Fanboy Híradó

Fosse/Verdon 1x03 - Me and My Baby

2019. május 05. - Fega

5svzssdz.jpg

Fosse/Verdon a kulisszák mögé visz minket, de mond is valamit a szórakoztatóipar működéséről? Ezzel a kérdéssel foglalkozunk a Fosse/Verdon harmadik részéről szóló spoileres kibeszélőjében.

Gaines: Hadd kezdjem ezt a nézőnaplót egy konkrét jelenettel, ami szerintem magában foglalja mindazt, ami érdekes és jó a Fosse/Verdonban, meg azt is, ami frusztráló. Addig már láthattuk, hogy Bob és Gwen hogyan próbálja új alapokra helyezni az életét a másik nélkül az előző részben látott szakítást követő időszakban, és mennyire nehezen boldogulnak, hiszen a magánéletük mellett a hivatásukban is egymásra támaszkodtak. Bob a Kabaré vágása közben venné igénybe Gwen tanácsait, mint ahogy a korábbi produkcióiknál tette, míg Gwen drámai színészként próbálná ki magát idegen helyzetben, olyan rendezővel, aki a háta közepére sem kívánja az általa csak musicalsztárocskának gondolt nőt.

Így érkezünk el ahhoz a jelenethez, amikor Gwen mégis megjelenik Bob vágószobájában, legalább annyira azért, hogy ő maga is hasznosnak érezhesse magát, semhogy pusztán segédkezet nyújtson. Visszacsöppennek a régi kerékvágásba, abba a kényelmes pingponglabda-pattogtatásba, ami a közös munkájukat hajtotta. Jellemző persze, hogy Bob első reakciója a megkönnyebbülés, végre, itt van Gwen, szóval akkor most már nem is haragszik rá, nem kell többet hadakozni – sugallja a viselkedése. A vágószoba előtt aztán fordul a szerva, ezúttal Gwen kér segítséget a darabjával, egy nehéz monológgal, amelyhez nem talál megfejtést. Talán ez az egyik első jelenet, amiben Bob rokonszenvesebb arcát mutatja, hogy aztán váratlanul bevigyen egy kegyelemdöfést:

„Mit tudsz te a kisfiúkról? Egyet se neveltél fel.”

Mármost, az epizódban elhintett flashback-montázsokból mostanra már kitalálhattuk, hogy Gwen lemondott a fiáról a karrierjéért cserébe, ahogy azt is, hogy első gyermeke egy nemi erőszak következménye, amit az erőszakolóval kényszerből köttetett házasság követett. A jelenet után pedig azt láthatjuk, hogy Gwen a próbán szépen előadja a monológot, azzal az átéléssel, amit a rendezője követelt tőle. De mit akar mondani mindezzel a „Me and My Baby” című rész? Hogy a Bob által elkövetett verbális kegyetlenség végül megbocsátható, mert a cél szentesíti az eszközt? Hogy a mélyen megélt alakításokhoz szenvedésen keresztül vezet az út? Hogy Gwen másképp nem lett volna képes rá?

unhunvxr.jpg

Mindig aktuális dilemmáról van szó a színészeknél, rengetegszer lehet itthon is olvasni interjúkban, hogy a magyar rendezők – vagy a színművészetis tanárok – lelkileg-mentálisan lebontják, megsemmisítik a színészeiket, és megoszlanak a vélemények, hogy ez jó módszer-e, vagy káros csökevény, amit el kéne már felejteni. Taszító amerikai anekdota, hogy Dustin Hoffman azzal ösztökélte Meryl Streepet a Kramer kontra Kramer forgatásán a kamerák előtti kiborulásra, hogy az alig néhány hónapja tüdőrákban elhunyt vőlegénye emlékével terrorizálta. Olyan sztorikban is bővelkedik a film- (és, gondolom, színház)történet, ahol egy rendező megkeseríti egy színésze életét, mert nem vele akart dolgozni, vagy nem szimpatikus neki – legendák keringenek arról, hogyan bánt Roman Polanski a Kínai negyed forgatásán Faye Dunawayjel.

Egy szórakoztatóiparban, színészek-táncosok és rendezők-koreográfusok főszereplésével készült sorozatban ezek rendkívül gazdag táptalajai a konfliktusos drámának, de ez az epizód pont ott engedi el a fonalat, ahol igazán nagyító alá lehetne fogni ezeket a kényes kérdéseket, átsiklik felettük.


Ezzel együtt tetszett az epizód, nem esett vissza az erős második rész után, és megdőlt az az elméletünk is, hogy egy sima, egy fordított módon váltakoznak majd a Bob- és a Gwen-központú történetek. Múlt héten is Gwen volt fókuszban, idén is – az ő múltjába nyertünk bővebb betekintést –, de nem kizárólagosan, Bob ugyanúgy teret kapott. Mit gondolsz, Fega, jobbat tenne a Fosse/Verdonnak, ha még inkább nézőpontokra hegyezné ki az epizódjait, mint egy The Leftovers vagy egy Dear White People? Vagy most jól keverték ki az arányokat? Úgy éreztem, kicsit rohamtempóban kezelték Gwen tinédzserkori traumáját és következményeit, ami származhat a sorozat vágási stílusából és a szűkösre szabott játékidőből is; nagyobb gond talán, hogy három rész után sem érzem, hogy Bob érdekes figurává nőtte volna ki magát.

3jf--_m2.jpg
De hogy ne csak panaszkodjak, mielőtt átadnám a szót, muszáj kiemelnem a nyitójelenetet: most először használt a sorozat eredeti musicalbetétet, úgy értem, nem olyat, ami Bob egyik darabjából vagy filmjéből származik, és puszta rekonstrukció-imitáció, hanem amit ehhez a sorozathoz találtak ki. Kellemes meglepetés volt, hogy a vágás előtti – nem túl sokáig tartó – lelkesedést egy ilyen, a Kabaré nyitószámára hangszerelt táncjelenettel idézték meg, még ha nem is tartalmaztak tipikus Fosse-mozdulatokat (sehol egy behajlított csukló vagy döntött-kimerevített testtartás), mégis frissebbnek hatott, mint a Who’s Got the Pain előadása, mert ezúttal nem kellett összehasonlítgatni semmivel, csak belépnünk Bob gondolatkivetítésébe. Az ő fejében kezdődött a részt, és Gwen múltbeli eufóriájában zárult. Színpadon a legjobb?

vlcsnap-2019-05-05-16h37m40s790.png

Fega: Ha dicsérettel fejezted be, akkor én meg azzal fogok kezdeni. Nekem is tetszett a nyitójelenet, de nem a táncra hegyezném ki a dolgot. Persze jó volt látni egy tényleg új koreográfiát, de inkább az segíthet hosszú távon a sorozatnak, ha több időt töltünk Bob fejében. Három rész után mindketten azon az állásponton vagyunk, hogy Bob Fosse hiába a főszereplője a sorozatnak, sajnos az eddigi epizódokban túl sokszor láttuk ugyanazt az arcát. Pláne túl sok olyan presztizs sorozat juthat eszünkbe, ahol a sikeres és hatalmas fehér férfi a szex, az önutálat és az alkohol hármasától szenved.

Viszont úgy tűnik, mintha a fejében jobban ki tudna bontakozni, bár ne felejtsük el, hogy az egyik első, a fejében játszódó jelenet pont az volt, mikor az első filmjére kapott kritikák után leugrott az erkélyről. Azért is akartam erre visszatérni, mert az egy olyan jelenet volt, amit az adott epizódban nem tudtunk mihez kötni, utólag viszont könnyebben tudjuk értelmezni. Gwen azzal löki le magáról a vágás után kapott bókot, hogy valójában nem is segített túl sokat, csak azért kellett, hogy ott legyen, mert Bob utál egyedül lenni. Jobban belegondolva, a problémái jelentős része erre vezethető vissza.

gpkfezq7.jpg

Azt se felejtsük el Gaines, hogy korábban azt írtad Rockwell alakításáról, hogy túlságosan zárt és unalmas a testbeszéde, de megjegyezted, hogy valószínűleg a kezeletlen depressziójára akarnak utalni a készítők. Az alvással kapcsolatos problémái és úgy általában a viselkedése, talán abból is következhet, hogy nem szeret a saját fejében lenni, mert mindig van valami, ami kizökkenti a valójában boldog pillanatokból is. Elég borzasztó húzásnak gondolom, hogy egyedül hagyta a lányát egy idegennel, csak azért, hogy el tudjon menni dugni egyet. Igazán súlyos vétségé pedig azt teszi, hogy pontosan olyan helyzetbe hozza a lányát, amilyenben korábban Gwent már bántalmazták.

A felszín alapján vizsgálva ez egy újabb olyan helyzet, amkor képtelen a gatyájában tartani a farkát. De részben annak is motiválnia kell, hogy mi itt az alternatíva. Az hogy kettesben kell lennie szegény Nicole-lal. Valamiért nem akarja kihasználni a helyzetet, hogy minőségi időt töltsön együtt a lányával. De vajon miért?

p6fbb7lg.jpg

Csak az apaság és a toxikus maszkulinitás között feszülő ellentétre tudok gondolni, hiszen Bob pont az az ember, aki bizonyos apró gesztusokon túl nem akar belefolyni a gyereknevelésbe. Nem tudom, hogy a sorozat ezt fogja-e később boncolgatni, de érdekesebb lehetne, mint az, hogy épp egy újabb idegennel szexel. Az biztos, hogy a két főszereplő közötti egyensúlyt most találták el eddig a legjobban.

A címből kiindulva szerintem nem kellene, hogy a sorozat minden egyes epizódjában vagy az egyik vagy a másik főszereplőre koncentráljon. Legyen olyan, mint egy musical, vagy, mint egy tánc, ami mindenkinek időt és teret tud adni a kiteljesedéshez. A Fosse-féle Mindhalálig zenéből kölcsönzött virtuóz hangulat és vágási technika nagyon sok lehetőséget ad a készítők kezébe, ezért nem bánom, ha kapunk egy teljes epizódot egyik vagy másik főszereplőre kihegyezve. De a legjobb az, ha mindegyik rész más, nem szükséges a Leftovers-féle szigorú sémát használni.

xt4580ss.jpg

Gwenre rátérve nekem úgy tűnt, hogy a sorozat azt mondta: a mélyre temetett emlékek felszínre hozása nélkül Gwen nem tudta volna úgy elmondani a monológot, ahogy azt kérték tőle. Ezzel szerintem nem foglalnak állást, csak mutatják, hogy a korban így működött a helyzet és nem igazán akarnak ezzel nagyon a jelenünkről beszélni. Arra gondolok, hogy a sorozat nem véletlenül használ sok olyan jelenetet, amire a rekonstrukció-imitáció legjobb kifejezés. Mert ahelyett, hogy konkrétan 21. századi szemszögből akarná kideríteni, hogy mit mond napjainkról az, ahogy a showbusiness a 70-es és 80-as években működött, inkább csak megidézi. Így mindenki magának fejtheti meg a tanulságokat.

Három rész után ez az érzésem: a sorozat nem akar ítéletet mondani régi szokások, vagy hibák felett, csak megmutatni az azokkal járó emberi érzéseket.

Persze nehéz azt gondolni Gwen sorsa után, hogy a férfiak által kitalált és uralt világ fair módon bánna a nőkkel. A nőies dolgokhoz, a családhoz való hozzáállás borzasztó, és Gwennek nem kellene azért megaláva éreznie magát, mert odahozták a gyerekét a próbára. Sajnos a rendező számára, mintha fontosabb lenne a saját egója, mintsem a darab sikere. Ez egy elég egyértelmű helyzet, ami nem visz minket váratlan helyekre, de a Gwennel mostanra már olyan erős kötődés alakult ki, hogy minden egyes megaláztatást vele együtt érzünk, így ez volt az epizód meghatározó része, így is emlékezetes tudott lenni.

Ami még tetszett, hogy Michelle Williams meg is tudta mutatni, hogy az anyaság is csak egy szerep, aztán később Gwen pont azt mondja, hogy ő nem játszik anya szerepet, ne írasson neki olyat Bob, szerintem ezt akarta kommunikálni a sorozat, pláne, hogy Bob nagyrészt lemondott az apa szerepről, de persze azt élvezte, mikor némi kínai kajával állított be vacsoraidőben. Az elvált apuka szerepben van néhány olyan dolog, amit ideig óráig élvez, de az epizódból nem ezt fogjuk megjegyezni.

 Egyéb felfedezések:

  • Tetszett, ahogy mindkét főszereplőt láttuk menekülni az epizódban. Bob az első vágat után egyből készült arra, hogy a második filmje is kudarc lett és inkább elvállalta a korábban nem annyira tetsző melót. Gwen aztán a borzasztó próbáról megy a vágószobába, hogy hasznosnak és hatékonynak érezze magát. (Fega)
  • Azt hiszem híresség nem volt ebben az epizódban, de én örültem Peter Scolari és Jeremy Shamos feltűnésének is! (Fega)
  • Új híresség nem volt, de többet láttunk Paddy Chayefskyből. Vicces, hogy az én fejemben csak úgy él, mint a Nagy Forgatókönyvíró, nyilván ezen kívül nem tudok róla semmit, hogy milyen ember volt, hiszen csak a Nagy Rendezők életéről szoktunk megtudni dolgokat, és akkor itt a comic relief szerepkörét osztják most rá az akaratán kívüli bébicsőszködéssel. Nem állítom, hogy külön spinoffot néznék vele és Nicole-lal, de szórakoztató jeleneteik voltak! (Gaines)
  • Szegény Nicole. Nem tudom, hogy jut-e rá idő még a jövőben, de azért nem volt egyszerű gyerekkora. (Fega)
  • Tanulságos háttérolvasmány: Nicole Fosse egy hónapja mesélt a Washington Postnak az életükről, egyébként pedig tanácsadóként is közreműködött a sorozatban. (Gaines) 
  • Kedvenc kiszólásom, hogy Bob az egyik táncjelenetet azért akarja kiszórni, mert egy 2 perces faszverés, ami nem viszi előre a sztorit. Lenne olyan jelenet, amit ilyen alapon ki lehetne vágni a sorozatból? Mondjuk az első részből? (Fega)
  • Erre azért nehéz válaszolni, mert a Kabaré pont az ilyen 2 perces faszverésektől lesz különleges, óriási vétek lett volna kivágni egy az egyben azt a jelenetet a filmből. Csak épp annyit kellett rajta módosítani, hogy működhessen a ritmusa. Hmm... (Gaines)
  • Azt sajnáltam, hogy a flashbackben látható Kelly Berglund nem igazán hasonlít Michelle Williamsre. (Fega)
  • Vicces, hogy Zorro olyan népszerű popkulturális hős volt a hetvenes évek elején is, hogy Nicole beöltözött a kalandornak, meg a kilencvenes évek elején is, amikor én öltöztem be Zorrónak egy általános iskolai farsangi bálra. Szerencsére itt azért nagyrészt megáll a párhuzam, már ami a családi vonalat illeti, apám sem világhírű koreográfus, sem seggfej csajozógép nem volt soha, amivel ki tudok egyezni. (Gaines)

A bejegyzés trackback címe:

https://fanboyhirado.blog.hu/api/trackback/id/tr2414809062

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.