Fega: Érdekes utat járt be Nic Pizzolatto és az HBO, a True Detective-vel. Az első évad 2014 egyik legmenőbb sorozata volt, ami sok dicséretet, illetve igencsak intenzív kritikai diskurzust váltott ki, és így a főszereplő, Matthew McConaughey karrierjének is új lendületet adott. A túlságosan gyorsan összedobott második évad viszont a nézők és a közreműködő remek színészek számára is csak időpocsékolás volt. Ezek után nem lett volna meglepő, hogy ha az ígéretesen induló antológia sorozat örökre befejeződik. Az HBO-nak azonban nagyon kellettek a drámasorozatok, (azóta a tulajdonosváltással pedig kiderült, hogy bármilyen sorozatra nagy szükségük van, hogy ne maradjanak le a kontent háborúban) így nem lehetett parlagon heverni az egyik legismertebb brandjüket, amiből ráadásul még mém is lett. Az elmúlt három évben arról lehetett hallani, hogy Pizzolatto visszatér azokhoz az elemekhez, amik az első évadban a legjobban működtek.

Louisiana helyett most Arkansas-ban járunk, ám ezúttal is egy nyomozópárost követünk, akik egy vártnál sokkal szövevényesebb ügybe ragadnak bele. A főszereplő Wayne Hayst az Oscar-nyertes és egyben Oscar-várományos Mahershala Ali alakítja, társát, Roland Westet pedig Stephen Dorff. Egy nap két kisgyerek elindul otthonról biciklizni, de soha nem térnek haza. De mi lehet egy ilyen ügyben annyira para, hogy főszereplőnk évekkel és évtizedekkel később is az üggyel kapcsolatos kérdésekre kénytelen válaszolni?

Az első rész sajnos képtelen megmutatni, hogy miért is érdekes ez az ügy, az eltűnt gyerekek szülei hihetetlenül antipatikusak, a folyamatos időugrások pedig egyáltalán nem segítenek abban, hogy tisztán lássuk a képet. Talán ezért is kellett dupla epizóddal indítani az évadot, mert az első rész után sokan kicsekkoltak volna. Szerencsére a második epizód már fogyaszthatóbb és kicsit világosabbá is vált, hogy merre megy tovább a történet. Te hogyan láttad Gaines a két epizód közötti különbséget? Szerinted is jobban sikerült a második vagy csak engem hengerelt le végére a hangulat?

Ezt a szót azt hiszem sokat fogom használni a sorozattal kapcsolatban ugyanis nálam mindig ez volt a True Detective legerősebb fegyvere. A sorozat kezdete az útjukra induló gyerekekkel, vagy később a nyomukba eredő rendőrök képe sikeresen emlékeztett engem arra, hogy miért is volt jó annak idején ez a sorozat. Volt benne egy kis borzongás, csipetnyi misztikum, miközben azt éreztem, hogy itt most nagyon profi emberek dolgoznak a hatásos összképen.

Valószínűleg szerették volna megismételni az autóban játszódó emlékezetes beszélgetéseket is, ezek viszont a két nyomozót játszó színész közötti összhangon és kémián múlnak, amit egyelőre megközelíteni sem sikerült. Legtöbbeknek valószínűleg ez maradt meg igazán az első évadból, hogy McConaughey jól hangzó zagyvaságokat beszél, miközben cigizik és kinéz az ablakon. Itt is szeretnének erre építeni, csak nem tudom miért.  A második rész szerencsére villantott valamennyit abból, hogy miért számíthatunk Wayne és Roland között teljesen más dinamikára, mint ami Rust és Marty között volt.

Korábban a kisebbségek reprezentációjának hiánya miatt előszeretettel vették elő Pizzolattót a kritikusok. Az eddigi két rész alapján, viszont úgy tűnik, hogy hiába próbál meg ezen változtatni, ha a végeredmény szörnyen kínos lesz. Nekem legalábbis erőltetett volt, ahogy a rasszizmust próbálta bevezetni a történetbe. Mikor Waynet láttuk a főnökeivel, nekem azokból a jelenetekből nem tűnt úgy, mintha tényleg máshogy bánnának vele, később a pedofil gyanúsítottat fenyegető mondatai pedig olyan nevetségesre sikerültek, hogy Mahershala Ali legnagyobb erőfeszítései ellenére sem hangoztak hitelesen. Te hogyan láttad Gaines a rasszizmus felbukkanását az eddigi részekben? Van miért aggódni a jövőt illetően?

Engem eddig az zavar legjobban, hogy olyan lassú mederben folyik a történet, ami csak akkor férne bele, ha elég erős lenne bennem a késztetés, hogy a végére akarják járni ennek az egész katyvasznak. Az idősíkok közötti ugrálások, a karakterek lassú és modoros bemutatása viszont ezt erősen hátráltatja. A különböző évtizedekben játszódó interjúkkal kapcsolatban olyan érzésem van, mintha csak azért kerültek volna bele a történetbe, mert az első évadnak is ez volt az egyik jellegzetessége, úgyhogy most sem lehetett kihagyni. Abban is sokat segít, hogy misztikusabbnak és bonyolultabbnak tűnjön a sztori.

A cselekmény túlbonyolítása tette igazán tönkre a második évadot és ismét baj lehet belőle.

Tudom, hogy sokan voltak, akik az első évadot is mindenáron meg akarták fejteni és végül nagyon csalódottak voltak, mert nem kaptak válaszokat. Engem az ott sem kötött le igazán és itt is inkább untat, viszont azt érzem, hogy most még inkább elvárják a nézőtől, hogy saját maga is próbálja megfejteni az ügyet, ne csak arra hagyatkozzon, amit egyértelműen kimondanak a szereplők. Te érezted ezt Gaines? Hogy kicsit házi feladatos a sorozat? Lassan ideje átadnom neked szót, roppant kíváncsi vagyok mit szóltál Jeremy Saulnier rendezéséhez? Carmen Ejogo téged is olyan könnyen lenyűgözött, mint engem? A családi szál behozatala elméletben tök jól hangzik, de félek, hogy a megvalósítás nem fog összejönni Pizzolattónak. A végére pedig Scoot McNary-t hagytam, akit én nagyon kedvelek, de itt sikerült olyan elánnál megalkotnia ezt az apuka karakterét, hogy ki nem állhatom és minden egyes jelenetben, mikor a képernyőn volt, azt kívántam, hogy bárcsak eltűnne onnan. Te hogyan látod az apuka szerepét a nagy egészben?

Gaines: Vajon mennyire aggasztó a True Detective harmadik évadára, vagy még inkább, a harmadik évados nézőnaplóinkra nézve, ha az első rész után az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy visszasírom a második évadot?

Nem mintha az idő olyannyira megszépítette volna Ray Velcoro, Ani Bezzerides és FRANK tragikus történetét, hogy most már jó évadként tekinthetek vissza rá. Véletlenül sem, a második évadot továbbra is totálisan félresikerült próbálkozásnak tartom. Viszont Nic Pizzolatto legalább mással próbálkozott, és hiába kompetensebb a harmadik évad indítása, hiába jellemző rá egyfajta visszanyert magabiztosság, mégis csalódás, mert a bevállalós kudarc egyetlen alternatívája ezek szerint a biztonsági játék volt. Pizzolatto visszatért az első évad jól bevált paneljeihez, amiket szépen összefoglaltál, emiatt viszont semmi újdonságélménnyel nem gazdagodtam az első két rész megtekintésével.

Mondhatjuk persze, hogy miért is várok újdonságot egy nyomozós krimitől, miért nem elég, ha ügyesen kivitelezik azt, ami ismerős, de hát a True Detective kezdettől fogva azzal büszkélkedett, hogy kitűnik az átlagból. Már 2014 elején sem volt forradalminak mondható, hogy sztoikus-sérült nyomozókat követünk egy rejtélyes, némi misztikummal körített eltűnési ügyben, és az azóta eltelt évek szintén nem fukarkodtak hasonló premisszájú sorozatokkal. Az első évadot viszont még valóban el tudták vinni a nagynevű színészek – és a remek alakításaik –, az atmoszférateremtés, a hangulatos rendezés, valamint az idősíkokkal és az elbeszélő megbízhatóságával való játék.

A házi feladatos hasonlatod szerintem elég helytálló, mind abban az értelemben, hogy az alkotók felmondják a leckét, meg abban is, hogy nekünk is inkább házi feladat nézni, mint szabad foglalkozás. Az általad is említett pozitív adalékok közül nálam egyelőre korántsem működik minden egyenlően: a misztikum és a hangulat inkább csak meglátszik a részek képi világában, a lassan kúszó-követő kameramozgásokban, a sűrű-sötét éjszakai felvételekben, mintsem igazán a bőrömön érezném őket – nekem is az unalom volt az elsődleges reakcióm a borzongás és feszültség helyett. A két epizód között sem éreztem ebben érdemi különbséget: számomra ez a két óra nem nyújtott többet az egyszerű procedurális cselekménynél, a gyanúsítottak felskiccelésénél, az expozíciós tartalmak átadásánál, meg a rejtély belebegtetésénél. Ez még az az időszak, amikor az egymásnak ellentmondó információkból sejlenek fel az áldozatok, lehetséges elkövetők, red herringek viszonyrendszerei, amit a vészjósló zene, a drámai párbeszédek, a patinás vizuál emelne el a sztenderdtől. A zárósnitt önmagában érdekesen váratlan volt, de annyira nem, hogy úgy istenigazából azon gondolkozzak, hogy került oda a pizsamás-félig demens Wayne.

Ami viszont Wayne-t illeti, és ami maximálisan működik, az Mahershala Ali alakítása. Már a Green Bookban is megmutatta, hogy a gyenge matériát is képes méltósággal, egyéni ízekkel megtölteni, és ugyan az lenne az igazi, ha az alapanyag is felérne a képességeihez, de a True Detective javára írható mindenképp, hogy megajándékozta Alit egy fő- és sztárszereppel.

Iszonyú erősen dominálja a képernyőt, és nem intézi el külsőségekkel a három különböző életkor ábrázolását sem. Más a mimikája, a testtartása, mások a gesztusai, a viselkedése.

A flashback-főszálban hozza Pizzolatto sztoikus alapfiguráját, de nyitottabb, ifjontibb, ami megnyilvánul a tanárnővel alakuló szerelmi szálban és a világ borzalmaival való szembesülés pillanataiban, mondjuk a kisfiú holttestének megtalálásakor is. A középső idősíkban már több terhet cipel, ingerlékenyebb, dühösebb, zárkózottabb, tüskésebb jellem, akiben a lezáratlanság indulatai munkálnak. A legerősebb alakítást viszont talán az öregmaszkban nyújtja: könnyű lenne a sminkre és az ősz Morgan Freeman-parókára hagyatkozni, de Ali a figura magányát, sebezhetőségét domborítja ki rendkívül érzékenyen. Ennek köszönhető az is, hogy egyelőre tetszik az idősíkos szerkezet, hiába önismétlő, és Saulnier is ügyesen érzékelteti a tűélesebb-digitálisabb hatású, dokuszériás lencsével az interjús jelenetek modernségét.

Maguk a karakterek – beleértve magát Wayne-t is, az alakítást leszámítva – jelen pillanatban leginkább még csak a cselekmény és a nyomok kibontásának szolgálatában állnak, és ami ezen túlmutatna, az nem túl eredeti. Hányszor láttunk már ugyanilyen gyásztól szenvedő, seggfejként viselkedő szülőket ehhez hasonló nyomozós sorozatokban? Hányszor állították e sorozatok középpontjába gyerekek vagy tinédzserek eltűnését-meggyilkolását? A sötét hangvétel önmagában nem elég, ahogy engem a nyomozás puszta folyamata sem tud önmagában lekötni, kell hozzá valami plusz. Ott a Sharp Objects, ahol szintén megtört nyomozó főszereplő (újságíró, de az most mindegy) próbált felgöngyölíteni egy brutális gyilkosságsorozatot, ahol kamaszlányokat öltek meg, egy kisvárosban, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenki kipletykál mindenkit a másik háta mögött, és mindenki gyanús. Ott sem ezek bizonyultak a sorozat igazán erősségének, hanem a gótikus horrorba hajló családi szál, a mérgező (női) rokoni kapcsolatok, az öröklött traumák feldolgozhatatlansága, amit a szokatlan, asszociatív vágás, Jean-Marc Vallée jellegzetes rendezői stílusa kiszolgált.

Miben mutat újat ezekhez képest a True Detective? Egy ilyen angle lehetne a rasszizmus kérdése, hiszen Wayne olyan környezetben kénytelen nyomozni, ahol általában ő az egyetlen színesbőrű ember, és már az csodaszámba megy, amikor találkozik Ameliával. A két rész legjobb párbeszéde pont az ő egyik korai beszélgetésük, amikor Wayne megkérdi tőle, milyen a városban élni – és a sorok mögül egyértelműen kihallani: „afro-amerikaiként a fehérek közt” -, mire Amelia egy sokatmondó vállvonással annyit felel: „You know. It’s fine. It’s good, really, for what it is.” Több ilyen párbeszéd kéne, és nem az általad is említett, valóban kissé botcsinálta dialógok, ahol Pizzolatto a valós megfigyeléseket hajlamos feláldozni az edgy egysorosok kedvéért, lásd, pedofilos jelenet a második részben.

Wayne az eredeti elképzelés szerint nem lett volna színesbőrű, és Ali elmondta, mennyit harcolt a főszerepért, mert saját felmenői között is voltak megélt tapasztalatok, amik miatt azonosult Wayne-nel, és kérte Pizzolattótól, hogy ne változtassanak gyökeresen az eredeti forgatókönyveken, ne kerítsenek nagyobb feneket a faji témának. Nehéz ügy, hisz egyrészt Pizzolatto eddigi munkáit ismerve kérdés, mennyire alkalmas a téma árnyalt kifejtésére, és érthető az is, hogy Ali nem szeretné, ha egyedül ez határozná meg a karakterét, ugyanakkor ez adhat egyediséget az unásig ismert alapszituációknak. Meglátjuk, előkerülnek-e más újszerű elemek a későbbi részekben, amik feldobhatják ezt a monokróm, viszonylag humortalan, lassú sodrású évadot, és mit tudnak kihozni az eddig egypontnullás figurákból. A Sharp Objectsnél, vagy a Big Little Liesnál is kellett néhány rész, amíg előtérbe kerültek a sorozat igazán izgalmas vetületei, bízom benne, Pizzolatto is tartogat még valamit a tarsolyában.

Egyéb megfigyelések:

• Még szép, hogy az a Nic Pizzolatto, aki a Vanity Fair profiljában bőrkabátban pózol, Steve McQueen halálának napján indítja a cselekményt. Aznap kiveszett a kúlság a világból, de a követői köztünk élnek! (Gaines)
• Az apuka egyelőre tényleg elég irritáló - nem mintha az anyuka nem lenne az -, de tűzbe mennék Scoot McNairyért, örülök, hogy folyamatosan láthatom különböző arcszőrzetekkel (BAJUSZ!), remélem, a későbbi idősíkokban új árnyalatokat is kap majd a figurája. Carmen Ejogót pedig a rég elfeledett, 2006-os, egy évadot megélt NBC-sorozata, a Kidnapped óta szeretem, a The Girlfriend Experience fura második évadában is izgalmas volt, és ha már megint csak egy (1) darab jelentős női karakterünk lesz az évadban, örülök, hogy az hozzá került. (Gaines)
• Carmen Ejogo remélhetőleg egy személyben tud majd kompenzálni azért, mert Pizzolatto továbbra sem tud/akar női karaktereket írni. (Fega)
• “Why'd you kill a boar, but not a fox?” “Well, you eat the boar.” (Gaines)
• Én tudom, hogy Pizzolattót a párbeszédeiért (is) szokás szeretni, de főleg az első részben azért volt pár béne dolog, főleg Roland és Wayne beszélgetésében és szerintem ez az egyik, amit te is írtál a vadászatról. A másik pedig, ahol a két nyomozó közötti különbséget azzal próbálta érzékeltetni, hogy mit gondolnak a prostitúcióról. (Fega)
• Még nem egészen látom át, milyen is lesz egész pontosan Wayne és Roland kapcsolata, de több helyen olvastam, hogy Stephen Dorff figurája a sorozat történetének egyik legérdekesebb karakterévé növi ki magát, hát, meglátjuk. (Gaines)
• Sarah Gadon alakítja a 2015-ben játszódó szálon a riportert. Én őt eléggé kedvelem, viszont félek, hogy ez a szál azért került bele a történetbe, hogy Pizzolatto jól megmondja a tutit erről a műfajról, ami szerintem sokkal kevésbé lesz vicces vagy szórakoztató, mint ahogy az American Vandal kommentálta a témát. (Fega)
• “You ever been someplace you couldn't leave, and you couldn't stay… both at the same time?” - Ide akár be is szúrhatnánk “this is fine” mémet, nem, Fega? (Gaines)
• (Fega)
• “Welcome to Vice.” - #TheDeuceSeason3 (Gaines)
• Utólag egyébként vicces, mert ez a nagy cliffhanger, de bennem kb semmit nem mozgatott meg az utcán egyszer csak magához térő öreg Wayne, ami jól jelzi, hogy mennyire sikerült megragadnia engem az évadnak. (Fega)
• “D'you hear me, boy? You will bleed black cock.” - Ez vajon már kiérdemelte a miafasz, Pizzolatto rovatunk visszahozatalát, vagy várjunk még vele? (Gaines)
• Szerintem itt az ideje visszahozni a miafasz, Pizzolatto rovatunkat! (Fega)