Fanboy Híradó

Fanboy Híradó

A Netflix női börtönös sorozata most vált azzá, amivé válnia kellett

2016. június 23. - Gaines

oitnb_1.jpg

Az Orange is the New Black a negyedik évadjával életbevágóbb, mint valaha. A finálé által felkavart érzéseimet egy, még véletlenül sem átfogó írással próbálom összefoglalni, a poszt első felében spoilermentesen. 

A Netflix szereti éreztetni az Orange is the New Blackkel, mennyire fontosnak tartja. A rejtélyes nézettségi statisztikáik alapján – amik olyanok, mint egy láthatatlanná tévő köpeny, amit sosem vesznek le, de azért higgyük el, hogy ott van – ez a legnépszerűbb sorozatuk, de valószínűleg nem rendeltek volna be egyszerre három évadot, ha nem így lenne. Az egyszerre kidobós, darálásra optimalizált modell azonban azt eredményezi, hogy a sorozat nem tud úgy bekerülni a köztudatba, olyan beszédtémává válni, mint a Breaking Bad, a Game of Thrones vagy az American Crime Story. Van egy-másfél hét, amíg nagyon intenzív a jelenléte az interneten, ellepik a Tumblr-t az epizódból kiragadt GIF-ek. Aztán eltelik egy év anélkül, hogy szóba kerülne.

Márpedig a negyedik évadnak tizenhárom héten keresztül lázban kellett volna tartania a közönséget. Az egy dolog, hogy magasan ez a sorozat legjobb, legerősebb évadja, főleg a második fele miatt, bár utólag visszatekintve abszolút szükség volt a komótosabb első epizódokra az alapozáshoz. Még az is csak részindok – meg hát szubjektív dolog –, hogy az évad egész biztosan ott lesz az év végi toplistám felső mezőnyében, holott az elmúlt években mindig lecsúszott a tízes listámról.

Nem, ennél egyszerűbb oka van annak, hogy a Netflix disztribúciós modellje cserben hagyja a sorozatot.

Az Orange is the New Black negyedik évadja életbevágóan fontos. Égetően aktuális. Dühös kiáltás az emberség mellett. És félek, hogy el fog sikkadni.

oitnb0014.jpg

Gondolkozom, melyik sorozatnál éreztem utoljára, hogy egy aktuális témára sikerült lézeres pontossággal rátapintania, de régre kell visszanyúlnom. Talán a Homeland első évadja? Bár, ha jobban belegondolok, van egy közelebbi példa is: az American Crime Story, az O. J. Simpson történet feldolgozása, amely húsz év után ismét lázba hozta a világot, és amely a feldolgozott témáiban is számos hasonlóságot mutat az Orange-dzsel. Mindkettő után ugyanazt a kérdést tesszük fel: „Hogy a fenébe történhetett mindez?” De van egy fontos különbség – nem minőségbeli, hanem az érzelmi töltetét illető eltérés. Ryan Murphy nagycirkusz-sorozata láttán groteszk kíváncsisággal vegyes hitetlenkedéssel tesszük fel a kérdést. „Hogy a fenébe történhetett mindez? Nonszensz, abszurd az egész, elképesztő, hogy ezek a fordulatok nem csak egy ponyvaregény szerzőjének agyszüleményei.” Az Orange évadzárója után ugyanez a kérdés így hangzik: „Hogy a fenébe történhetett mindez? A kurva életbe. A mocskos kurva életbe.” Nem marad más, csak a zsigeri düh.

Az ACS szereplői szaftos bulvárfigurák, akik tíz rész alatt hús-vér, komplikált emberi alakot öltenek. Az OiTNB-nek megvan az az előnye, hogy immár negyedik éve tanít minket arra, hogy empatizáljunk a szereplőivel, a Litchfield női börtön rabjaival. Messze van Amerika, a Black Lives Matter csak egy távoli szlogen a számunkra. De a tragédiák, amik Chapmanékkel történnek, velünk is megtörténnek. Az embertelen bánásmód, amit elszenvednek, a mi bőrünkön csattan. A hatalommal való visszaélés, a kiszolgáltatottakkal szemben alkalmazott erőszak egyetemes érvényű fenyegetések, ez igaz, de a sorozat nem holmi általános tanulságok szintjén mozog, hanem lent, az egyének között, a rácsok mögött. Emberi arcokat társít az elvont problémafelvetésekhez. Nem tehetjük meg, hogy elfordulunk.

Innentől spoilerekkel folytatom. Csak saját felelősségre olvassatok tovább.

Nem akartam nézőnaplót írni a negyedik évadról – eleve nehezebb, macerásabb egy komplett évadról egyben szövegelni –, de egy nappal azután, hogy a Netflix modell áldozatául esve hajnali négyig pörgettem a részeket, egészen a fináléig, olyannyira feszítenek a sorozat által kiváltott heves érzelmek, hogy muszáj kiírnom őket magamból. Nevezetesen, Poussey halálát. Nemcsak azért, mert az első évadtól ő az egyik kedvenc karakterem – van, akit ma már kevésbé szeretek, mint eleinte (Daya), mások apránként a szívemhez nőttek (Pennsatucky), ám Poussey volt az állandó, biztos pont. A sarkcsillag. Nemcsak azért, mert ő volt a sorozat szíve, akit Samira Wiley elapaszthatatlannak látszó optimizmussal és sebezhető érzelmi nyíltsággal keltett életre. Hanem azért is, mert a halála körülményei brutálisak, úgy idézve meg valós eseteket – főként Eric Garner meggyilkolását –, hogy egy percig sem érződik manipulatívnak vagy hatásvadásznak.

oitnb0005.jpg

Az egyik pillanatban még az adrenalin buzgott bennem, látva, hogy a rabok végre képesek félretenni nézeteltéréseiket, és kiállnak a jogaikért; a következő pillanatban Poussey holtan hever a padlón, és Taystee görcsösen zokog mellette. Rosszul mondom: az egészben az a legrosszabb, hogy nem egy szempillantás alatt következik be, a kamera elejétől a végéig megörökíti a lány haláltusáját. Wiley a Vulture posztmortem interjújában mesélte, hogy a jelenetet sokszor fel kellett venni a számtalan különböző beállítás (totálok, a tömegben lévő reakciók) miatt, de annál a snittnél, ahol közeliben mutatja a kamera az arcát, Matthew Weiner rendező a második felvétel után azt mondta: „Ezt nem akarom még egyszer végigcsinálni. Jó lesz így.”

Ez is milyen már. Matthew Weiner a Mad Men után először egy olyan sorozatrésszel tér vissza a tévébe, ami mélységesen felzaklat, percekig szabályosan remegtem utána. Spike Lee tudja ilyen elemi erővel művészi formába önteni a dühét. Eszembe jut a Do The Right Thing, amikor Mookie arcára kiül az a fajta nyugalom, amely jelzi, itt már nincs min vonakodni, és felemeli a szemeteskukát; meg John Cusack dörgedelmes prédikációja a Chi-Raq-ból, amely satufékkel akasztja meg a robogó filmet; meg Az utolsó éjjel Edward Norton saját tükörképéhez intézett keserű monológjával, a szeptember 11-ei trauma egyik első és mindmáig legerősebb feldolgozása. Eszembe jut, ahogy Ryan Coogler és Michael B. Jordan elérték a Fruitvale Stationnel, hogy Oscar Grant ne csak egy szalagcím legyen az óceán túloldaláról. Még egy: „Hé, hol van Wallace?” (Megint Jordan.) A finálé segít a gyászmunkával, az utolsó flashback ajándék, az elvesztett szereplő életének ünneplése. A jelen azonban tovább táplálja a haragot. A szellem kiszabadult a palackból.

Mindig is úgy gondoltam, hogy az Orange afféle modern szappanopera, nem tart sehová, nincs egy kitüntetett végpontja, egyértelmű narratív hajtóereje, mint amilyen a „Mr. Chips -> Scarface” vagy a „kié lesz a Vastrón”. Most mégis olyan, mintha elkerülhetetlen lett volna, hogy eljussunk ehhez a válaszúthoz. Az első évad nagyrészt egyetlen szereplő köré csoportosuló konfliktusokra épült: Chapman kontra Red, Chapman kontra Pennsatucky, Chapman kontra Alex. A második évad behozott egy „big bad”-et Vee személyében, ám őt végig mesterséges dramaturgiai eszköznek, túlságosan tévés intrikusnak, írói konstrukciónak éreztem. A harmadik évadban Jenji Kohanék okosan úgy döntöttek, nem töltik be a helyén keletkezett vákuumot, személytelen antagonistát választottak helyette, a börtön privatizált intézményét, amely cserben hagyja azokat, akikről gondoskodnia kéne.

oitnb0012.jpg

A negyedik évad mindezek összegzése, egyenes következménye: az előző évadban a profitorientált üzemeltető vállalat még csak elhanyagolja a gondjaikra bízott nőket, idén viszont tevékenyen árt nekik. Csak a privatizáció éles kritikájaként fogható fel, ahogy az MCC a költséghatékonyság nevében megteremt egy helyzetet, amelyben a veteránokból verbuvált új börtönőrök megtehetik, hogy nem tekintenek emberként a túlzsúfolt rabokra. A folyamat aprólékos, szisztematikus, visszafordíthatatlan, az abúzus megannyi formáját ölti: kisszerű megaláztatásokkal indul (Piscatella nem hagyja aludni Redet), faji alapú hátrányos megkülönböztetéssel folytatódik (az őrök csak a színesbőrűeket motozzák meg), szadista játékokkal végződik (az egyik börtönőr gladiátorharcra kényszeríti Suzanne-t). Egy-egy karakteren kereszül is végigkövethető a folyamat: Maritza először még kihasználja, hogy a férfi őrök szeretik motozás címszóval végigtapogatni a rabokat, és így tereli el az egyik őr figyelmét, amíg a barátnője végrehajt egy csempészakciót; később egy pszichopata őr fegyvert szorít a halántékához, és a játék, amit műveltet vele, minden, csak nem játék. Red kínzása, Blanca állósztrájkja, Suzanne erőszakba hajszolása, a mentális ellátás hiánya, ezek mind együttes erővel dagasztják a hógolyót, amely a fináléban lavinaként söpör végig a börtön falai között.

„Ez a hely elpusztít mindent, ami jó.”

– fakad ki a jószándékú, de a döntő pillanatban rendre visszakozó Caputo, és a sorozat őt látszik igazolni. Nicky újra meg újra a kábítószer rabja lesz, Sophia kis híján elsorvad a magánzárkában. Poussey halálát pedig az egyetlen börtönőr okozza, aki valóban segíteni szeretne a rabokon. (A helyzet súlyosságát jelzi, hogy a másik őr rajta kívül, akibe még szorult némi együttérzés, egy nemi erőszaktevő.) A rendszer nem csak a jókat morzsolja fel. Healy egy rasszista, homofób, kicsinyes, haragtartó szörnyeteg, aki csak néha-néha, mintegy véletlenül végzi jól a munkáját, de beleroppan abba, hogy nem tud segíteni a szkizoaffektív zavarban szenvedő, labilis Lollyn, aki az anyjára emlékezteti. A sorozat sosem válik nihilistává, még a legsötétebb percekben is megőrzi a humorát, a remény nem csak egy mézesmadzag, amit az írók belengetnek elénk, hogy aztán röhögve visszarántsák. Doggett megbocsát a megerőszakolójának, ami egy zavarbaejtő, rendkívül bonyolult és ellentmondásos döntés, megérne egy külön misét, de mégis a remény csillan fel általa.

oitnb0002.jpg

Doggett megbocsátott, Big Boo azonban nem. „Az én szememben még mindig egy utolsó rohadék erőszakoló vagy.” – sziszegi a börtönőrnek. A remény él, de ez most nem a remény ideje, hanem a haragé, okozzon bármilyen pusztítást. Lolly időgépet szeretett volna építeni magának, de nincs visszaút, a status quo többé nem állhat vissza. És a sorozat most vált azzá, amivé válnia kellett.

oitnb.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://fanboyhirado.blog.hu/api/trackback/id/tr6314540736

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása