Fanboy Híradó

Fanboy Híradó

Fosse/Verdon 1x01 - Life is a Cabaret

2019. április 14. - Fega

vlcsnap-2019-04-14-14h36m20s757_1.png

Újabb közös nézőnapló sorozat indul Fega és Gaines tollából. Ezúttal az FX legújabb, limitált szériáját, a Fosse/Verdont fogjuk kitálalni. A sorozat executive producerei között ott van Lin-Manuel Miranda, illetve Thomas Kail a nagysikerű Hamilton musical rendezője is. Sikerül nekik érdekes bemutatni a broadway ikonikus alakját Bob Fosse-t? És meg tudják végre találni Gwen Verdon helyét a történelemben? 

Gaines: Hogyan lehet érdekesen újszerű és eredeti életrajzi sorozatot készíteni egy emberről, aki már megcsinálta saját magáról a tökéletes önéletrajzi filmet? A Broadway óriási hatású koreográfus-rendezője, Bob Fosse 1979-es filmjében, a Mindhalálig jazzben benne van minden, amit erről a bonyolult fickóról tudni kell. Fiktív alteregójának története egyszerre önmagasztaló és önkritikus, nekrológ és roast, akit a film végén úgy mutat be a túlvilágra kalauzoló konferanszié: „középszerű szórakoztató, nem nagy emberbarát, és neki senki nem volt a barátja”. Ja, és mellesleg a film remekmű, még a 70-es évek „minden szabályt szegjünk meg” alapelven nyugvó hollywoodi forradalmán belül is merész és formabontó filmnyelvi megoldásokkal, asszociatív vágással, fantázia és valóság, idősíkok összemosásával.

A fenti kérdésre az egyik legitim válasz az lehet, amit a Fosse/Verdon, az FX új minisorozata már a címéből adódóan is követni szeretne. Hogy ne, vagy ne csak Fosseról meséljen, hanem a csendestársáról, partneréről, első számú múzsájáról és alkotótársáról, a táncos-színész Gwen Verdonról, akinek kulcsszerepe volt Fosse legendás stílusának kifejlesztésében, mégis csak az egyikük nevét szokás a nagyok között emlegetni. A Life is a Cabaret című nyitóepizód egyből rá is világítja a reflektorfényt a címszereplők kreatív szempontból egyenrangú, egyébként elég eldeformálódott viszonyáról. Verdon félszavakból is megérti Fosse-t, és képes is tolmácsolni mások – színészek, táncosok, producerek – számára a gondolatait, nélküle nem születne meg Fosse első rendezése, az Édes Charity, sem bombasikere, a Kabaré filmváltozata. Ám míg a színpadon Verdon játszhatja Charityt, a filmben Shirley MacLaine veszi át a helyét; hiába segít be koreográfus-asszisztensként, a neve még a stáblistára sem kerül fel. A magánéletük pedig külön bekezdést igényel. Vagy nézőnaplókat – hiszen erről is fog szólni a sorozat.

vlcsnap-2019-04-14-14h37m53s633.png

Szóval van itt egy leegyszerűsített alapsztori a zseniális, elismert művészről és az árnyékába tolt női partnerről – valahogy nagyon benne van most a levegőben vagy a zeitgeistban ez a téma, az elmúlt évben két filmet is bemutattak sztárokkal, amelyekben a semmirekellő férj szellemírójaként dolgozó, nála sokkal tehetségesebb feleség nem kapja meg a neki kijáró elismerést. (Az egyik a Colette Keira Knightley-val, a másik a The Wife, amiért Glenn Close végül nem kapta meg a kívánt elismerést, azaz az Oscar-díjat.) És van itt egy pilot epizódunk, ami, hát, ha nem is olyan rossz, mint mondjuk a The Wife, de önmagában nézve nem több egy sekélyes, kapkodó életrajzi filmnél, a műfaj hibáival. Szerencsére követi még hét epizód, de meglepett, hogy kiállításra ugyan vérprofi és elegáns az epizód, nyitórésznek eléggé furcsa.

vlcsnap-2019-04-14-14h37m03s749.png

Ez következik egyrészt abból, hogy az író-rendező páros, Steven Levinson és Thomas Kail valamennyire a Mindhalálig jazz szokatlan vágástechnikájából indul ki. Nem elég, hogy in medias res csobbanunk bele a főszereplők életébe és karrierjébe, de nagy időbeli ugrásokkal nyargalunk végig egy fontos időszakon – Fosse első filmjétől a Kabaré forgatásáig –, és még flashforward-keretbe is helyezzük az egészet, nem beszélve a Fosse gyerekkorába visszatérő emlékképekről. Másrészt olyannak éreztem ezt a részt, mint egy több száz évvel ezelőtti regény bő lére eresztett, tartalomösszefoglaló és –megelőlegező fejezetcímeit („Első fejezet, hősünk szélmalmok ellen vív harcáról, és asszonya sanyarúságáról”).

Megadta a sorozat tézisét, felvázolta nagy vonalakban, egy-két kiragadott példán keresztül a fő konfliktust, és remélhetőleg a következő részekben ezeket fogja tárgyalni, tovább ragozni, mélyükre ásni.

Ez így elég sok egyszerre, és nem tudom, mennyire követhető vagy élvezhető olyasvalakinek, aki a minisorozaton keresztül ismerkedik Fosse-ékkal. Kapóra jön, hogy itt vagy te, Fega, aki képviselni tudja a newbie nézőpontot! Mit gondoltál a nyitóepizódról? Elég támpontot kaptál ahhoz, hogy eligazodj a Fosse-Verdon univerzumban? Meg tudtak fogni a karakterek vagy a színházcsináló (itt még inkább filmkészítő) közeg ábrázolása? És minek lehet jobban örülni: hogy Sam Rockwell végre nem rasszistát játszik, vagy hogy Michelle Willliamset 8 részen át nézhetjük, ahogy kibont egy főszereplő karaktert?

vlcsnap-2019-04-14-14h43m01s824.png

Fega: Vérprofi és elegáns, de nyitórésznek meglehetősen furcsa.

Hiába vagyok teljesen vakon Bob Fosse és Gwen Verdon életét és karrierjét illetően, összességében ugyanazok a szavak jutottak eszembe nekem is a sorozat nyitányáról. Előzőleg a True Detective-ről írtunk közös nézőnaplókat és ott is én voltam az, aki a legtöbbször nehezményezte a gyakori és sokszor érthetetlen időbeli ugrásokat. Ebben a tekintetben egyelőre a Fosse/Verdon sem vizsgázik sokkal jobban, viszont az sok mindent megmagyaráz, ha a főszereplő filmjéből vették az inspirációt. Az viszont ezek után sem értem, hogy miért így és miért ezzel a szelettel kezdték el kettőjük bemutatását.

Több olyan jelenet is volt az epizódban, amik az évad egy későbbi pontján nem éreztük volna furcsának, (gondolok itt elsősorban a Kabaré németországi forgatásához köthető dolgokra), itt viszont csak lógtak a levegőben. Tényleg a német prostituáltak castingolása az a pillanat, amivel már rögtön az elején látnunk kell? Mi olyan derült ki ebből róla, ami nem volt világos abból, amit az Édes Charity forgatásából láttunk? Vagy valójában a tolmáccsal kialakított viszonya miatt volt fontos? Mondjuk ez a része pont szerintem a leggyengébb pontja az epizódnak, mert jó lett volna, ha valami több is kiderül Fosse-ről azon kívül, hogy képtelen a gatyájában tartani a férfiasságát.

vlcsnap-2019-04-14-14h42m37s259_1.png

Ráadásul ha már az a helyzet, amit leírtál, hogy Fosse élete már kapott egy méltó feldolgozást, akkor a sorozatnak nem, hogy inkább Gwen Verdonra kellene legalább egy kicsit jobban koncentrálnia? Bármelyik epizódban megváltozhat ez a helyzet, de egyelőre túlságosan Fosse centrikus a dolog. Viszont nem érzem azt, hogy közelebb kerültünk hozzá az első óra után, ami mindenképpen baj.

Az első epizód minden pillanatát átjárja az érzés, hogy igazi nerdök készítették, akik imádják a korszakot, illetve Fosse munkáját, ezért minden apróságra odafigyeltek. Így viszont a hozzám hasonló kívülállókban szerintem pont úgy csaódik le, hogy érzik, most bebocsátást nyertek a bennfentesek közé, de nem sok segítséget kapnak abban, hogy elnavigáljanak ebben a világban.

vlcsnap-2019-04-14-14h43m14s056.png

Ahhoz tudnám ezt az érzést hasonlítani, hogy a sorozat megadta nekünk azt az érzést, hogy bekukucskálhassunk olyan helyekre, ahol nem lehettünk ott. A házibuli Fosse-éknál, a forgatások, vagy a vacsora ahol Fosse kipuhatolta a Kabaréval kapcsolatos lehetőségeit. A sajátos stílus miatt viszont időről időre ránk csapják az ajtót, hogy aztán egy egészen új helyzettel kelljen megbirkóznunk. Ezzel szemben mondjuk a Crown, ami szintén nagyon ismert emberek életét dolgozza fel, olyan mintha egy megszervezett látogatáson lennénk, ahol mindig világos, hogy hol vagyunk és az idegenvezetőnk, a sorozat készítője, arra is odafigyel, hogy ezeknek a túráknak valamilyen nagyobb témát adjon. Itt viszont nincsen senki, aki vezessen minket a show business dzsungelében.

Ez nem feltétlenül baj, mert az egymásba összefolyó dolgok inkább emlékeztetnek arra, ahogy az emberi agy és a memória működik. Ez a csapongás is sokkal könnyebben befogadható és érthetőbb lenne, ha az a bizonyos keretes szerkezet az lenne, hogy mondjuk Fosse valamilyen formában visszaemlékszik az életére.

vlcsnap-2019-04-14-14h44m10s766.png

Az első rész alapján nem világos, hogy pontosan mit is akar majd mondani a sorozat, mennyire menti fel vagy éppen ítéli el a főszereplőjét. Az, hogy a megcsalós dráma a majomfejjel jól működött, elsősorban a színészi játéknak köszönhető, mintsem a forgatókönyvnek, ami okosan kezdte el felvetni előttünk a két főszereplő kapcsolatát. A választások tehát nem minden esetben voltak a legjobbak, de azt sikerült elérni, hogy többet akarjak megtudni erről a világról, ami mindenképpen pozitív.

Ha egy jelenetet kell kiemelnem az epizódból, akkor a producerrel folytatott vacsorára szavaznék, mert ott éreztem, hogy kicsit lenyugodott az epizód, két ember beszélget egy asztalnál és nem ugrálunk ide-oda. Ráadásul itt a fiatalkori emlékkép megjelenése is jól nézett ki. A fiatal Fosse táncórái és a jellegzetes kopogó hang gondolom állandó elem lesz, de ami igazán tetszett az az, amit a tanára mondott.

Arra kérte, hogy mosolyogjon, elrejtve a valódi érzéseit, mert a nézők nem kíváncsiak arra a vérre és verejtékre, amivel egy profi produkció előállításával jár. A sorozatban viszont pont erre vagyunk kíváncsiak és ezt kell érdekesen és életszagúan tálalni.

Te is említetted, hogy a sorozat témája mostanság nagyon benne van a zeitgeistban, de ez önmagában kevés, meg kellene találni még azokat a pillanatokat, amikről azt érezzük, hogy ez a jelenünkről beszél. Vagy egyéb kortalan dolgokról. A kezdés után nehezen tudnám összeszedni ezeket a dolgokat.

vlcsnap-2019-04-14-14h40m36s411.png

A színészekbe egyelőre képtelen vagyok belekötni és a kérdésedre válaszolva örülök azért, hogy Rockwell nem egy rasszistát játszik. Kíváncsi leszek, hogy táncosként mennyire lesz hiteles. Az alapján, amit eddig láttunk, Williamsnek az sem okoz majd gondot. Lehet ezért, lehet nem, de azt érzem, hogy belőle és a karakteréből szeretnék többet látni. Miért alakult így a karrierje? A férje vagy a saját ambíciói miatt, vagy eleve a férfiak által uralt világban nem is lett volna esélye olyan karrierre, amit megérdemelt volna? Ez egy sokkal izgalmasabb kérdés a számomra, mint a mindenkit megdugó Fosse, úgyhogy remélhetőleg a jövőben többet is tudhatunk majd meg ebből.

Kíváncsi vagyok, hogy te hogyan láttad ezt a részét a pilotnak. Valóban túlságosan sokat foglalkozott Fosse-val, vagy szerinted sikerült egy egészséges egyensúlyt megtalálni a narratívában? És mit szóltál a szerintem túlságosan felszínesen ábrázolt viszonyhoz? Neked jobban felkeltette az érdeklődésed a tolmács?

vlcsnap-2019-04-14-14h42m52s785_1.png

Gaines: Örülök, hogy leírtad, önmagában kevés, hogy csak arról beszéljen a sorozat, amit a pilotban láttunk, és Fosse-ról csak annyit állítson, hogy egy zseni, aki nem tudja a gatyájában tartani a férfiasságát. Nem mintha a sorozatnak szőnyeg alá kéne söpörnie Fosse személyiségének árnyoldalait: régen rossz lenne, ha pusztán piedesztálra emelné, és nem fogná vallatóra. Másfelől viszont, megvallom őszintén, engem ez a vetülete érdekel a legkevésbé, főleg, ha csak olyan felszínes bemutatásra futja, mint amit az első részben láttunk. Sokkal inkább izgat, hogyan dolgoznak a színfalak mögött, hogyan áll össze egy-egy produkció, ebben hogyan veszi ki a részét Verdon, milyen a munkakapcsolata Fosse-val, és milyen hatással van a magánéletükre. Sokkal gazdagabb ez a téma, semhogy leszűkítsük.

vlcsnap-2019-04-14-14h43m44s547.png

Ellenben kicsit vitába szállnék azzal a meglátásoddal, hogy a színészekbe nem lehet belekötni. Talán az az oka, hogy a forgatókönyv egyelőre Fosse egyetlen oldalára fókuszált, a producerek által ostromlott, vízióját mindenáron megvalósítani akaró, csélcsap antihősre, de hiányoltam Rockwell alakításából a színfoltokat. Mert az a Fosse, akit a pilotban látunk, egy házibulis jelenetet leszámítva morózus alak, aki kúlnak kúl, de nem elég energikus. A vért és verejtéket mutatja a mosoly nélkül, márpedig a mosoly is fontos. Nem tudom, milyen habitusú ember volt a színfalak mögött, de a színpadon, vagy filmen, ragályos a belőle áradó szenvedély és lelkesedés, amivel a szakmáját űzi. Szóval ha egyvalamire szükség lesz már a második részben, az az, hogy ebből is lássunk többet, mert csak így érthetjük meg, miért akarnak ennyien dolgozni, és másképp minket, nézőket is miért kéne érdekeljen a sztorija. Aztán lehet, hogy csak annyit akarok, hogy engedjétek végre táncolni Sam Rockwellt.

Egyéb megfigyelések:

  • A tolmács nem különösebben kötött le karakterként, de a prostituáltas jelenetsornak szerintem volt még egy fontos adaléka. Azon túl, hogy hallatlan dolog volt örömlányokat bérelni statisztának egy musicalhez, a szereplőválogatás után Fosse megjegyzi a tolmácsnak, hogy azért érzi magát otthon ilyen alacsony státuszú környezetben, mert maga is bordélyházakban és szalonokban nevelkedett. Gyanítom, a múltjába még jó sokszor betekinthetünk, de ez fontos annak megértéséhez, ahogy aztán a koreográfiáiban a szexualitást alkalmazza. (Gaines)
  • Ez egy teljesen jogos megfigyelés a részedről, de ez a megállapítás is csak lóg egy kicsit a levegőben, nem? Mintha nem tudnák, hogyan kezdjék el, úgyhogy csak elkezdték a közepén. (Fega)
  • Nagyon tetszik a kukucskálós hasonlatod, én is azt éreztem, hogy pillanatfelvételeket láthatunk egy történet közepéről, kontextus nélkül, és csak az apróságokat értékelhetjük, mert rögtön tovább is rántanak máshová. (Gaines)
  • Tök jó jelenet, amikor Verdonék elmagyarázzák az egyik táncosnőnek, hogy nem csak azért támaszkodik a korlátra, mert úgy menőn néz ki, hanem ez a döntés a karakterből fakad. Ilyesmiből lehetne több. (Gaines)
  • Sztárcameo corner: Showbizniszben játszódó sorozatként a Fosse/Verdon alighanem jó sok valós figurát fog majd előszerettel szerepeltetni, már a pilotban is hemzsegtek az ismert nevek. Shirley MacLaine és Liza Minnelli felbukkanása leginkább csak utánzást kívánt meg a színészektől, mint egy komolyra vett SNL-szkeccsben, nem volt igazán kiemelt szerepük. A házibuliban megjelent három nagy alakja is a szórakoztatóiparnak: Nate Corddry játssza Neil Simont, a sikert sikerre halmozó színműírót-forgatókönyvírót, a Furcsa pár, a Napsugár fiúk, és az Édes Charity szerzőjét; Evan Handler bújik Hal Prince bőrébe, aki szinte minden nagy musicalben közreműködött producerként vagy rendezőként; és a sorozat a végefőcím alapján nagyobb szerepet szán Paddy Chayefskynek, a Hálózat Oscar-díjas forgatókönyvírójának, őt Norbert Leo Butz Broadway-sztár játssza, aki nemrég még presztízs családi drámákban szerepelt (Bloodline, Trust). Azt, hogy ki kicsoda, onnan tudhatjuk, hogy a dialógokban kissé nehézkes módon elhangzik a nevük, a BoJack Horseman jutott eszembe róla, ahol mindig hozzá kell tenni Margo Martindale nevéhez, hogy “character actress”, de így is eléggé mélyvíz volt a rész, belefér, hogy ilyen direkten közölnek információkat. (Gaines)
  • Nahát, pont a Neil Simon feleségét alakító Aya Casht hagyod ki a felsorolásból? Jó volt őt egy teljesen másik szerepben látni a You're The Worst után, remélhetőleg még a hátralévő epizdóokban is láthatjuk sokat. (Fega)
  • És ha már Liza Minelli rögtön az első részben belibbent a színre, muszáj megosztanom a valaha sikerült legviccesebb SNL-szkeccsek egyikét, melyben Kristen Wiig Liza Minnelliként képtelen leoltani egy lámpát, mert mindig belegabalyodik a Fosse-koreográfiákba. A Fosse/Verdon végignézése után remélhetőleg még többen értékelik majd ezt a rétegpoént.


    (Gaines)

  • “All I ever wanted to be was Fred Astaire.” “What happened?” “Well… It turns out, I wasn't Fred Astaire.” (Gaines)

A bejegyzés trackback címe:

https://fanboyhirado.blog.hu/api/trackback/id/tr7314763608

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása