Gaines: Játsszunk valamit, Fega! Most fel fogok tenni neked egy kérdést, és légyszi, írd le rögtön rá a válaszodat magadnak, mielőtt még tovább olvasnál, oké? Szóval, a kérdés: melyik volt számodra a „Bagman” legizgalmasabb, legfeszültebb csúcsjelenete? Várok egy kicsit. Okés, megvagy? Namost, ha rosszul tippelek, akkor érdekes lesz lesz a mostani nézőnapló, és még vitázhatunk is; ha viszont jól ismerlek, akkor te is ugyanazt a jelenetet válaszolod, mint én: Kim és Lalo a kihallgatóban. Ez pedig azért érdekes, mert kívülről nézve az összes többi jelenet ezerszer több instant feszültséget kínálhat, és tízből nyolc néző valószínűleg azok közül választaná valamelyiket: hiszen Saul találkozik az ikrekkel, majdnem agyonlövik a paramilitáris mexikóiak, és vakmerő/elkeseredett/dacos kamikaze-akcióval vívja ki végre Mike tiszteletét.

És mégis, számomra egyik akciódús sivatagi momentum során sem ugrott össze olyan vadul a gyomrom, mint amikor Kim besétált Lalóhoz, és azt mondta, tudom, ki maga.

Aki olvassa még a nézőnaplóinkat, ezen valószínűleg nem lepődik meg annyira, hiszen sokszor hangoztatjuk, hogy jelen pillanatban már csak Kimért tudunk igazán szorítani, ő áll a legközelebb hozzánk, és mivel Saul lelke (Saul… soul… *galaxy brain*) már elveszett, nála összpontosul az érzelmi invesztációnk döntő része. Nyilván ott passzírozódunk tehát a fotelbe, ahol egy váratlan, de utólag Kimtől teljesen logikus húzással minden eddiginél közelebb kerül a kartellhez, az életveszélyhez. Vicces, hogy nem sokkal előtte Mike hogyan tippeli meg Saul barátnőjének feleségének lehetséges lépéseit, ami rájuk nézve ugyebár kockázati faktor lehet: hogy majd elmegy a rendőrségre, felhívja a főnökét, vagy a „csajokat a könyvklubban” – bármilyen kompetens is minden szituban Mike, az előítéleteitől (és egyéb kis- vagy nagyobb stílű bűnözők hozzátartozóihoz fűződő tapasztalataitól) nem tud elvonatkoztatni. Fogalma sincs, hogy Kim az egyik legacélosabb és legkiszámíthatatlanabb karakter most a tévében.

Az tehát szerintem érthető, miért ez lett a legfeszültebb jelenete az epizódnak, és itt gyorsan újfent kiemelném, mennyire erős Tony Dalton nemtörődömsége és ragadozó ébersége. (Sokkal fenyegetőbb lesz azáltal, ahogy például az újságot kinyitva elengedné Sault a főcím utáni nyitójelenetben, mintha nekiállna fenyegetőzni – tudja, hogy ez a taktika be fog válni a kapzsi Saulnál.) Inkább az a kérdés, miért nem tudott zsigeri feszültséget kiváltani az összes többi része az epizódnak, és vajon szükség lett volna-e rá. Gyorsan előrebocsátanám, nehogy fanyalgásnak tűnjön majd, amit írok: a „Bagman” vérprofin megírt és rendezett epizód, igazi vintage Gilligan-kaland, végig maximálisan lekötött, szórakoztatott. Mike és Jimmy/Saul összepárosításával az első évad óta szűkmarkúan bántak az írók, így most remekül vette ki magát a dinamikájuk, simán elvitték a hátukon a cselekményt. Plusz én szinte mindig szomjas vagyok, még olyankor is, ha egy perce ittam fél liter vizet, úgyhogy a sivatagban kitikkadva, kicserepesedett szájjal csoszogó, végkimerülés határán álló hősökkel könnyű azonosulnom.

A Better Call Sault rendszerint nem akkor élvezem igazán, amikor átcsap Breaking Bad üzemmódba, márpedig a „Bagman” csúcsra járatta a breakingbadséget.

Megint bejön a képbe a prequelek átka: egyszerűen nem tudtam valódi fenyegetettséget érezni Mike és Saul kapcsán, tudva, hogy úgyis átvészelik ezt a nehézséget. Tényleg ennyit számít egy sorozatnál, hogy a szereplők élete forogjon kockán? Elvégre Kimről nem tudjuk, milyen sors vár rá, így nála még bejátszhat, hogy meghal a sorozat végére, és most azon is parázhatunk, hogy na, még egy lépéssel közelebb került a sírhoz, még szorosabbra fonódott a hurok a nyaka körül.

Az újkori sorozatkészítésnél túlságosan nagy hangsúly kerül a „ki fog váratlanul meghalni” jellegű fordulatokra, amit a Trónok harca maxolt ki, de már jóval előtte, a Maffiózók vagy a 24 is rengeteget alapozott a megoldásra. Más a helyzet persze az akció, a thriller, a bűnügyi sorozat műfaján kívül, de még a Mad Men vagy a This Is Us is tudja, hogy egy váratlan halálesettel vagy annak rejtélyes körülményeivel torkon lehet ragadni a nézőt. Érdekesség viszont, hogy amikor megnézzük a legfeszültebbnek tartott sorozatokat, utólag láthatjuk, hogy a főszereplőket igazából a végjátékig-fináléig nem nagyon fenyegette veszély. A The Americans hat évados kémjátszmájában két igazán nagy vezéráldozatra került csak sor, az elsőre még az első évadban, a másodikra pedig egy partvonalra került főbb szereplőnél. A Battlestar Galacticában levakarhatatlan, túlerőben lévő gonoszok elől menekültek szedett-vedett főhőseink, mindig a tű fokán egyensúlyozva, ám életével csak két mellékszereplőnek kellett fizetnie a fináléig - pedig az egyik főhősnek még halálos betegséget is adtak rögtön a pilotban az írók. A Breaking Badben végképp azt hittük, hogy bárkivel bármikor történhet valami katasztrofális, de szinte mindenki kihúzta az „Ozymandias”-ig, és Mike is csak néhány résszel korábban találkozott a végzetével. A trükk tehát egyrészt az, hogy ne csak az életveszély tartsa fenn a néző figyelmét, hanem a karakterek morális és lelki válságai is – avagy: ne a halál legyen a legrosszabb, ami történhet velük –, másrészt valahogy feledtetni tudják velünk az írók, hogy aligha fognak megszabadulni a nagyszerű színészeiktől és szereplőiktől túl korán, egy-egy adott jelenetben mégis elhiggyük nekik, hogy képesek lesznek rá.

A legjobb példa erre a „One Minute”, ami a Breaking Bad egyik legjobb epizódja, egész biztosan ott van a helye a top 3-ban (az „Ozymandias” és a „Fly” mellett). A sorozat ott és akkor elhitette, hogy Hank fűbe haraphat: a rész tele volt rossz ómenekkel, Hank minden egyes párbeszédéből és a helyzetéből sütött, hogy az írók arrafelé terelik, ahol a leginkább lehet egy természetes végpontja a karakterívének, az egész évad a zárójelenet felé gyorsult. Szóval mire elérkeztünk Michelle MacLaren szédületes rendezéséhez, én tényleg nem tudtam levegőt venni, és úgy kilőtt a pulzusom a sztratoszférába, mintha egy perc alatt futottam volna le egy félmaratont. Az összevetés kicsit talán igazságtalan. Gilligan és a „Bagman” írója, Gordon Smith tudják, hogy itt most esélyük sincs beadni nekünk, hogy Saul és Mike élete valódi veszélyben forog, és sokkal inkább a két karakter interakcióira, valamint a procedúrára helyezik a hangsúlyt. De közben azért megpróbálják kicsit megülni a másik lovat is, mert mégiscsak elidőznek pár másodpercig azon, hogy a mexikói Saul fejéhez szegezi a fegyvert, a szituáció pedig pont eléggé idézi meg Hank és Gomie végzetét, hogy beugorjon a párhuzam.

Az pedig, hogy ne csak erről szóljon az epizód… kíváncsi vagyok, megváltoztatja-e ez majd Sault annyira, hogy visszafordíthatatlan karakterbeli fordulópontként tekintsünk vissza rá az évad végén, hogy mondjuk mostantól még keményebb, még szívtelenebb lesz, a kartell igazi barátja. Mert most aztán tényleg tökös gyereknek érezheti magát. De ha így is lesz, az efféle fordulópontok közül nekem még mindig többet ad egy tetőparkolós veszekedés vagy Chuck „Chicanery”-beli megszégyenítése. Te mit gondolsz, van ebben az epizódban valami, amit nem láttam meg? Vagy elegendőek önmagában a felszíni élvezetek? Ki hord jobban mostoha tájakon és fegyveresek által üldöztetve egy táska lóvét: Bob Odenkirk vagy Ben Affleck a Triple Frontierben? Modoros metafora a zsák pénz, vagy a zsák pénz csak egy zsák pénz?

Fega: Az évek során azt hiszem sikerült tökéletesen kiismerned, Gaines! Szerintem is Kim és Lalo tárgyalása emelkedett ki igazán az epizódból. De ahogy te is szépen összefoglaltad, ez nem meglepő, hiszen ő a sorozat legérdekesebb és legszerethetőbb karaktere, és fogalmunk sincs, hogy mikor és hogyan kerül ki a képből, ez pedig olyan feszültséget hordoz magában, amit a többi karakter még csak megközelíteni sem tud. Ráadásul Rhea Seehornon egyszerre látjuk, hogy Kim úgy jött be ide mint egy ügyvéd, de közben hatalmasat kell küzdenie azért, hogy ez a látszat tényleg hihető is legyen. Szerintem ez az apróság, rejtegetni próbált feszültség az, amitől kiérdemli ez a jelenet az epizód csúcspontja címet.

Bár én első nézésre arra számítottam, hogy Gordon Smith forgatókönyve megpróbál majd valahogyan meglepni, de másodszorra nézve valójában pont az az érdekes, hogy mennyire nem árulnak zsákbamacskát azzal kapcsolatban, hogy hova is tart az utolsó előtti évad nyolcadik epizódja. Azzal kezdünk, hogy látjuk mennyire aprópénz 7 millió dollár a kartell számára, majd rögtön egyértelmű lesz, hogy bárki is megy majd a pénzért, az nem fog jól járni. A másik, amire már lehetett egy ideje számítani, hogy nem lehet már tovább halogatni Saul és Mike kapcsolatának a szorosabbra fűzését. Szóval mikor eldörrennek az első, Sault mentő lövések, akkor abból már eléggé lehet sejteni, hogy ki állhat a puska mögött és miért is olyan kiemelt epizód ez, hogy a rendezői székbe maga a showrunner, Vince Gilligan ült be.

Sokat beszéltünk arról, hogy eredetileg a készítők sem számítottak arra, hogy mennyire a szívükhöz nő majd Jimmy karaktere és ezért mennyire nehéz volt nekik a folyton ügyeskedő ügyvédet abba az irányba állítani, ami végül majd a kartell, illetve Walter White karjaiba vezeti. Ennek ellenére szerintem a sorozatnak kifejezetten a kárára vált, hogy Jimmy és Mike ennyire párhuzamosan mozgott és ez folyamatosan fenntartotta a sorozat kétarcúságát. Arról nem is beszélve, hogy Odenkirk és Banks kémiája kiváló és jobb lett volna, ha több lehetőségük van ezt az egyébként igen furcsa, kapcsolatot kibontani. Továbbá nem is illik annyira a sorozathoz, hogy egy ilyen balul elsült sivatagi kaland, (ahol több tárnyi lőszert ürítenek ki az ismeretlen mexikóiak, ahol több autót, köztük Jimmy kedvenc Suzuikját teszik használhatatlanná, ahol az elemekkel küzd mindenki), az első lépés ahhoz, hogy a kapcsolatuk elkezdjen megszilárdulni. Mondjuk Gaines a felütésedben pont több példát hoztál arra, hogy a sorozat nagyon szereti ezeket a jól beazonosítható fordulópontokat, amik után érezzük, hogy a karakterek nem azon az úton mennek tovább, amin eddig haladtak.

De ezek akkor is inkább monológok, az ügyvédi szakma elengedhetetlen kellékei és nem lövöldözések, illetve Bear Grylls jobb napjait idéző túlélő túrák. Persze lehet azt mondani, hogy ezzel Saul egy új területre tévedt, ahol már közel sem a szóbeli megszégyenítés a legrosszabb, ami történhet vele, de ettől még bennem is van egy hiányérzet. Ez egy igazi prequel epizód volt, valami olyasmi, amire az emberek számítottak, mikor kiderült, hogy a Breaking Bad-univerzuma egy újabb sorozattal bővül. És szerintem sikerült is profin megidézni azt a hangulatot és feszültséget, amitől olyan nagy kedvenccé vált az anyasorozat. Közben viszont annyira megszerettük azt az alternatívát, amit legtöbbször a Better Call Saul kínált, hogy igazából már nem vágyunk erre a múltidézésre, pláne, ha még az a kockázat sincs ott, hogy a főszereplők meghalhatnak.

És azt hiszem lassan választ is kapunk arra, hogy miért fogadta az amerikai kritikus szakma ezt az évadot annyira jól. Szerintem pont azért, mert a sorozat sokkal intenzívebben kezdett prequelként üzemelni, vagyis végre felért a korábbi elvárásokhoz. Nekünk viszont nem hiányzik annyira a Breaking Bad, mint nekik, így kevésbé értékeljük ezeket az egyébként tényleg szórakoztató pillanatokat vagy akár egész epizódokat. Ezt lehet amúgy akár felszíni élvezetnek is nevezni. Én ilyenkor mindig megemelem a kalapom a készítők profizmusa előtt, mert ebből az epizódból is egyértelmű, hogy a Breaking Bad receptjét nem lehet csak úgy lemásolni. Mert az az összkép, ami egy-egy ilyen epizódból összeáll az kis apróságokon múlik, ezeket pedig nem lehet csak úgy lemásolni, mint mondjuk a szokatlan kameraállásokat. És mikor ez az egész összeáll, akkor még az sem von le igazán sokat az összképből, ha előre látható mi fog történni: az akció balul sül el, sokat szenvednek, de végül Saul ki tudja vívni Mike tiszteletét és innentől kezdve máshogyan néznek egymásra.

És bár örülök, hogy túlvagyunk ezen és talán többet láthatjuk együtt Mike-ot és Sault, közben mégis az az igazán érdekes, hogy Kim hogyan fogadja majd a hazaérkező férjét. Már megtippelni sem merem a reakcióját, de számomra ez az, ami visszahoz a sorozat elé, és nem az, hogy kaphatok egy-egy falatot a Breaking Bad-érzésből. Számomra is egy nagyon fontos sorozatról van szó és nem akarom elvitatni az érdemeit, de 2020-ban nem pont ilyen jellegű kikapcsolódást keresek. Azt viszont nem fogom megunni, hogy profikat nézzek, miközben szinte hibátlanul végzik a munkájukat. És ha valamit ezt szinte mindig megadta a Better Call Saul, még ha a kreatív döntésekkel nem is értettem mindig egyet.

Egyéb felfedezések:

• Valószínűleg teljesen máshogy ültem volna le az epizód elé, ha tudom, hogy ezt Gilligan rendezte, de utólag nem bánom egyáltalán. Pláne, hogy meg voltam róla győződve, hogy valami más gond lesz a pénzzel és nem az, hogy Sault lerohanja egy csapat fegyveres. (Fega)
• Sajnos nem láttam a Triple Frontiert így a második kérdésedre nem tudok jó választ adni. (Fega)
• Sad Affleck Meme. (Gaines)
• Azt viszont tudom, hogy a zsák pénz az nem metafora, viszont az autó és a termosz. Na azok a modoros metaforák! (Fega)
• Egyébként utólag érdekes lesz majd megnézni, hogy hol változott meg a sorozatról alkotott véleményünk, mert mintha egy ideje már az lenne, hogy ha még dicsérjük is az adott epizódot, nagyobb hangsúlyt fektetünk arra, hogy mi az, ami nem tetszik. Egy ideje tele vagyunk a “Jó, jó, de…” bekezdésekkel. (Fega)
• Az tényleg nagyszerű, ahogy a Chuck miatt már túlságosan jól ismert termop fólia ismét nagy szerepet kap a sorozatban. Ez is olyan, hogy simán lehetett előre látni, hogy fontos lesz, de mikor megtörténik mégsem érzed azt, hogy mennyire magas labda az egész. (Fega)
• Jimmy még mindig van olyan naiv, hogy elhiggye: egy kartellfőnök hagyja csak úgy elsétálni, ha a zsebében van, és lehet nemet is mondani neki. (Gaines)
• Viszlát, sárga Suzuki! Tudhattad volna, hogy előbb-utóbb minden fontos gépjármű a sivatagban vagy a roncstelepen végzi a Breaking Bad-univerzumban. (Gaines)