken, a lényeg, hogy a saját szabályait tartsa be. De mondjuk egy tetszőlegesen kiválasztott David Simon-sorozat arra törekszik, hogy napjaink Amerikáját ábrázolja (nyilván dramatizált változatban, de minél valósághűbben), így ott számon tudom kérni, ha valami túlságosan elrugaszkodott. (Bár még ez is csalóka, a Show Me a Hero egyik fordulatánál húztam a számat, hogy ez mennyire hollywoodi, aztán kiderült, hogy hajszálpontosan így történt a valóságban.) A legtöbbször amúgy többre tartom az érzelmi, pszichológiai hitelességet, mint bármiféle életszerűséget, amit egyébként is nehéz megragadni – szóval, a karakterek legyenek hűek magukhoz, értsük, mit miért csinálnak.
Egyébként örülök, hogy feltettél ilyen kérdéseket, mert viszonylag kevés mondandóm van magáról az epizódról. A legérdekesebb elemeket te is kiemelted: egyrészt Bertie új munkahelyén keresztül szépen szembeállítják a „zseni” vs. „szabálykövető” vezetői magatartás eredményességét. Tetszik, hogy a sorozat nem foglal egyértelmű állást: elvileg úgy kellene gondolnunk, hogy Thack a nagy király, hiszen a romantika óta dívó zsenikultusz feljebb taksálja a lánglelkű forradalmárokat a biztos úton haladó iparosoknál (ha nagyon akarjuk, ezt még meta-szinten Soderbergh rendezői pályafutására is vonatkoztathatjuk, aki bár szakmája egyik legjobbja, igazából megbízható iparosként szállítja az alkotásait). De Thack esete éppen azt példázza, hogy néha az egzaltált zseniket sem árt rendezett mederbe terelni, főleg ha még drogfüggők is: legalább annyi híres alkotóművész vallja, hogy a leszokás után, fókuszáltabban sokkal jobb alkotásokat hoztak létre, mint ahány korszakos mestermű született benarkózott állapotban. Ettől még persze átragad a túlfűtött zsenik közelében lévő emberekre ez a lázas alkotói szellem, és ezért érzi magát elnyomva a végletekig beszabályozott Sinai kórházban Bertie – előreszaladna az adrenalinnal végzett kísérletek terén, de a kollégák ragaszkodnak a szabályos ügymenethez. Vajon ezzel csak elhúzzák azt, ami sokkal hamarabb is életeket menthetne, vagy épp ellenkezőleg, az a felelőtlenség, ahogy Thack egyből emberkísérleteket végezne a szifilisz elleni maláriagyógyszerrel, csak mert az ismerősének meg vannak számlálva a napjaik? És közben harmadik példaként ott van Edwards, aki szintén intézményes kereteken kívül kényszerült dolgozni az első évadban, de nem csapongó hévvel, hanem aprólékos munkával jutott el olyan radikális találmányokig, mint a porszívós megoldás.
Nagyon találó, amit írtál, hogy a szereplőknek akarva-akaratlan igazodniuk kell mások elvárásaihoz. Csúfosan mellélőttem, amikor Lucy apját haladó gondolkodású prédikátornak gondoltam, kiderült, hogy mint a sorozatban szereplő szinte összes patriarchális figura, egy utolsó rohadék, aki fizikailag és lelkileg is megnyomorítja a lányát – így már érthető, hogy Elkins nővér miért vonzódik az idősebb, autoriter férfiakhoz, és miért van tele elfojtásokkal. Harriet ugyanígy ki van téve a férfitársadalom kénye-kedvének, mások döntenek a feje felett, a tárgyalást vezető bíró például rögtön az elején kijelenti, hogy ha rajta múlik, Harriet a pokol tüzén fog elégni (és hát, ki máson múlna), a sztárügyvéd pedig csak addig védi, amíg megkapja a tiszteletdíját, amit Cornelia a férje beleegyezése nélkül nem fog tudni leperkálni. (Szerintem jó, hogy Cornelia szerepe “rotálódik”, hiszen pont az a lényege, hogy egy olyan társadalmi közegben mozog, amely egy bizonyos szerepet követel meg tőle, az úrinőét, de ő minduntalan megpróbál kitörni belőle, és csinálni valamit. Normális, hogy a kettő között libikókázik.) Még a The Knick ügyeletes görénye, Barrow is azzal van elfoglalva, hogy milyen képet sugározzon kifelé, és arról papol az építésvezetőnek, hogy a jó vezető titka, hogy félelmet ébresszen a beosztottjaiban – aztán szembejön vele a zombigengszter Bunky csodával határos módon életben maradt csatlósa, és Barrow egyből összeszarja magát félelmében.
A végére hagytam Gallingert, hiszen kérdezted, elég-e pár emberi momentum ahhoz, hogy valaki kikerüljön az ellenszenves kategóriából. A kérdést kicsit tévesnek érzem: nem az a bajom Gallingerrel, hogy ellenszenves, hanem hogy unalmas figura, nem túl izgalmasan eljátszva – vessük össze például Barrow-val, aki szintén elég egysíkú, de szórakoztatóan ellenszenves, az a fajta karakter, akit élmény utálni. Tény, hogy Gallingeren árnyal valamennyit, ahogy a családi körben viselkedik: Eleanor szívtelen, önző nővérével szemben támogatja a feleségét, de persze csak egy pontig, az estélyre már nem viszi magával. (Engem amúgy jobban érdekel, hogyan boldogul Eleanor, mint Gallinger féltékenység-rohamai a kórházban.) Viszont rajta keresztül bejön a történetbe a 20. század elejének egyik újabb sötét fejezete, az eugenika, amely a század első felében terjedt el, számos világkongresszuson folytattak éles vitákat az öröklődő betegségek elleni radikális beavatkozásokról, mely eleinte „csak” sterilizációs törvényekhez vezetett, majd később beépült a fajelméleten alapuló politikai irányzatokba, és összefonódott a nácizmussal.
Volt már arra példa sorozatnézői pályafutásom során, hogy egy-egy toxikus, károsan egysíkúnak tartott karakterből óriási kedvencem lett (néhány példa: Sonny a Tremé-ből, Cary Agos a The Good Wife-ból, Augustín a Looking-ból), de ehhez minden esetben az kellett, hogy az írók előcsalogassák a szereplő humánumát, s így idővel elindulhasson kifelé a gödörből, komoly változáson menve keresztül; a két eugenika-hívőnek, úgy tűnik, sikerült felkeltenie Gallinger érdeklődését, szóval nem tartom valószínűnek, hogy egyhamar beállhatunk majd a táborába. De azért remélem, hogy – akárcsak A. D. esetében, viszont fordított előjellel – neked lesz igazad, és az emberi oldala mást is előhoz belőle. A sorozat csak nyerhet rajta.
Egyéb felfedezések:
- SODERBERGH!
- Cleary újabb pofára esése: nem sikerült eltalálnia a megfelelő szteroid-adagot, úgyhogy eggyel kevesebb birkózója maradt, mint a meccs kezdetén. Kellemetlen. (Gaines)
- Így három rész után nem sokkal kezeli valósághűbben a sorozat a főszereplő függőségét, mint a 24. Mármint úgy tűnik, hogy Thack továbbra is drogozik, de attól függetlenül képes valamennyire elvégezni a munkáját, bár rendes műtét közben még mindig nem láttuk. Remélhetőleg hamarosan elindul valamilyen irányba a története, mert így eléggé súlytalanná válik az előző évad végi cliffhanger, hiszen nem lett olyan durva következménye a heroin függőségnek. (Fega)
- Szerintem most ott tart, hogy szinten tartja a függőségét az eszkortlánytól kapott tuti tippel, de amilyen izgága és nyughatatlan volt az Edwardsszal közös jeleneteiben, az nem azt sejteti, hogy olyan marha jól lenne. Lesz ez még rosszabb is. (Gaines)
- Az osztálytalálkozó is nagyszerűen volt fényképezve, tetszett ahogy hangsúlyozták, hogy Gallinger egyedül van, míg mindenki más párban. Nem csak a feleségeik miatt, de bárkivel találkozott, mindenütt egy párosan futott bele az osztálytársaiba, jobban érzékeltetve a magányát. (Fega)
- Henry csélcsap, nőcsábász típus, plusz az apját megkerülve mégis belevágott a metróbizniszbe. Nem lesz ennek jó vége, szerintem elég egy durvább fejmosás vagy botrány, hogy kihátráljon majd az egészből. Jók a szándékai, de nem egy megfontolt ember. (Gaines)
- Ha már a csélcsap embereknél tartunk. A zsidó orvos vajon miért fekete kurvákhoz jár? Progresszivitás miatt, vagy ott van rá a legnagyobb esély, hogy nem fut össze ismerős kuncsafttal? (Mad Men? Valaki?) Kíváncsi vagyok, hogy Bertie meglátogatja-e a jövőben az intézményt, némi tapasztalatszerzés céljából. (Fega)
- Mikor arról volt szó, hogy az ember testi hőmérsékletét kell felvinni, akkor csak nekem jutott eszembe a lázágy, amit Dr. Edwards vásárolt és Thack nem értette mire jó? Pont ilyen helyzetekre találták ki, nem? (Fega)Érvek a modern orvostudomány mellett rovat: Ezt a részt most egész sértetlenül megúsztuk. Volt egy kis szívtájéki trancsírozás, meg kihúztak egy röfi seggéből egy hőmérőt, de egyszer sem kellett igazán elborzadnunk. Gondolom, ez azt jelenti, hogy jövő héten dupla adagot kapunk.
