Fanboy Híradó

Fosse/Verdon 1x02 - Who's Got the Pain?

2019. április 24. - Gaines

 bscap0246.jpg

A keszekusza első rész után elcsitulnak a hullámok, de a híres koreográfus és elfeledett táncos-felesége története továbbra is viharos. Főleg, hogy megismerkedésükkor más volt ám az alá-fölé rendeltség. A második rész nézőnaplója.

Fega: Az FX új, 8 részes limitált szériája, a Broadway nagyhatású párosának életét feldolgozó Fosse/Verdon nem úgy indult, ahogy szerettük volna. Nem is rejtettük véka alá csalódottságunkat az első részről szóló nézőnaplóban. Szerencsére a második rész már sokkal jobb és élvezetesebb volt. Kíváncsi vagyok te hogyan láttad Gaines, de nálam már egészen közel került ahhoz a szinthez, amire előzetesen számítottam. Ez elsősorban Gwen Verdon karakterének és Michelle Williams pompás játékának köszönhető.

Az első epizód Bob Fosse-ra a táncosból lett koreográfusból lettt rendezőre koncentrált, viszont nem igazán tudott igazán érdekes pillanatokat kiragadni az életéből. Némi meglepetésre a karrierjének középső szakaszát mutatta meg nekünk a nyitány és közben egy percig sem figyelt arra, hogy a szcénában tájékozatlan nézőt egy kicsit is kisegítse vagy útba igazítsa. Ezzel szemben a második epizód jóval nézőbarátabb, ezúttal Verdon szemszögéből nézhetjük meg, hogyan bontakozott ki kettőjük kapcsolata, amely egyszerre szólt az érzéseikről és a kreatív energiájukról.

bscap0241.jpg

A szokatlan vágási technika megfelelő pillanatban alkalmazva kibővítheti az adott jelenetek értelmezési lehetőségeit, illetve sűrítve adhat át komplex érzéseket. Erre példa a Gwen Verdonnak Tony-díjat hozó Damn Yankees musical jelenete, amiről az epizód is a címét kapta. Először a próbafolyamatot mutatják meg nekünk, majd átugrunk a bemutatóra, de mielőtt véget érne a dal, látjuk, ahogy Fosse akkori felesége, a súlyos betegségben szenvedő, de nagyon menő színésznő, Joan McCracken számára világos, hogy mi történik Verdon és a férje között és szemrebbenés nélkül közli, hogy ő inkább félreáll az útból. Sok mindent dob a nézőre a sorozat és ha ezekből nem jön ki egy koherens üzenet, akkor béna művészieskedésnek érződik az egész, de itt szerintem a különböző részletek erősítik egymást, és nincs az az érzés sem, hogy kötelező körben letudták a főszereplő páros egyik legfontosabb darabját. Te mit szóltál hozzá Gaines? Tetszett ahogyan a táncoló testek helyett inkább az arcok és a nézőpontok határozták meg a Damn Yankees bemutatóját? És elég jó táncos Michelle Williams ehhez a szerephez?

Pusztán néhány YouTube-videó után én azt mondom, hogy soha senkit nem láttam még úgy uralni a saját testét és mozdulatait, mint Gwen Verdon, szóval lehet ehhez nem is lenne túlságosan fair hasonlítani.

Abban viszont biztos vagyok, hogy Michelle Williams eltűnik a szerepben és remekül érzi a karakter különböző árnyalatait és erre is felhívja a figyelmet a sorozat vágási technikája. A producer Hal Prince-szel folytatott megbeszélésen egy másik Gwent látunk, mint aki aztán megérkezik Fosse-hoz az első próbára, hogy aztán egy érezhetően másik Gwenre ugurjunk, aki Mallorca paradicsomi körülményei között osztja ki a férjét. Változik a hangja, a beszéde, a testtartása. Ebből is érződik, hogy a meglévő színészi képességeit a mindennapokban is használja. Valamennyire tudatosan.

bscap0249.jpg

De nem is az alakítása miatt tetszett jobban az epizód, hanem mert a Fosse-Verdon közös jelenetekben kelt igazán életre a sorozat. Ezeknél sokat számított, hogy nem szakították meg őket más idősíkból érkező jelenetek. Van, amikor ezeknek megvan a helye, de ki is tudják zökkenteni a nézőt. Az a korábban már említett meghallgatás az epizód elején több, mint 6 percen keresztül zavartalanul zajlik és akár hosszabb is lehetett volna. Említésre méltó a tengerparti veszekedés és Fosse szerelmi vallomása is, ahol a közönség is jobban el tud mélyülni egy helyzetben, annak mindenfajta érzelmi súlyával és következményével együtt.

Ezekben a jelenetekben Bob Fosse is érdekesebbnek tűnik, de inkább csak a feleségével és múzsájával kapcsolatos viselkedése miatt. Kíváncsi vagyok, hogy a hátralévő részekben képes lesz a sorozat változtatni ezen a képen. Te hogyan állsz két rész után a központi párossal Gaines? Csak a bemutatásnak szólt, hogy kaptunk egy-egy részt az elkülönített nézőpontjukból, vagy mind a 8 rész így épül majd fel? Jó döntés kreatív szempontból így kettéválasztani őket?

bscap0250.jpg

Gaines: A második rész határozottan javult az első epizódhoz képest. Az írók valóban ügyesen sűrítették bele háromnegyed órába Bob Fosse szerelmi életének és csapodárságának ciklikus jellegét, méghozzá Gwen Verdon szemszögén keresztül. Láthattuk a szakmai és a magánéleti kapcsolat elejét, ami nem feltétlenül esett egybe, valamint a párkapcsolatuk végét, ami még véletlenül sem jelenti a munkakapcsolat befejezését. Ez a két világ – a privátszféra és a színház – hatásosan fonódott össze, és nemcsak azt ábrázolta, hogy Fosse hogyan hagyja ott beteg feleségét egy új nőért, hanem azt is, hogy a táncos és koreográfus-rendező szoros viszonya, az a fajta intimitás, ami létrejöhet közöttük, milyen könnyen magával vonzza az érzelemáttételt.

A sorozat eddig legjobb jelenete szerintem is magasan Gwen és Bob megismerkedése, ahol a hosszúra hagyott játékidőt maximálisan kihasználják arra, ami ebben a történetben izgalmas tud lenni.

Nekem már pusztán attól működne a jelenet, ahogy végigvesszük egy koreográfia megszületését, amelybe mindkét fél menet közben már elkezdi belepakolni az egyéniségét. A kezdeti burkolt hatalmi játszma és szurkálódás után fokozatosan mindketten rájönnek, hogy a másik fél valami újat tud mutatni nekik, és újat tud kihozni belőlük, és ennek a felismerésnek az öröme mindkét színész arcán – de főleg Michelle Williamsen – kirajzolódik. A tánclépések ürügyén még expozíciót, háttérinformációkat is elegánsan lehet adagolni múltjukról, vicces, ahogy elkezdenek egymásra licitálni, melyikük hozta ki a legtöbbet a gyerekkori revüből. Az egészet pedig megfejeli, hogy tudjuk, mi lesz ennek a vége – románc, házasságtörés –, plusz, hogy kettejük összeérő élettörténetének ezen a pontján pont fordított hierarchikus helyzetben állnak egymáshoz képest, mint ahogy az utókor emlékszik rájuk. Bob nem az ünnepelt sztár, hanem a feltörekvő, arrogáns nyikhaj egy megrendezett előadással a zsebében; Gwen nem az elfeledett oldalborda, hanem Tony-díjas Broadway-csillag, aki sértve érezheti magát, amiért meghallgatásra kell mennie ahhoz, akire lecserélték az általa óhajtott rendezőt. Amikor kilép a liftből, felölti a mosolyt, és a pilotban elhangzottakra rímelve ismét elgondolkozhatunk azon, mennyit kell nyelnie, mennyi vért és verejtéket kell lepleznie az előadóművésznek a közönség boldogítása érdekében, akik nem láthatják az arcukon a szenvedéseket és megpróbáltatásokat.

bscap0251.jpg

Viszont sajnos abban is osztom a nézeted, hogy a két főszereplő nem egyenlő mértékben érdekes karakter a sorozatban, és Gwen köröket ver Bobra, pedig szerintem a hátralévő epizódok is hasonlóképp fognak egyensúlyozni kettejük között játékidőben, nézőpontok kezelésében. Fosse gyengébb jelenléte köszönhető egyrészt a forgatókönyvnek, ami továbbra sem lép túl igazán a problematikus alkotó skatulya legszűkebb keretén, de legalább annyira felrovom Sam Rockwellnek. Csalódás és tök rosszul esik leírni, hogy nem szeretem az alakítását, miközben a casting bejelentésénél azt éreztem, ennél jobb emberhez nem is kerülhetett volna a szerep. A megfejtése ehhez képest három manírban nyilvánul meg: folyamatosan lesüti a szemét, és sokszor nem emeli fel sem a kamera szintjére, sem a partnereire; a szája sarkában fityegtet egy cigarettát; és monoton, színtelen hangon beszél. Bizonyos szempontból védhető döntések ezek: a sorozat érezhetően nagy hangsúlyt akar fektetni Fosse látens depressziójára, ami főleg szuicid képzelgésekben és mondatokban nyilvánul meg, ehhez az önutálathoz és belső nyomottsághoz passzol Rockwell passzív, keveset közlő, fakó testbeszéde. De ez mégiscsak egyoldalúságot eredményez, főleg Michelle Williams jóval gazdagabb alakításához képest, aki tényleg annyira eltűnik a szerepben, hogy még a verdonosító műfogsor is csak ebben a részben tűnt fel, és egyáltalán nem zavart, sőt, Williams természetesen magáévá tudta tenni, szemben egynémely Oscar-díjas színésszel.

Hogy melyikük milyen táncos, nem feltétlenül tudom az eddigi két rész alapján megítélni, de ilyen szempontból egyikükre sincs panaszom, a sokat emlegetett próbajelenetben elhittem róluk, hogy úgy mozognak és tanulnak, ahogy két profi táncos tenné. De jó, hogy rákérdeztél erre, ugyanis többek között azért sem tudok erre magabiztosan választ adni, mert a prezentált táncjelenetek a rendezésnek és vágásnak köszönhetően nem tudnak igazán érvényesülni. Thomas Kail színházi rendezői érdemeihez aligha férhet kétség (Hamilton!), a filmnyelvi eszközökkel azonban mintha nem bánna olyan magabiztosan, mint maga Fosse tette. Fura például, mennyire túlhasználja a táncosokat deréktől felfelé mutató félközeliket, vagy akár közeliket, amelyeken, ugye, pont az egyik legfontosabb testrész, a láb nem látszik.

Kézmozdulatokról és válltartásról van szó - logikus, hogy ezek dominálnak a képkivágatban:

bscap0248.jpg

“Teljes körbefordulás a lábbal” - mondja Fosse itt, és nem logikus, hogy nem látszik a láb.

bscap0240.jpg

Két jó példa, mert olyanok is vannak:

bscap0242.jpg

bscap0243.jpg

Hasonlóan faramuci módon variálja az epizód, hogy a kész koreográfiákból, előadásokból mennyit mutat meg. A rész elején elpróbált csábításjelenetnél nem zavaró, hogy nem látjuk a végleges produktumot, mert nem az volt a szerepe, hanem a két szereplő dinamikájának, a csábításjeleneten belüli csábításnak az ábrázolása. A címadó „Who’s Got The Pain”-nél viszont már gondnak éreztem, hogy az epizód elkezd felépíteni egy ívet – a producerek Fosse háta mögött beszélnek, egy energikusabb műsorszámot akarnak, a kényszer szülte helyzetben pedig Fosse egy meglepő, szövegében nyomasztó dalban talál valami szokatlant –, melynek logikus betetőzése lenne, hogy lássuk a híres jelenetet… amit aztán felszabdalnak a közönség reakciósnittjeivel, meg egy másik, fontos jelenettel az elhagyott feleség és az új jövendőbeli között. Érdekes dilemma ez. Lássuk egyben az egészet? Én erre szavaznék, mert számomra a bevágott apró részletek értelmezhetetlenek voltak önmagukban, de megértem, hogy az talán fantáziátlannak és redundánsnak hatna – minek nézzünk egy másolatot, amikor megnézhetjük az eredetit, ráadásul, minden tiszteletem Williamsé, de sokkal jobb előadásban? Elvben tehát támogatom, hogy variálják a dolgot, és ne csak felsorolják a kötelező és híres Fosse-Verdon táncjeleneteket. De a széttördelt „Who’s Got The Pain” – ahol a rövid snittek közül ráadásul ismét sok az arcokat mutató közeli –

annyi felvezetés után mégiscsak a rész megkoronázása kellett volna, hogy legyen, nem?

Két nem túl szerencsés plánozás a kitakarások miatt:

bscap0244.jpg

bscap0245.jpg

A plán jó, de a vágó túl hamar vált a közönségre, nem tartja ki az emelést:

bscap0247.jpg

Ott van a YouTube-on az eredeti, megnézhetjük, mennyire ragályos az öröm, amit belevittek, nem vesztettünk semmit, de nyerni sem nyertünk, és egy táncosokról szóló minisorozatnál ez megkerülhetetlen kulcskérdés. A máskülönben jobban sikerült második rész ezen a téren csak fokozta az aggodalmaimat. De lehet, hogy nem én vagyok ebben a mérvadó. Te éreztél problémát a felaprózott bemutatónál? Vagy nem kellett látnod egyben, hogy működjön?

Fega: Nagyon tetszik, hogy ízekre szedted a táncjelenetek plánozását, mert így még világosabb a számomra, hogy mennyire más szemmel nézed a sorozatot. Engem nem zavart, hogy nem látszik a lábuk, vagy nem tudjuk végig figyelni a koreográfiát, hiszen én alapvetően a történet és az érzelmek felől közelítek a sorozat felé és abból indulok ki, hogy ezeket szem előtt tartva hozzák meg ezeket a döntéseket.

Például mikor a Damn Yankees bemutatóján olyan sokat ugrálnak a közönségre, akkor gondolom, Fosse (meg a felesége!) nézőpontját akarják velünk láttatni, illetve átadni azt az érzést, mikor valaki ott ül a közönségben.  Ilyen egy fix pontról nézi végig azt, ami a színpadon történik és ebben benne van az is, hogy néha kitakarják a képet és nem látja az összes részletet. Vagyis inkább a bemutató hangulata volt a lényeg, és nem az, hogy lássuk a befejezett koreográfiát.

Egyébként nem voltam tisztában azzal, hogy milyen táncos volt az igazi Gwen Verdon, de egyetlen archív felvétel alapján is bárki számára egyértelmű lesz, hogy milyen különleges tehetsége volt a mozgáshoz. Michelle Williams ezt nem tudja megközelíteni, viszont a többi jelenetben annyira jó, hogy ezt én könnyen el tudom nézni neki. Sam Rockwell alakítását valamennyire jogosan lehet bírálni, de én azon az állásponton vagyok, hogy a Bob Fosse karakterével kapcsolatos problémák elsődleges forrása a forgatókönyv, és nem az ő egyelőre tényleg fakónak ható játéka. Csak bízni lehet benne, hogy sikerül majd a felszín, a bizonyos mosoly mögé menni.

bscap0252.jpg

Amire még kíváncsi leszek, hogy a hátralévő részekben hogyan alakul majd a hangsúly, mert ha az idősíkokkal ilyen szabadon bánnak, akkor meglepő lenne, ha a fókuszt meg pont kiszámíthatóan variálnák, hogy a páratlanban Bob, a párosban meg Gwen szemén keresztül látjuk az életük részleteit. Arra számítok, hogy ennél cselesebb lesz a végeredmény, viszont félek, hogy ahelyett, hogy egy dologra koncentrálnának, inkább mindenből mutatnak majd egy kicsit. Ami nem feltétlenül baj, viszont előfordulhat, hogy a végén azt érezzük majd, hogy kaptunk egy színfalak mögötti sorozatot, jó alakításokkal, amiben volt csupa szokatlan megoldás, de végül nem túl sok újat vagy érdekeset tudott mondani a szereplőiről, vagy rajtuk keresztül mondjuk Hollywoodról vagy a show bussniessről, vagy bármiről.

Egyéb megfigyelések:

  • Reméltem, hogy a majomfejes jelenetnek egyszer megmutatják a kifutását, mert kíváncsi voltam Gwen reakciójára, még akkor is, ha könnyen kitalálható, hogy mi történt. Valószínűleg pont ezért nem mutatták meg, de Michelle Williams annyira jó, hogy miatta szeretném látni a végeredményt. (Fega)
  • Már az első részben is beszéltünk a kreatív feliratokról, amiket az időugrásoknál használnak, hogy az átlag nézőt különösebben ne segítsék időben elhelyezni az eseményeket, viszont kommunikáljanak vele egy elég egyértelmű üzenetet, például, hogy Fosse előző felesége, Joan McCracken milyen sokáig él még azok után, hogy mindenki elkönyvelte, hogy haldoklik. (Fega)
  • Susan Misnert, úgy tűnik, mostanában mindig a pórul járt oldalborda szerepével találják meg: először a The Americansben játszott sokat szenvedő feleséget az FBI-os Stan Beeman oldalán, aki megcsalta őt egy informátorral, azután a Billionsban ő játszott FBI-ügynököt, de a csávója már a kapcsolatuk alatt is szemet vetett egy kolléganőjére, de azt hiszem, Bob Fosse-val járt a legrosszabbul. (Gaines)
  • A Damn Yankees-ről az jutott eszembe, hogy Magyarországon vajon miért nem rendeltek még meg egy musicalt vagy egy operettet, ami az aranycsapatról, vagy valamelyik másik, világsikereket elért magyar labdarúgókról szólt? A Baseball miért alkalmasabb az ilyen feldolgozásra? (Fega)
  • Drága Fega, van számodra egy csodálatos hírem! 2006-ban nem más vitte színre az Aranycsapat történetét musicalben, mint Fenyő Miklós (és Tasnádi István). Íme, a Csak a foci van című dal (Gaines)
  • Előtte/utána rovat: Gondolom, fogunk még jó néhány híres Fosse/Verdon-féle táncjelenetet látni, érdemes ezeket külön is szemügyre venni, hogy az olvasóink is ledöbbenhessenek Gwen Verdon tánctudásán, mint Fega. A Damn Yankees 1985-as filmváltozatában Verdon például már Fosse-val együtt táncolta el a “Who’s Got the Pain?”-t, ami szerintem őrülten helyes műsorszám, de megnézhetük a “What Lola Wants” című csábításjelenetet, amiből csak a próbát láthattuk az epizódban.

A bejegyzés trackback címe:

https://fanboyhirado.blog.hu/api/trackback/id/tr1214784674

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.