Gaines: Ahhoz képest, hogy a Namaste átvezető epizód, ami arra szolgál, hogy odatologassa a kezdőpozícióba a sakkfigurákat a következő részhez, piszok élvezetes volt, nem? Pedig az ilyen tablesetting epizódokat nagyon nehéz jóra megcsinálni, hogy túlmutassanak a funkciójukon, manapság pedig különösen mostoha állatfaj ez a Peak TV-ben. A Trónok harcában például tíz-húsz szál zajlott mindig párhuzamosan, valamelyik mindig előkészítő szerepet töltött be közülük, plusz maximálisan rámentek arra, hogy az epizódokban való gondolkodás helyett legyenek inkább Nagy Jelenetek Minden Részben, és mivel a nézőt is rászoktatták erre, az alapozó részeknél türelmetlenül dobolhattunk az asztalon, hogy mi lesz már, hol a puskapor. (Pedig az utolsó évad legjobb epizódja, a második, pont alapozó volt.) A streaming sorozatoknál meg néha úgy érezzük, mintha az egész vontatott évad egy nagy alapozás lenne egy nagy labdához, amit majd valamikor, a távoli jövőben lecsapnak, becsszó.

Szóval megvan annak a művészete, hogy kell elegánsan, karaktert építve-árnyalva tologatni a sakkfigurákat, és Gordon Smith remekül teljesítette a feladatot. Érdekes, hogy most nem ő kapta a puskaporos részt (a harmadik évadban a tárgyalótermi nagy epizód, a Chicanery az övé volt), ellenben először rendezhetett a sorozatban. Mit gondolsz, Fega, megérte vállalni egy olyan epizódot, amit valószínűleg nem fognak a sorozat top 10 részei közé válogatni? Ha te egy írószobában dolgoznál, szívesebben birkóznál meg egy ilyen résszel, mint mondjuk a csúcsponttal?

A sakkfigura-tologatás már csak azért is működött, mert én egyáltalán nem számítottam rá, hogy az öreg Mr. Acker még vissza fog térni. Meg voltam győződve róla, hogy egyrészes fejezet volt csak Kim történetében, egy újabb pofon az élettől, amit majd követ még jó néhány, mielőtt besokall, vagy valamilyen módon újra összeomlik. Még akkor sem esett le a tantusz, amikor a Mesa Verdéseknél próbált bedobni egy logikusan és humánusan hangzó, de a vállalat szempontjából nyilván teljesen értelmetlen megoldást, amivel megmenthetné Acker telkét. Így aztán vérpezsdítő volt, amikor felkereste Jimmyt a tárgyalóteremben, és rászabadította Saul Goodmant a Mesa Verdére.

Zseniális húzás, ami borítékolhatóan a pár széthullását fogja okozni.

Te mit gondolsz erről? Szerinted is levágta maga alatt a fát, csak még nem tud róla? Vagy megúszhatják a közelgő kamu, de közben valóságos összecsapást ép bőrrel, mint már annyiszor hittük tévesen a McGill-Wexler duóról, hogy meszeltek nekik?

Az epizód ezen felül is szépen vont párhuzamot a két főszál, Jimmyék, illetve a Gus/Hank vonal között. A tézist még Kim nyilvánítja ki a rész elején, amikor elkezdi összetakarítani az üvegcserepeket az úttestről, nem hallgatva Jimmyre, aki ráhagyná a közös képviselőre a piszkos munkát. Kim hisz benne, hogy mindent helyre lehet hozni, és ha eléggé sok munkát, energiát fektet bele, akkor minden tüchtig lehet – ilyen szempontból talán szemellenzősebb Jimmynél is. És egész biztosan tragikusabb jelen pillanatban. Lyle ugyanilyen sziszifuszi melóba hajszolja magát, hogy megfeleljen bálványozott főnöke, Gus Fring elvárásainak, aki pedig csak a frusztrációit vezeti le szegény gyorséttermi dolgozó srácon. A végén a semmit suvickolja még tükörsimábbra, teljesen torzult valóságképpel: elhiteti magával, hogy van még kosz és folt, amit muszáj eltávolítani, és akkor minden rendben lesz. Lyle nézőpontjából jó volt ez a jelenetsor, de nálam mégis megbicsaklott: úgy éreztem, ez a Breaking Bad harmadik évadjában tökéletes karakterépítő szál lehetett volna, egyből megérthetjük belőle, milyen ember Gus – nemcsak perfekcionista, hanem kicsinyes és passzív-agresszív is. Mostanra viszont ezt már tudjuk róla, nem kapunk új információt a figuráról, megerősítve, ami felett az előző heti nézőnaplóban sajnálkoztam, hogy tudniillik, nála már nincs lehámozható réteg.

Mindjárt átdobom neked a lasztit, és ahogy az szokott lenni, Mike tévelygő, bár lassan talán valamerre tartani kezdő szála a válaszolóra fog maradni, de két másik karakterbe még muszáj belekapnom. Hanktől el is búcsúzhattunk a részben, de tartom, hogy példaértékűen oldották meg a szerepeltetését. Kifejezetten tetszett, hogy az utolsó jelenetében egymásra rétegezve láthattuk azt a Hanket, akivel a Breaking Bad pilotban először találkoztunk, és aki egy tök sablonos, sztereotipikus, bikanyakú és csökött agyú alfahímként lépett színre, valamint azt a Hanket – az okos, lelkiismeretes ügynököt –, akit aztán az anyasorozat során egyre jobban megismertünk. A lelkesítő beszéd, amit a csapatának tart, üresen hőzöngő és macsó, ám míg a Breaking Bad elején még azt hittük volna róla, hogy tényleg ilyen, most már tudjuk és látjuk, hogy ez csak egy kötelező felvett szerep, és úgy érzi, a csapata megérdemli, hogy elhiggyék, tényleg óriási nagy fogásuk volt, miközben ő sejti, hogy valami bűzlik, és dróton rángatták. Így kell előzménysorozatban korábbról ismert karaktert igazítani, hogy hiteles maradjon.

És hát ha már az előző naplóban felhánytorgattam, hogy hol marad Hamlin, akkor most hadd örömködjek azon, hogy visszatért. Hamlin! Namaste! Nála is érdekes, hogyan alakul a róla alkotott képünk annak fényében, hogy Jimmy merre tart a Saullá válás útján: a sorozatunk elején még az ágrólszakadt Jimmyvel szimpatizáltunk a kizsákmányoló, seggfej Hamlinnel szemben, aki állandóan szemétkedik vele. Hamlin nem változott sokat – az előző évados megzuhanása persze nyomot hagyott rajta, és most fullba nyomja a zent, de a viselkedése alapvetően hasonló. Ám míg korábban talán bizalmatlanul fogadtam volna az ajánlatát, most én elhiszem neki, hogy teljesen őszintén együtt akar dolgozni Jimmyvel. Nem éreztem leereszkedőnek, de pontosan tudtam, hogy Jimmy annak fogja érezni, és amikor elvitte a bowlinggolyókat a bevetésre, akkor nem a kisember gonosz kapitalizmus felett aratott győzelmeként ujjongtam neki, hanem Saul indokolatlanul pitiáner bosszúját láttam benne. Ezt is remekül csinálják az írók: a fehér király egyszer csak már feketének hat a sakktáblán.

Fega: Rögtön az első kérdésedre válaszolok Gaines, mert a Namaste szerintem is egy őrülten szórakoztató epizód lett. És igen, a mai tévés trendek alapján azt is gondolhatnánk, hogy egy ilyen felvezető, vagy table setting (petting?) epizód nem is lehet igazán emlékezetes. A magam részéről nagy rajongója vagyok az átvezető részeknek, úgyhogy az a válaszom sem lesz talán meglepő, hogy szívesen választanék egy ilyet első rendezésnek. Szerintem is kijár a dicséret az epizódot író és rendező Gordon Smithnek. Ez tipikusan az a fajta rész lett, ami nem fog elsőként az emberek eszébe jutni, ha a sorozatra terelődik a szó, pedig rengeteg olyan dolog megvan benne, amikért ezt a sorozatot annyira szeretni lehet.

Az egyik védjegy a hosszú és időigényes munkafolyamatok élvezetes bemutatása. Egyszerűen nincs másik sorozat, ami majdnem három percet szánna erre a szituációra, hogy a főhős hogyan szerzi be a kicsinyes bosszújához szükséges pusztító eszközöket. Jimmy (vagyis egyre inkább már Saul), ha valamit komolyan vesz, akkor egyetlen követ sem hagy felfordítatlanul, ennek láttuk egy újabb példáját. Később ott van, az általad már említett, üvegszilánkok feltakarítása a parkolóban, vagy szerencsétlen Lyle suvickolása. Ezeket nekem könnyű összekötni egy olyan sorozat epizódjában, ami nem sunnyogja el az élet monoton és több-kevesebb kitartást igénylő részeit sem.

A másik többször használt eszköz, hogy úgy látjuk ezt a bevásárlást, hogy ez az egész epizódot tekintve egy mini időugrás, hiszen utána visszaugrunk még az előző, sörösdobálós éjszakára és onnan vesszük fel a fonalat. Így pedig fogalmunk sincs róla, hogy milyen ördögi tervhez keresi a legideálisabb súlyú eszközt Saul. A tanulság gondolom annyi, hogy megfelelő narratív eszköztár mellett igazából nem kellenek nagybetűs fontos és drámai jelenetek ahhoz, hogy élvezetes legyen egy epizód, ami így elég közhelyesnek tűnik, de azt gondolom, hogy az utóbbi években ezt mintha kezdenék elfelejteni a döntéshozók.

Az egyetlen dolog, ami továbbra is kilógott az Mike szála, de legalább ott is van pozitív fejlemény, hiszen az epizód vége végre kibillentette az eddigi elég rossz, nézői szemmel pedig unalmas, helyzetéből, és talán újra ő is hozzáadott értékként lehet jelen a sorozatban. Igazából nincs túl nagy baj azzal, ami történik, hiszen érthető a lánya döntése és az sem meglepő, hogy Mike kezd besokallni és szándékosan keresi a bajt. Egyszerűen csak feleslegesnek érzem ezt a mélységű drámát, amiről az előzménysorozat jelleg miatt tudjuk is, hogy csak helykitöltés. Vagyis valami hasonló a helyzet, mint amit Gusról írtál most Gaines, hogy egyszerűen nem tudnak már új rétegeket lehúzni Mike-ról, így pedig nem ad hozzá semmit ahhoz, amit eddig is tudtunk róla.

De ha már Gusnál tartunk, én is panaszkodtam már egyszer-kétszer a karaktere miatt, de a mostani epizódban látott, 13 perces ügy engem végig a székhez szegezett. A pénz lefülelésében pont az volt nekem az érdekes, hogy nem volt kétségem afelől, hogy Gus tervei szerint alakulnak majd a dolgok, mégis izgalmas maradt. Talán azért, mert ebben az esetben nem volt olyan fontos, hogy valami újat tudjak meg Gus Fringről, csak jó volt látni a színfalak mögött, hogy hogyan éli meg ezt a brutális feszültséget. Mert ha itt valami félremegy, akkor könnyen megüthette volna a bokáját és az egész csirkés álca a fejére hullott volna.

Giancarlo Espositot pedig dicsérném egy kicsit, mert annak ellenére, hogy sokszor az előzménysorozat jelleg kifejezetten megnehezíti a dolgát, itt tökéletesen látszott, ahogy küzd a saját érzéseivel. Mert ahhoz képest, ahogy érezte magát még Lyle könnyen is megúszta, ez pedig mind ott volt benne a tekintetében meg a mozdulataiban, ami elég szép munka még akkor is, ha már hozzászoktatott minket a nagyszerű teljesítményhez. És akkor itt jegyezzük meg, hogy milyen finom apróság, hogy Lyle eleve csak azért került ebbe a helyzetbe, amiről fogalma sincs, mert jó vezetőként viselkedett és bevállalta az egyik beosztottja helyett a takarítást. Talán az jutott eszébe, hogy neki észre kellett volna vennie ezt mielőtt elindulnak haza, így az ő feladata, hogy helyrehozza ezt.

De leginkább azért akartam az epizód ezen szegmenséről beszélni, mert ahogy egymás mellé vágja a frenetikusan takarító Lyle-t és a kanálisban rodeózó Hanket és Gomey-t az nekem azt üzente, hogy emberek azt gondolják, hogy a macsós akcióra van szükség az izgalomhoz, pedig az egyszerű kisember mindennapos harca a gazdag és őt kizsigerelő nagyvállalattal elég ahhoz, hogy a néző elfelejtsen levegőt venni, miközben követi az eseményeket. Oké, most egy kicsit egyszerűsítettem, de ebben is csak azt látom, hogy a széles közönség nem értékelte eléggé, azt, amit ezen a téren a Better Call Saul elért.

Mert szöget ütött a fejembe, hogy Saul azt mondja, hogy ő hozza a csúzlit, ha góliáttal kell szembenézned. És tényleg a sorozat kezdete óta, vissza-visszatérnek azok az ügyek, amikor Jimmy az egyszerű, de talpraesett és morálisan flexibilis egyén szembeszáll az arctalan nagyvállalattal. Kimen keresztül látjuk, hogy a másik oldalt is, akit egy ilyen gazdag és arctalan monstrum tart el. Ezek után egészen adja magát, hogy végre szembekerüljenek Jimmy-vel. Kézenfekvőnek tűnik, hogy ez teszi majd végleg tönkre kettőjük (egyébként is már eléggé félholt) kapcsolatát, de közben meg azt is érzem, hogy a készítők nem igazán szokták az ilyen egyértelmű helyzeteket választani. Úgyhogy én számítok meglepetésekre.

De ugye ez az epizód a felvezetésről szól és ez tulajdonképpen már a harmadik részben elkezdődött, de Kim fejében most született meg a szerinte tökéletes megoldás. De a felvezetésnek is volt felvezetése, mert Kim a bíróságon várta meg Jimmy-t, hogy beavassa, így pedig mi is elcsíptük munka közben, ahol egy egyszerű, de nagyszerű trükkel bulizta ki, hogy szabálytalan legyen a tárgyalás. Ez is csak egy apróság volt, egy újabb bűvésztrükk, Jimmy tarsolyában, de ahogy máskor itt is elsősorban a tálalás miatt nem tudom ezt megunni. És azt már meg sem kell nekünk mutatni, hogy Kim mit kér Jimmytől, hiszen ezen a ponton egy emberként csap a homlokára a néző, ha eddig nem találta volna ki, hogy mi fog történni.

Aztán vissza is tértünk oda, hogy a kisember szembeszáll a nagytőkével, vagy a sráchoz, aki megdugja a lovat. Én nem gondoltam volna, hogy a Breaking Badben feltűnt, furán excentrikus, de közben mégis lúzer ügyvéd saját sorozata majd a kisember és a nagyvállalat lélekölő küzdelméről szól majd, akkor jót nevettem volna. Meg azon is, hogy azok a részek, amik erre és a karaktere Breaking Bad előtti életéről szólnak, általában sokkal érdekesebbek és élvezetesek, mint a Mike, Gus és a Salamanca-kartell ügyei. Pedig ott tartunk, hogy Gilligan és Gould minden idők egyik legnagyobb hatású sorozata után leraktak egy másikat, ami egy spinoff és teljesen más okokból jó, mint az előző. Népszerűségben persze a nyomába sem ér, de szakmailag legalább olyan nagyra értékelt, ez pedig óriási dolog, mert már egy igazán népszerű és minőségi sorozatot is igen nehéz letenni az asztalra, de kettőt, meg szinte lehetetlen.

A Better Call Saul pedig bármennyire is valószínűtlen de összejött. És ha nem is tökéletes, de amiket jól csinál, azt veszettül jól csinálja, még akkor is ha csak előkészíti a későbbi robbanásokat.

Egyéb megfigyelések:

• Én tényleg mindenütt a munkát látom a részben, például a tárgyaláson Saul megjegyzi az úrnak, akit éppen átvág, hogy semmi gond nincs azzal, ha valaki 12 órás műszakban dolgozik egy kisboltban. (Fega)
• Én is örültem Hamlinnek, és csak annyit szeretnék, hogy tökéletesen összefoglaltad a helyzetet és tényleg zseniális, ahogy a korábbi évadok utálatos figurája mostanra már szinte szimpatikus. (Fega)
• Nagyon jó, hogy végig látni a megbeszélés alatt, hogy tiszta ideg Jimmy, már a legelső bemutatáskor is. Míg Saul Goodmanként menő csávónak érezheti magát, a Hamlin-féle nagymenők mellett mindig is csak Slippin’ Jimmy lehet. És hogy az teszi be a kiskaput, amikor meglátja a címben szereplő egyéni rendszámtáblát. Ez végképp olyan lehet, mint egy pofon. (Gaines)
• Jimmy-nek volt még egy munkája, amire nem tértem ki. Az évad második részében randalírozó srácok visszatérnek, hogy beváltsák a kuponukat, de Sault még így sem engedhetik meg maguknak. Itt kifejezetten visszataszító, ahogy a nyugdíjasok egykori védőszentje simán arra biztatja a methfüggő srácot, hogy húzza le a nagymamáját. Kíváncsi vagyok meddig futtatják ezt szálat, de nekem ez azt jelzi előre, hogy igen hamar próbára fogják tenni a Saul iránt érzett szimpátiánkat. (Fega)
• Kíváncsi voltam, mivel fogja meggyőzni Ackert Jimmy, és magamtól soha nem jutott volna eszembe a lószex, de hát ezért nem én vagyok a Better Call Saul írója, hanem a Better Call Saul írói azok. Viszont pont néhány nappal korábban néztem meg egy régi Domnhall Gleeson-szkeccset, aminek hasonló volt a slusszpoénja, ezzel most el is spoilereztem, de azért érdemes megnézni. (Gaines)
• Gyanítom, hogy Gus cipeltette ki a sivatagba egy rancsra Mike-ot, hogy kijózanítsa, és ez segítene megmagyarázni, hogyan jutunk el odáig, hogy már full hűséges legyen a kartellvezérhez a Breaking Bad idején. Az a késszúrás fájt amúgy. (Gaines)
• Se Lalo, se Nacho. Utóbbi hiánya fel se tűnik szinte, előbbinél sem zavart, hogy most nem szerepel, de szívesen viszontlátom majd később. Dicséretes azért, hogy nem akarnak az írók mindig mindenáron minden szereplőt mindegyik részbe belezsúfolni. (Gaines)