Fanboy Híradó

Fanboy Híradó

The Knick 2x08 - Not Well At All

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2015. december 16. - Fega


Gaines: A meglepetés kétélű fegyver: vannak napok, amikor arra várunk, bárcsak történne valami váratlan, ami kiránt bennünket a megszokott szürke hétköznapokból, ám amikor beüt a mennykő, akkor azt kívánjuk, maradt volna minden a régiben. Úgy látszik, a The Knick nem ragaszkodik a bevált HBO-formulához, és az utolsóelőtti epizód helyett még eggyel korábban vitte be a gyomrost a szereplőinek, a „Not Well at All”-ban ugyanis többeket is kellemetlen meglepetések érnek.
Ha az előző részben Edwards bukásának lehettünk szemtanúi, akkor ezúttal az írók demonstrálták a számunkra, hogy még a nagy Thack sem úszhatja meg szárazon. Túl nagy volt a boldogság, ami egy valamirevaló antihősdrámában nem tarthat örökké. De még egy évadig sem. Először is kiderült, hogy a kórház vezetősége nem csak a fekete pácienseket szeretné kiebrudalni, hanem Thack hobbiját sem kívánja tovább támogatni, s miután a függők osztályán lévő két darab páciens közül az egyik túladagolja magát egy hulla tartósítófolyadékával (na, az ilyen mondatok leírásakor érzem, hogy a The Knick minden hibájával együtt is üde színfolt), megszüntetik a leszoktató programot.

A különcök még akkor is kénytelenek árral szemben evezni, amikor fehér a bőrük.

Viszont a rész végének fényében, azt hiszem, Thacknek kisebb-nagyobb gondja is lesz, mint túltenni magát ezen a szakmai kudarcon. Nagyon kíváncsi vagyok, te hogyan értékeled Abby halálát, aki egy rutinműtét során vesztette életét, de úgy, hogy még bele sem vágtak az orvosok a szikével. Thack számára ez a legdurvább meglepetés, ami érhette, és nem kétlem, hogy a következő részt már postázhatja is a Cinemax az Emmy-szavazóknak „For Your Consideration: Clive Owen – Outstanding Lead Actor in a Drama Series” felirattal. De vajon nekünk meglepetés volt-e? Vártuk, vártuk a pestisjárványt, aztán egy kisebb, személyesebb tragédiát kaptunk helyette.
Úgy érzem, Amiel és Berger (illetve, a rész írója, Steve Katz) túlságosan nyílt lapokkal játszottak, és gyakorlatilag Abby minden egyes jelenetével azt telegrafálták, hogy Abbynek meg vannak számlálva a napjai. Thack végre boldog! (Úgysem tarthat sokáig.) Abby segített neki leállni a drogokról! (Hogy majd még mélyebbre süllyedhessen.) Abby egy angyal, alkoholista páciensek terapeutája! (Túl jó erre a világra.)  Ezzel nem az a baj, hogy elveszi a sokkoló fordulat erejét, hanem az, hogy puszta dramaturgiai eszközzé fokozza le Abby karakterét, hiszen mindaz, ami vele történt, egyedül arra szolgált, hogy majd jobban fájjon, amikor elveszítjük. Így viszont pont nem fáj annyira.

Az epizód többi meglepetése ugyan nem ilyen durva, senki más nem veszti életét, de a maguk módján fenekestül felforgatják a szereplőink életét. Harriet és Cleary kapcsolata pontosan azt a fordulatot vette, amitől a kezdetektől fogva tartottam – könyörgöm, miért kell minden férfi-női barátságot elvinni a viszonzatlan szerelem irányába? Miért kell mindig ehhez az elkoptatott sablonhoz nyúlni, hogy konfliktust teremtsünk? Félreértés ne essék, csak az írókat kárhoztatom, Cleary részéről egyáltalán nem karakteridegen, hogy gyengéd érzéseket tápláljon a kitagadott apáca iránt, és aranyosak voltak a vurstlin (lábjegyzet: nem állíthatja senki, hogy Soderbergh ne sajtolná ki a lehető legtöbbet a drágának látszó díszletből), de valahogy egyre jelentéktelenebbnek és szükségtelenebbnek érzem a szálukat.
A női szereplők közül Harriet mellett szegény Mrs. Barrow is nagyot koppant. (Az előző részben Cornelia világa omlott össze, mindenkinek rossz, kivéve az egy szem Lucyt, akinek „csak” az apja kapott agyvérzést.) Szerinted van kegyetlenebb, szívtelenebb rohadék a The Knickben Barrownál? Nem mondom, hogy nincs választék, de a vacsorajelenettel az élre tört a kórház intendánsa. Ennél érzéketlenebbül aligha közölhette volna a feleségével, hogy a puccos belvárosi kérót azért vette, mert összeköltözik a szeretőjével, és eladta a feje fölül a házat, amiben élnek. Ha szemernyi kétségünk is lett volna, hogy a századelő patriarchális társadalmában a nők csak elvétve többek vagyontárgynál, most végképp megbizonyosodhattunk róla, hogy nem azok.
Mindjárt át is dobom neked a lasztit, mert érdekel, nálad hogy csapódott le az epizód, és észrevettél-e benne más tematikus párhuzamokat (megvallom őszintén, néha nehezemre esik összegereblyézni a gondolataimat a sorozatról, nem lehet mindig SODERBERGH!-hez fordulni mentőmegoldásért). De muszáj megemlékeznem a kedvenc szálamról az epizódból: a Gallinger-család életének vidám fejezeteiről, akik beadták a jelentkezésüket a „Hogyan legyünk elbaszottabbak a Lannistereknél” gyorstalpaló kurzusra. Nem tudom, mennyire szándékos az írók részéről, de Gallingerék morbid, gótikus melodrámája sokkal több nevetést váltott ki nálam, mint mondjuk Harriet és Cleary évődései. Eleanor pszichopata tömeggyilkos, aki megmérgezte John Hodgmant! És talán a nyomozót is! (Pacsi Soderbergh-nek a csésze komikusan vészjósló fényképezéséért.) A nővére még aznap éjjel rástartolt Gallingerre, amikor beadták Eleanort az elmegyógyintézetbe! Erről a szálról nem lehet felkiáltójelek nélkül írni! A The Knick beleesik a #peaktv drámáinak jó néhány csapdájába, de senki nem vetheti a szemére, hogy szürke volna, és túl komolyan venné magát.



Fega: Az biztos, hogy nem veszi komolyan magát, sőt már a mostani epizód címével is jelzi, hogy itt bizony mindenkinek fájni fog valami. Nekem is az jutott eszembe, hogy mi itt nagy bubópestis vizionáltunk, de valójában a készítőknek csak a karakterek személyes drámája volt a fontos és könnyű szívvel borították rá mindenkire az árnyékszéket. Több mindenben is egyetértünk, például Abby karakterének a helytelen használatát nem tudtam volna ilyen szépen megfogalmazni, de pontosan így érzek vele kapcsolatban én is. Viszont az én érzésem az volt, hogy szándékosan dobta el az életét, legalábbis abból kiindulva, ahogy pontosan végigkövetjük, ahogy az ópiumkivonatot megissza a műtét előtt. Előtte kaptunk egy zseniális beállítást, ahogyan a tükörben szembenéz saját magával, majd fejben gondolom el is búcsúzik. Itt a meglepetést Thack-nek és a nézőknek egyaránt az a felismerés adja, hogy a nő már nem tudja elképzelni, hogy normális életet éljen. Nem akarja, hogy megjavítsák.


Az évadban pedig sokan keresnek egyszerű megoldást a problémájukra, de a készítők senkinek nem engedélyeznek túl hosszú boldogságot. Abby esetében nem lett volna kevésbé hatásos Thack drámája, ha kicsit jobban megismerjük mi van Abby fejében és nem csak a főhős szemén keresztül látjuk őt. Így is keresztre feszítettük a sorozatot, hogy szétfolyik a sok történetszál között, úgyhogy valamennyire még védhető is a készítők álláspontja és kétségtelenül így üt nagyobbat, továbbá a meglepetés tematikába is illeszkedik. Csak sajnálom, hogy végül mégis kiszámíthatónak mondható az egész plot. Pedig milyen jó volt, ahogy a freudi módszereket megidézve felismerte, hogy a terápia során elég lehet ha a páciens csak egy hangnak válaszol és közben nem társít hozzá képet. Ezt amúgy szintén össze lehet kötni a meglepetés tematikával, illetve, amit a bevezetőben írtál a kívánságokról. Effie legjobb pillanatai azok voltak, amikor elképzelte saját magát és a férjét az új ultramenő helyen lévő lakásukban. Szabadon fantáziálhatott mígnem szembe kellett nézni a rideg valósággal.


Visszatérve Thackery történetére, az egész évadot tekintve érdekesen kezelték a függőségét, mert úgy tűnik a megoldást az Abby-hez való visszatalálás és a heroin-kokain megfelelő aránya hozta el. Most, hogy kihúzzák alóla a talajt és gondolom elsüllyed, valószínűleg a bubópestis is megérkezik, de akkor könnyen előfordulhat, hogy minden fontosabb tekintetben ugyanott fog tartani, mint az első évad végén. Úgyhogy remélem nem fogytunk ki a meglepetésekből. Tovább erősíti a párhuzamot, hogy a belső folyamatait externalizáló vagy allegórisztikus formába öntő kezdeti „addiktológiai intézettől” is ebben az epizódban búcsúzunk el, jelezve, hogy a két lábon járás eddig tartott. Rögtön utána megérkezik az évad második legnagyobb sikerének, a sziámi ikerlányoknak a volt tulajdonosa, stílszerűen csatak részegen, hogy elégtételt vegyen, amiért kisemmizték. Ezt Thack és Cleary párosa mesésen rendezik le, pedig attól féltem, hogy ebből nagyobb galiba lesz. De nem, ez egy ilyen utolsó apró kis sikerélmény, hogy minden ami később jön, még jobban fájjon.


Cleary és Harriett kapcsolatáról írottakkal is egyetértek veled, elég egyértelmű volt, hogy ebbe az irányba haladunk és nekem már az jutott eszembe, hogy sokkal jobban fogunk járni, ha a kedvenc mentősünket végre leválasztják az ex-apácáról és kizárólag ebben a joker szerepben fogjuk látni. Tudom, hogy korábban már érveltem az ellen, hogy az írók inkonzisztensen írták a figuráját, de ha már elvitték ebbe az irányba, akkor legalább hozzák ki belőle a maximumot és bármennyire is izgalmas, ahogy megpróbálják feltalálni a gumióvszer elődjét, örülnék ha nem ennyire izoláltan szerepelne a figurája. Azt nem mondanám, hogy jól ismerjük ennek a két karakternek a belső a világát ahhoz, hogy komolyabb következtetéseket lehessen az afférból levonni, úgyhogy reméljük a készítők rájöttek, hogy egyik figurának sem az az érdeke, hogy ez határozza meg a helyüket a történetben.


Lucy és Cornelia csak épphogy feltűntek az epizódban, de a párhuzam közöttük továbbra is erős, remélhetőleg később kiaknázzák az abban lévő feszültséget, hogy meg kellene érteniük egymást, mégis inkább fújnak a másikra. Mindketten kiábrándultak saját édesapjukból, ez dominálta a történetüket. Nyilván a tények már korábban is ismertek voltak Cornelia előtt, de most hogy már beavatta a testvérét is a sötét helyzetbe, úgy végképp nem tudja a helyzettel kapcsolatban homokba dugni a fejét. Az egyszerű megoldások itt is visszaköszönnek, az édesapja is profán megoldásokkal próbált felszínen maradni, de előbb-utóbb a következmények maguk alá fogják gyűrni, nem hiszem el, hogy a járvány egy ilyen tease marad a hátralévő epizódokban is. Lucy esetében pedig tényleg nincsen egyszerűbb megoldás, mikor az ember kurvához megy annak érdekében, hogy bizonyos biológiai szükségleteit kielégítse. Nem véletlenül viccelnek azzal, hogy a kurva a legősibb foglalkozás a világon. Arról nem igazán tudok értekezni, hogy mi történhetett Lucy édesapjával, de azt hiszem ez az a fajta esemény, aminek rosszul kellene érintenie, de valójában inkább örül neki.


A Gallinger család története az epizódban szerintem szórakoztató volt és már korábban is lehetett volna arra tippelni, hogy a náluk régóta élő testvérnek még lesz valamilyen szerepe, de mégsem fordult meg a fejemben ez a csavar. Pedig megállja a helyét és ami ennél is fontosabb, hogy illeszkedik az egyszerű megoldások sorába, hiszen a két lány tényleg nagyon hasonlít egymásra, úgyhogy érthető, hogy a doktor a magyar cirkuszvilág híres mondatával nyugtázhatja a helyzetet, hiszen „Van másik!”. Mondjuk a szeméből is jól látszik, hogy ez a lány sem normális, úgyhogy hiába szép arc és a telt ajkak, semmi garancia nincs rá, hogy nem lesz ennek is ugyanolyan szerencsétlen vége. A mérgezés egyébként elég egyértelmű volt az előző epizódban és elegánsan oldották meg, de most még jobban működött és szerintem nyilván a rendőr is hasonló sorsa jutott. Gallinger egyébként az évad során rengetegszer tűnt el a szemünk elől, pedig ahogy most vagy az előző epizódban láttuk, lenne benne lehetőség.


Kicsit azt érzem, hogy hasonlót látunk a The Knick-nél, mint a The Leftovers második évadában. Ott a történetmesélési stílus miatt keveset tudott a nagy történet előrehaladni, mert széttöredezetten, de fókuszáltan építkeztek az epizódok. Itt ennek a kifordítását látjuk és a legtöbb epizódba igyekeznek beletuszkolni a legtöbb szereplőt, de a végeredmény itt az, hogy a túl sok szereplő inkább a sorozat élvezetes történetmesélésének rovására megy. És mikor koncentrált volt az előző epizódban, akkor egyikünk sem fukarkodott a dicséretekkel. Azt hiszem Soderbergh-nek is egyszerűbb dolga van, mikor nem csak laza tematikus szál kapcsolja össze egymással a jeleneteket, hanem néhány szereplő története fut folyamatosan. Nem mondom, hogy ezzel pontosan annyit javulna a sorozat, hogy közelebb kerülne ahhoz a bizonyos pantheonhoz, de talán kevésbé éreznénk rajta, hogy ez mégiscsak egy kihagyott ziccer.

Egyéb felfedezések:

  • Soderbergh!
bscap0741.jpg
  • “- Take to heart the words of the wise man who said, "Who, being loved, is poor?" - Confucius? - Oscar Wilde.” Egyrészt, foreshadowing much? Másrészt, Barrow mellélőtt a rasszizmusával. (Gaines)
  • Ha már forshadowing, biztosan visszacsap még Thack-re az is, hogy drogért cserébe dolgozott, ugye? A betoppanó kurva is még nagyobb gondokat jelzett előre, ugye? Mondjuk semmi kedvem a harmadik évadban azt nézni, hogy Thack másik kórházba, vagy utcára kerül. (Fega)
  • Ha már Barrow #1: nagyon tetszett a lassított, fókusszal játszadozó, dialógus nélküli jelenet, melyben elhozza a kitartottját a bordélyházból, úgy ugrándozta körbe, mint egy kisgyerek az anyukáját. Egészen megsajnáltam. (Gaines)
  • Ha már Barrow #2: Egy mozzanat, ami nem esett le, csak utólag olvastam az AV Clubos kritika kommentjei között, hogy Effie-t az előző részben megalázott építész hívta fel bosszúból telefonon. (Gaines)
  • Elszaladtunk némi feminista kontent felett, ahogy a nővérke arról beszél, hogy Henry a külsőjük alapján válogatja a nővéreket. (Fega)
  • Azt nem hiszem el, hogy nem ismerted fel Andrew Rennels hangját! (Fega)
  • Érvek a modern orvostudomány mellett rovat: Nyuszi! (Ezzel is érzékeltetve, hogy a kezdést leszámítva milyen lájtos epizódot kaptunk.)
Szólj hozzá!
Fanboy Híradó The Knick

The Leftovers 2x10 - I Live Here Now

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2015. december 16. - Fega

Az idő egy lapos kör.
Mondta minden idők egyik legsikeresebb HBO sorozatának főszereplője és ha összefutnának a Hotel Purgatóriumban, akkor azt hiszem jól megértenék egymást Kevin Garvey rendőrfőnökkel. A finálé ugyanis olyan sok mindenben emlékeztet minket a tavalyi évad befejező részére, hogy meg sem próbálja ezt leplezni, sőt. Pont ez a lényeg, viszont nem sikerült megerősített érzelmi hatást kiváltani vele. Az igaz dráma nem a Garvey családnál történik, hanem a Murphynél, viszont ők sem a 10. részben sem korábban nem jutottak annyi időhöz a képernyőn, hogy a velük történtek jól kifejtettnek és igazán hatásosnak érződjenek.

Tovább
Szólj hozzá!
The Leftovers Fanboy Híradó

The Leftovers 2x09 - Ten Thirteen

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2015. december 10. - Fega


Hát ezért maradt Liv Tyler a sorozat mellett.

A The Leftovers szereplői közül egyértelmű, hogy ő a legismertebb név és talán kicsit furcsának tűnt, már az is, hogy sorozatozik, de az is, hogy egy ilyen kis szerepet elvállal. Nos azért, mert ilyen szerepből nem írnak túl sokat nőknek. Megből lett a második évad főgonosza, aki már az első etap során is gonosz dolgokat művelt, de akkor még csak egy végrehajtó volt, nem szellemi agytröszt. A második évad szerkezetében elég a karakternek egyetlen epizód, hogy a korábbi tudásunkra építve megtudjunk mindent, ami fontos róla, a nagy leszámolás előtt. 

Úgy kezdődik az epizód, hogy egy mellékhelyiségben szív némi kokót az arcába. Mesteri, Lindelof-os húzás, ami összeköti őt más híres filmes főgonoszokkal, másrészt pedig előre jelzi azt a folyamatosan növekvő ingerküszöböt, ami őt és ezzel párhuzamosan a vele vezetett Bűnös Maradékot is hajtja és fontos lesz a jövőre nézve. Amennyiben az eltűnések egyszeri alkalommal történtek, izoláltan, akkor tovább tud lépni az emberiség pusztán azért, mert egy idő után kihalnak azok akik átélték és ezzel egy életre lelki nyomorékok lettek. A The Leftovers az eltűnéseket az ultimate metaforaként használja és könnyen behelyettesíthetjük a holokausztot vagy a terrortámadásokat, nagy közösségeket érintő megmagyarázhatatlan traumákat. Azoknál az emlékezés szerepe teljesen máshogy működik, hiszen pontosan azért kell őket a kollektív tudatban tartani, hogy növelni tudjuk az esélyét annak, hogy soha többé nem történnek meg. De a The Leftovers eltűnéseiről semmit sem tudunk ezért az egyetlen lehetséges továbblépés az lehet, ha az egész egyszerűen csak kikopik az emberek emlékezetéből és csak úgy marad meg az emberekben, ahogyan a személyes tragédiákat kezelik. Szeretteink elveszítése az élete része volt mindig is. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy milyen könnyen taccsra vágott egy egész világot az, hogy nem kaptak magyarázatot.

Az epizódban ez vissza is köszön. Isaac mondja a hozzá érkező Megnek, hogy szerencsés az édesanyja halála miatt, mert legalább pontosan tudta, hogy mi történt vele, így könnyebb továbblépni. Arról mondjuk nem beszél senki, hogy mennyivel könnyebb továbblépni egy ilyen teljesen véletlenszerű halálon, mint ahogyan az édesanyja meghalt. Azért sem, mert Megnél ez teljesen mellékes és itt a kokainhoz térhetünk vissza, mert ez is azt jelzi, hogy még azelőtt szétcsúsztak már a dolgok, hogy meghalt volna az édesanyja. A párhuzam Tommal adja magát, benne is tátongott egy hatalmas űr, amiről a kokain valószínűleg segített megfeledkezni, de aztán a hatalom és a Bűnös Maradék kombinációja még a fehér pornál is sokkal jobb.

Ami feltűnő még az epizódban, hogy Megan nem dohányzik, amivel szintén ki akarják emelni a mezei szektatagok közül. A kokaint azért nem tudom itt felhozni, mert jelenkori jelenetekben már nem látjuk, hogy élne vele, ezért gondolom, hogy jelenlegi helyzetében már nem is indokolja semmi,  hogy szippantson. A másik, ami egy érdekes megoldás és már a harmadik epizódban is felhívta rá a rendezés meg az operatőri munka a figyelmet, hogy Meg ugyan fehér ruhát visel, de közel sem olyan béna munkásat, amiket az első évadban megszoktunk a szekta tagjaitól. Ott szinte angyali volt a jelenlét, most pedig már hipszternek hat a szabadon hagyott bokával és még messzebb kerül a bakancsos Pattitől, akit az első évadban láttunk. Ez nálam mind annak a jele, hogy itt Bűnös Maradék 2.0-t látunk, amire azért van szükség, mert minél több idő telik el anélkül, hogy emberek eltűnnek annál kopottabb az emlék és annál durvább eszközökre van szükség, hogy megkeserítsék az emberek életét.(És nekik is egyre nehezebb lesz megmagyarázni a saját létezésüket.) Plusz ha mindig ugyanazt csinálják és ott állnak egy idő után nincsen már hatásuk, pontosan úgy, ahogyan az emberi szervezet is reagál a drogra. Egy idő után feljebb megy az ingerküszöb, ezért valamit tenni kell.


Meg az eddig tabunak számító gyerekek felé fordul, illetve minden eddiginél jobban összeköti a Bűnös Maradék tevékenységét a terrorizmussal. Nyilván fogalmam sincs, hogy Lindelof akarta-e kommentálni a jómódú nyugati családokból az Iszlám Államhoz csatlakozó embereket, de lehet egy kicsit sikerült. A másik pedig, hogy hiába jól ismert szimbólum számunkra a hamis kézigránát, simán hihető volt, hogy az busznyi kisgyerek most felrobban. De Megannek csak arra van szüksége, hogy emlékeztesse az embereket, hogy megtörténhet. Bármelyik nap előfordulhat, hogy a gyereked egyszer csak nem jön haza az iskolából, mert valami idióta fegyveres besétál oda, és lövöldözni kezd. Ezt a fajta félelmet, ami jelenleg az Egyesült Államokban egyre csak növekszik, tökéletesen kapja el a sorozat. Saját mitológiája pedig nehezen kikezdhető, látunk Bűnös Maradék 1.5-öt és 2.0-t is, ott vannak az emberek, akik civil ruhában vannak, de nem beszélnek, Meg pedig már igazából semmihez sem ragaszkodik a szokásos külső ismertetőjelekből. 

Megan azt mondja Tomnak, hogy azért erőszakolta meg a harmadik epizódban, mert teherbe akarta ejteni. Ennél bővebb magyarázatot nem kapunk, ami az epizód egyik legnagyobb rejtélye, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ezzel a finálé még fog foglalkozni. Az én saját megoldásom a helyzetre, hogy elsősorban ez is a badass villain építésének volt egy fontos építőkockája, ha Meg férfi lenne, akkor teljesen egyszerű lett volna nemi erőszakon keresztül megmutatni a romlott oldalát, így hogy nő egy fokkal trükkösebb, de azt hiszem az volt a lényeg, hogy nőket is lehet így ábrázolni, ne mindig csak áldozatként szerepeljenek a képernyőn.

Tom szerepe az epizódban némileg csalódás, ahhoz képest, hogy mennyire vártam, hogy végre kiderüljön mi van vele, igazából a lehető legtipikusabb választ kaptuk rá. A Holy Wayne utánzás ugyanúgy nem hozott békét a lelkébe, mint bármi más korábban és emiatt ki is fakad az édesanyjának, a jelenetből pedig nyilvánvaló lesz, hogy bármennyire is azt láttuk, hogy Kevinnel nagyon professzionálisan tudott Laurie a helyzethez viszonyulni a saját és fia érzéseit elhanyagolta és nem sikerült a valósággal szembenézni. A dráma szempontjából persze elsőrangú ami történik és a második évad a töredezettsége, illetve a kevés epizód ellenére is nagyon koherens egészet alkot. Bármi is történjen majd a fináléban, a drámai hatást sikerült azzal növelni, hogy Tom árulja el Kevint és Norát Megnek. És ugyebár már Laurie is a hídon belül van szóval minden adott a vad évadzáráshoz.

***

Személyes kudarcként élem meg, hogy az első epizódok során olyan szépen vezettem le, hogy az eltűnések biztosan nem valódiak, és mennyire adja magát, hogy a Bűnös Maradék tagjai rabolják el a lányokat azért, hogy lerombolja a mítoszt, amit Jardent körülveszi. Az mondjuk nem merült fel, hogy a lányok maguktól akarnának csatlakozni, mert annyira elhittem az egy rész alapján, hogy ezek a lányok mindenben a Mapletonban megismert tiniknek az ellentétei, hogy fel sem merült bennem, hogy önként és dalolva játszák el a saját eltűnésüket. A flashback, mint olyan használata talán egy kicsit túlzás Megnél, vagyis a bajom még mindig azzal van, hogy John miért pont akkor döntött úgy, hogy leégeti Isaac házát, aki nyilvánvalóan sokkal régebb óta elkezdte már a mágikus tevékenységet, de addig valamiért nyugiban hagyta őt dolgozni. Az idővel kapcsolatban ez a legfurcsább, illetve, igazán kíváncsi lennék, hogy a rövid padon töltött beszélgetés után hogyan kezdték el tartani a kapcsolatot és hogyan döbbentek rá arra, hogy mennyi közös van bennük. Valószínűleg ez is olyan mint a törött ceruza és nem igazán foglalkozik már ezzel a sorozat. Pedig Evie esete még igazán érdekes lenne, pláne párhuzamban Michael-lel, akinek sablonos módon talán ugyanarra kell a vallás, mint az ikertestvérének a Bűnös Maradék? Ezzel még jó lenne foglalkozni, de félek nem lesz rá idő.

Arra a spekuálcióra pedig, hogy mi Megan terve nem tudom érdemes-e karaktereket pazarolni. Egyes vélemények szerint az előző epizódban mikor Kevinre rákerült a hídon a kötél volt még ott 3 másik is, ami azt jelezheti előre, hogy a lányok a hídra fogják felkötni magukat? Mondjuk ehhez nem tudom, hogy miért kellett Megannek saját szemével megnéznie a hidat. A másik ami szóba jöhet, hogy mondjuk a híd felrobban, vagy az őröket meg a kerítést robbantják fel, hogy bárki be tudjon menni oda. Túlságosan hangsúlyozták a parkot, ami megvédi Jardent ahhoz, hogy annak ne legyen jelentősége. Ezek után már csak az a kérdés, hogy nem lesz-e túlságosan kiszámítható, hogy az első évad végéhez hasonlóan megint egy város megnyomorításáról fog szólni a finálé. Ezek után szívesebben venném, ha a buszos akcióhoz hasonlóan csak valami jelképesebb dolog történne, ami csak emlékeztet minket a terrorizmusra, nem konkrétan az.

Egyéb felfedezések:


  • #AusztráliaFigyelő: Kezdem azt hinni, hogy velem van a baj. 
  • Valószínűleg az epizódban történő zenehasználat is tudatos, de ezúttal nem olyanokat használnak, ami egyértelműen a sorozat alaptémájával foglalkozik valamilyen aspektusból. Meganhöz köthető diszkózene van, ami talán szintén a villain státuszához kell.
  • A kövezés szintén egy utalás az előző évadra, hogy igazából értelmetlen kegyetlenkedés, és egy újabb momentum amiből az derül ki, hogy Megan mennyire elszánt és durva, illetve, hogy vannak dolgok, amik tetszenek neki a Bűnös Maradék repertoárjából.
  • Hiányoztak már az arcba döngölt modoros metaforák, de ezúttal kaptunk kettőt is. Az egyik, ahogy a városnézésen elmagyarázza, hogy az október 14.-én történt robbanásból eredeztethető lyukat a város meghagyta emlékeztetőül a történtek miatt. A másik pedig a kiskutya, amit kiraknak az út szélére. Tom a legnagyobb kivert kutya, aki gazda nélkül, egyedül nem képes rájönni, hogy mi értelme van a létezésének, mindig mástól várja. Ami szintén egy okos kommentár arra, hogy vannak emberek, akiknek ezt az űrt betölti a vallás. Mások pedig soha nem találják meg és szép lassan felemészti őket.
  • Liv Tyler nagyon jó volt mindvégig az epizódban, de szerintem a megjátszott lelkesedés meg boldogság messze a legügyesebb pillanata. Plusz apróság, de míg a flashbackekben látjuk kifejezetten öregesen öltözik. Valószínűleg ez is finom utalás arra, hogy korábban elzárkózott attól a hatalomtól is, ami a testéből fakadt.
Szólj hozzá!
The Leftovers Fanboy Híradó

The Leftovers 2x08 - International Assasin

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2015. december 09. - Fega

Azt érzem az epizód után, hogy nincs is szükség egy okoskodó utólagosan elemző írásra, mert az epizódban nagyon sok konkrétan kimondott válasz volt, ezektől eltekintve viszont csak kérdéseket meg teóriákkal tudok szolgálni, úgyhogy azt gondolom a rendhagyó epizód mellé rendhagyó poszt is jár. 

Mégis hol játszódik az epizód?

Tekintettel arra, hogy Damon Lindelofról van szó, adja magát a purgatórium és azt hiszem az egymás után felsorakoztatott ismerős karakterek mind ezt kívánják aláhúzni. Gladys, Holy Wayne vagy Neil valami miatt erre a köztes helyre kerültek és előfordulhat, hogy Kevin segítette át őket a túlvilágra. Amellett is lehet érveket felhozni, hogy az egész valójában Kevin fejében játszódik, talán van valami kapcsolata a felsőbb erőkhöz, különleges, ahogy az édesapja is, ezért jelennek meg pontosan ezek az alakok a tudatalattijában, de ezeknek nincsen bővebb jelentősége, csak a saját sorsát befolyásolja másokét nem. A készítőknek fontos volt, hogy a sorozat védjegyének számító bizonytalanságot fenntartsák pláne egy ilyen elszállt epizódnál, de azt hiszem ezúttal a legegyértelműbb válasz az, hogy ez egy valódi, létező világ ahol Kevin vendégeskedett és Virgil nem csak azért szívatta őt az elején, mert úgy izgalmasabb a jelenet, hanem mert ő tényleg berendezkedik egy életre. Virgil amúgy erről is pontosan szót ejt, ezek után azt is gondolhatjuk, hogy ez mégiscsak a bűnhődésének a része és akár igaz lehet ez Gladys-re vagy Wayne-re is. (De akkor Mary is bűnhődik?)

Ebben a világban kik vannak "életben"?

Ha elfogadjuk, hogy ez egy Kevintől függetlenül létező világ, akkor nyilván egészen vad irányba is elmehetnek a teóriák, hogy az eltűnt emberek valójában csak átkerültek egy ehhez hasonló "másik helyre", ahol meg csak ők vannak és mindenki más hiányzik. Nem fogjuk megtudni soha, de az epizód elég sokat tesz azért, hogy simán elfogadjuk ez az idősík egyébként létezik a sorozat világában, csak nem mutatják meg nekünk. Ez illeszkedik az eddigi átgondolt univerzumépítésbe, már ha bele akarunk ilyenekbe gondolni, de maga az epizód soha nem játszik kimondva ezzel a gondolattal. Annak megerősítése, hogy Mary ezen a síkon él és virul szintén amellett szól, hogy egy átmeneti helyen vagyunk, ahonnan lehetséges a mozgás, de gondolom érte nem fog senki úgy ideutazni, ahogy azt Kevin tette.

Mi a fene van Kevinnel?

Ahogy azt feljebb is írtam, a sorozat szépen elhiheti, hogy egyébként itt minden Kevinről szól, rögtön a kezdő pillanatoktól fogva. A szöveges utasítás elsőre nyilvánvaló volt, hogy azt szó szerint kell értelmezni és valahol sajnálom, hogy Kevin a legunalmasabb ruhát választotta. Maga ez a megoldás rengeteg kezdést vet fel, de fogalmam sincs, hogy mire akar ezzel utalni a sorozat. Ott van benne, hogy a saját bőrünkből nem tudunk kilépni. Kevin esetében ez amúgy azt jelenti, hogy mindig megnehezíti a saját dolgát. Hiszek benne, hogy papként, a bűnös maradék tagjaként vagy Kevin Garvey mapletoni rendőrfőnökként könnyebb lett volna lelőnie Patti dublőrjét. Mondjuk ha már itt tartunk, meggyőződésem, hogy az valójában Patti volt, csak a szimbolika miatt az kellett, hogy háromszor is megölje. Ebből pedig ez volt az első és igazán jó volt látni, nem a bénázó Kevint, hanem aki azt csinálja, amit mondanak neki és látszott, hogy egy alternatív valóságban simán elképzelhető róla, hogy nemzetközi bérgyilkos legyen, bár a hazugságvizsgáló átverésébe még bele kell jönnie. Nem tudom korábban volt-e utalás arra, hogy mennyire szereti a Keresztapát, de az még egy szép strigula lett volna amellett, hogy az egész csak a fejében játszódik, hogy nyilván a kedvenc filmjét éli át, miközben megszabadul a képzeletbeli barátjától ellenségétől. Azt tudni lehetett, hogy azért érkezik ide, hogy megölje Pattit és mikor meghallottam a hírt, hogy ebben a világban Patti egy elnökjelölt, akkor egy egészen más stílusú történet ugrott be először, ami valójában a Hitmannek a rendes adaptációja, de Lindelofék nem mentek ebbe az irányba. H már itt tartunk a videójátékos vonal nekem ott volt az epizódban az elején kiválasztott ruhával: négy különbözőképpen lehet "végigjátszani a pályát" és úgy szeretném látni a maradék három megoldást is. 

Mi van a kislánnyal és Neillel?

Ez a legkevésbé egyértelmű az egész részben, hogy itt ki minek is látja a kislányt. Neil mikor kint ragad a folyosón akkor megjegyzi, hogy szerinte egy kövér disznó és ezzel van összhangban az is, ahogy a medence partján beszél vele, de aztán mégis a hóna alá veszi, mikor elmennek, ami nyilván az idősebb Pattivel kicsit nehezen elképzelhető. A szállodából távozva, Virgil úgy köszön neki, mint egy kislánynak, úgyhogy azt hiszem a sorozat ezt csak ilyen nagy kérdőjelben akarja hagyni és gondoljon, mindenki azt amit akar. Szintén fejvakarós, ahogy eleve megismerjük a kislányt. Kevin csak most ébredt fel a saját halálából, de hiába amint meglát egy vízben lebegő kislányt oda kell mennie megmenteni. Azt hiszem ez is a karakterrajz része, Kevinnek is van egy ilyen megmentési kényszere. Persze jól működik a szimbolizmus, amit épít az epizód, ott van a víz, meg a kislány, minden ami fontos és a rész végére fontosabb lesz, de első ránézésre fogalma sincs róla a nézőnek. Ha abból a szempontból nézzük, hogy az egész valójában Kevinről szól és nem segít ő itt át senkit semmilyen túlvilágra, akkor Neil megölése mögött talán nem olyan könnyű beazonosítani a nagyobb jelentést, talán csak annyi, hogy ő is Pattihez kötődik a fejében és ugyanúgy meg kell tőle szabadulnia, mielőtt elengedheti ezt az egész rémálmot.


És az idősebb Kevin?

Az a drog nagyon ütős lehet, hogyha azon keresztül ilyen spirituális világba lehet betelefonálni. Erről is könnyű azt gondolni, hogy mivel Kevin fejében történik az egész, Virgil mellett érthető módon az édesapja a másik figura, aki segít neki az útvesztőben navigálni. A kúttal sikerült egy, a legtöbb nyelvre visszaadhatatlan, poént gyártani, de igazán lenyűgöző, ahogy a 8. részben visszautalnak a legelső epizód cold openjére. Ott ahol láttuk meghalni az ősasszonyt, illetve, egy másikat, ahogy örökbe fogadja a babáját, akár gondolhatnánk azt is, hogy az őslakosok az ő leszármazottai és ez a kút is vele van valamilyen kapcsolatban. Mondjuk vicces, hogy megint ilyen vizes verem jelenti a csatornát a különböző világok között. Májusban a Bosszúállók második részének egyik legindokolatlanabb jelenete volt, mikor Thornak szintén egy ilyen verembe kellett mennie ahhoz, hogy nélkülözhetetlen információkhoz jusson. Nem tudom miért pont vizes vermek, de kíváncsi vagyok a magyarázatra, ha valaki el tudja mesélni. 

Miért beszél ennyire kendőzetlenül saját magáról a sorozat?

Azt hiszem ez a legfontosabb kérdés az epizóddal, sőt talán az egész évaddal kapcsolatban. Nem ez az első alkalom, hogy a szereplők beszélgetésében olyan témákat beszélnek át, amik mondjuk az első évad nézése közben csak felmerültek, de válasz nem érkezett rá. Ennek legegyszerűbb példája, hogy miért cigiznek a Bűnös Maradék tagjai és igazán vicces volt, hogy úgy tűnik Kevin is pontosan ugyanazért dohányzik. Vagy mert szar alak. Mindenesetre, amikor Szenátor Patti és Kevin ülnek egy asztalnál és Patti elmondja, hogy nem elég egyértelmű a kampányának az üzenete, akkor a sorozat első évadáról is beszélhet és Kevin válasza, hogy családokat tesz tönkre pedig azért tökéletes, mert Patti Levin már kétszer is elhajtotta mellőle az épp aktuális párját. Ez nagyszerű, pláne, hogy ilyen egyértelmű dolgokat mondanak ki már megint, és az epizód nemhogy sérül, de profitál belőle. Ugyanez a helyzet, mikor levezeti, hogy a világból eltűnt a szeretet, mert mindenki szembesült vele, hogy bármikor elveszítheti a hozzátartozóit. Különösen gonosz volt, hogy mondta, hogy a szeretet kialakításának nehézsége ebben a világban, nemhogy hátrány, hanem előny. Tényleg erről van szó, ahogy ezt pedig egy árván keresztül vezette le, az még kacsintás volt a cold openre, ahogy a barlang összedőlése is. Arról nem is beszélve, hogy az egész a túlélésről szól. A sorozat pedig arról szól, hogy az emberek hogyan próbálnak túlélni egy ilyen érzelmi katasztrófa után. Az embernek a túléléshez pedig mindig adoptálódnia kellett, elképesztő, ahogy azt állapítja meg, hogy ilyen helyzetben csak az érzelmek elhagyásával képesek tovább érdemben funkcionálni az emberek. Nem mondom, hogy ez az egyetlen dolog, ami a második évadot az első elé helyezi, de valahol hihetetlen, ahogy ráéreztek arra, hogy mennyire simán működik. A metaforák, a bibliai utalások által uralt történetet jó érzékkel egészítik ki olyan pillanatokkal, amikor kendőzetlenül mondják ki az érzelmi igazságokat.


Mi lesz Kevinnel?

Nyilván ez a legnagyobb kérdés ha a jövőbe tekintünk, hiszen a hídon az ember azt mondja neki, hogy ha megöli a kislányt, akkor örökre meg fog változni. Lehet, hogy elveszíti a "különleges képességeit"? Lehet pontosan erre van szüksége a boldog élethez? Vagy pont ettől lesz még erősebb? Az újjászületés klasszikus motívum a hős útjában, már az előző epizódról szóló posztban is kitértem rá és valószínűleg ennek is köszönhető, hogy még egy hetet sem vártunk és rögtön fény derült arra, hogy mi történik Kevinnel és hogy eszük ágában sem volt megölni a karaktert. Az újjászületés kell a történetbe.

Egyéb felfedezések:


  • Ha ennyire ki van pattintva a főszereplő, akkor nyilvánvaló, hogy a készítők vissza fognak élni vele és arra kérik, hogy meztelenül legyen a képernyőn.
  • A víz és a madár mint szimbólumok sem voltak fárasztóak annak ellenére, hogy egyébként már használta őket a sorozat. Virgilről egyértelmű volt, hogy nem fog visszatérni, ezt is elegánsan oldották meg, ahogy ő lett "a hős", aki végre el tudta kapni azt a szegény madarat.
  • Igazán király szimbolizmus, hogy Mary lufikat kap ajándékba. Gondolom ez azt jelenti, hogy milyen jól bánnak vele a másik világban.
  • A hazugságvizsgálós jelenet annyira király volt, hogy igazából a sorozat legtöbb szereplőjét jó lenne ilyen helyzetbe hozni, mert zseniális jeleneteket szülne. 
  • Ha már egyértelműen kimondott dolgok: Kevin tényleg azért gyilkolja meg Pattit, mert nem akarja elfogadni a dolgokat, amiket mond.
  • Figyelnek a részletekre, az epizódban Kevinnel szembe jön az összes lehetséges outfit. Van Bűnös Maradék, pap és egy rendőr is.
  • Mostmár igazán jó lesz megtudni, hogy mi van Tommyval.
Szólj hozzá!
The Leftovers Fanboy Híradó

The Knick 2x07- Williams and Walker

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2015. december 09. - Fega



Fega: A hetedik epizódban nem éreztem, hogy túlságosan sok szálat igyekeznek előre görgetni az írók és közben eltűnik az éle bárminek, amit fontosnak tartanak. Volt viszont egy másik bajom az epizóddal, ami általánosságban igaz talán az egész évadra, de még nem beszéltünk róla túlságosan sokat. A The Knick a Cinemax-on fut, ami igazából csak szerencsés véletlenek miatt történt így, de részben ez is az oka annak, hogy a készítők igen nagy szabadságban dolgozhatnak, illetve az epizódok minden alkalommal megközelíthetik az egy órát, mutathatnak durva dolgokat, a többi prémium kábeles kiváltságról nem is beszélve. Viszont nem vagyok benne biztos, hogy minden héten feszes epizódot raknak le a készítők az asztalra.


Úgy tűnhet, hogy ez a hiba igazából ugyanarról a tőről fakad, mint amiről már szinte minden héten írunk, de mégis azt hiszem, hogy a most tárgyalt epizódunk kapcsán speciális a helyzet. Tekintettel arra, hogy a régen szerveződő jótékonysági bál adja az epizód sava-borsát, így szinte minden fontosabb szereplőt és az oldalbordáját megcsodálhatunk egy környezetben, ami sikeresen palástolta a problémák egy részét. Azonban meggyőződésem, hogy minden jelentősebb karaktermomentumot el lehetett volna mesélni egy rövidebb epizódban, ami után elégedetten csettinthetnénk, hogy na itt az a sorozat, amit annyira szeretnénk minden héten látni. De még így is elég közel került ehhez a hetedik epizódban a The Knick.


Kíváncsi vagyok a véleményedre, mert lehet, hogy te nem voltál közel sem annyira odáig a különböző megoldásoktól. Azzal mindenképpen elégedett vagyok, hogy Cornelia összességében nem kapott túl sok időt a képernyőn, mégis végre azok a szálak kerültek elő, amik igazán fontosak. Nem vagyok benne biztos, hogy okos dolgot csinált a kikötőben, de valószínűleg pontosan ez volt a lényeg, meg hát az érzelmi reakció, hogy nem akarjuk a sorozat legklasszabb női szereplőjét nézi ahogy lefejeli a falat. Ha ez nem lenne elég, akkor kiderült, hogy helyzete végérvényesen egy csapdához hasonlít, amiből ha önös érdekekből elmenekül, akkor még másokat s veszélybe sodor saját magán kívül. A hatalom témája igen kedves nekünk, úgyhogy itt megemlítem, hogy ez is egy olyan helyzet, amikor komoly hatalom összpontosul a kezében, de közben egyszerű tárggyá is válik. Az édesapja anyagi helyzete közel sem olyan mesés, mint ahogy azt eddig gondoltuk, a Showalterek segítsége nélkül pedig minden bedőlhet, így ha jót akar, akkor félreteszi a megmaradt önérzetét is és igyekszik teherbe esni, hogy az apósa kegyeiből ki ne pottyanjon.


Cornelia választhat, hogy nyomorúságos lesz az élete miközben az kívülről előkelőnek és pompásnak tűnik, vagy feléget maga mögött mindent, ezzel nem csak saját magát, de a családját is koldus sorsa ítélve. Ahogy pedig elnézem a sorozatot nem akarnék elszegényedett ember lenni a kor New York-jában, bár lehet, hogy még így is jobb, mint feketének lenni. A másik téma, amit észrevettem az epizódban ehhez kapcsolódóan, hogy tulajdonképpen mindenkinek nagyon rossz. Tudom, hogy ekkora általánosságot leírni egy 2015-ös televíziós drámasorozatról ciki, de mégis azt éreztem, hogy majdnem mindenki elátkozva érzi magát magát valamiért.


Mrs. Showalterről már esett szó, Algernon a bőrszíne mellett ott vannak az egészségügyi gondjai, amit tényleg elintéztek egy szemüveggel (erre várom a summás reakciód!) illetve az a mérhetetlen féltékenység és gyűlölet, ami Dr. Gallingerből fakad. Persze az ő saját tettei szintén a személyes keresztjéből adódnak, szép párhuzamot mutat nekünk a sorozat, hogy Thackery aki éppen csodálatosan érzi magát a bőrében, nem fél megjelenni a nagy szerelmével és a szifilisztől csúnyított arcával, ellentétben Gallinger nem mer reprezentálni a nejével. Helyette inkább őrült tervet eszel ki, hogy aláássa Algernont, magát pedig jobb színben tüntesse fel.


A húzás lehet kicsit szappenoperás, de közben meg okos kikacsintást is tesz arra, hogy ez igazából csak egy bűvésztrükk és nem tudomány, de mivel Gallinger motivációi rendben vannak, ezért szerintem belefért ez a fajta megoldás. Te hogy vagy ezzel Gaines, szerinted ezzel már átestek a túlsó oldalra? Korábban is szóba kerültek már a posztjainkban ezek túlzó megoldások, kíváncsian várom neked szemet szúrt-e ezzel kapcsolatban bármi. A személyes keresztekre visszatérve, azt hiszem Thackery esetében jól mutatták az állapotot, amit a nagy műtét előtt átél, bár azt hiszem, hogy amennyire komplikáltnak kellene lennie egy ilyen beavatkozásnak ebben a korban, ahhoz képest elég simán intézték el a jelenetet, amiben sokkal több feszült pillanat lett volna. De azt hiszem feleslegesen várom, hogy Vészhelyzetes/Grace klinikás legyen a sorozat. A temetős jelenet az egyik kedvencem, ami épp annyira szájbarágós, amennyire kell és közben összhangban van azzal, amit a karakterről tudunk. Jó lenne valami látványos tárggyal vagy cselekedettel pontot tenni a lekiismeretfurdalás végére, de sajnos az ember nem így működik. Az epizód második felében már nem esett szó az orosz ikerlányokról, úgyhogy remélhetőleg ők az epizód igazán nagy nyertesei. Ha már itt tartunk mennyire volt nagyzoló és színpadias Thackery beszéde? Az is összhangban volt a karakterrel vagy picit elszálltak az írók?


Nem lehet őket azért minden fronton dicsérni, bármennyire is pozitív az összkép. Barrow-t például visszarángatták a túl ismerős helyzetbe, amikor szépen lassan minden ember, akinél okosabbnak hitte magát végül jól megszívatja és pórul jár. Még az epizód vége előtt elkapja a tervezőnek a grabancát és biztosítja róla, hogy ha megpróbálna bosszút állni, akkor még rosszabbul jár, de azt hiszem a korábbi beszélgetésükben nem véletlenül mondta el, hogy mennyi ismerőse van az üzletben, akivel szoktak beszélni. Meggyőződésem, hogy Barrow csak még mélyebbre juttatja magát ezzel, hiába láttuk ebben a jelenetben úgy, mint aki a császár és irányítás alatt tartja az eseményeket.


Szintén felvontam a szemöldököm Bertie és Genieve kínosan aranyos szüzesség elveszítésekor. Azt, hogy Bertie ilyen idős korára is szűz maradt még igazából el tudtam fogadni, ez egy ilyen karakter, de az, hogy az újdonsült barátnője is most bújik először ágyba valakivel, az nekem furcsa. Ez a fajta jelenet remekül működik ha 16-17 éves szereplőket látunk, de kicsit már öregek ehhez a fajta helyzethez, úgyhogy engem nem igazán győzött meg. Persze a táncuk a bálon kárpótolt és feltételezem neked is Pete és Trudy híres performansza jutott eszedbe.


Eddig tudtam halogatni, hogy az írásról legyen szó és a rendezésről, de most hogy lassan át kell dobni a labdát, muszáj megemlítenem, hogy SODERBERGH! Ahogy a kamera kúszott, mászott és repült a hatalmas bálteremben az csodálatos volt. Andy Greenwald és Chris Ryan podcastjében (fizetetlen reklám!) beszéltek arról, hogy a második évadban szerintük az írók már pontosan úgy írnak jeleneteket, hogy szem előtt tartják a rendező által kitalált vizuális stílust. Úgyhogy biztos vagyok benne, hogy ezt külön neki írták és át is kötötték egy rózsaszín szalaggal ő pedig köszönte szépen és nem okozott csalódást. Még ha hivalkodó is volt egy picit, egyáltalán nem bántam, mert úgy volt az egész koreografálva, mint egy tánc. Személyes kedvencem az volt, amikor megjelent Henry és Lucy a képben, miután láttuk Cornéliát meg az apját. Nem is kérdezek semmit, inkább csak várom a szakvéleményed a snittel kapcsolatban.


Most már tényleg mindjárt átdobom a labdát, de azt még meg kell jegyeznem, hogy a bálon egy másik jelenetnél is eszembe jutott a Mad Men. Mikor Cornelia odamegy Lucyhoz és a legnagyobb jóindulattal szeretné felhívni a figyelmét a realitásra a helyzetével kapcsolatban, akkor Peggy és Joan jelenetei jutottak eszembe. Itt van két nő, akit láncra ver koruk társadalma és kettőjüknek közös erővel kellene a rabiga leverésén dolgozni, de ehelyett inkább nem férnek meg egymással. Persze közel sincsenek olyan közeli viszonyban, de azt hiszem a helyzet mindenképpen hasonló. Nem húzom tovább, Gaines, azt hiszem elég kérdést tettem fel, remélem neked is van a tarsolyodban még legalább egy Mad Men referencia az epizódból.


Gaines: Úgy veszem ki a szavaidból, hogy a hibái ellenére ezt a részt jobban szeretted, mint a második évad eddigi epizódjait; ha így van, akkor nem fogunk vitába szállni – ezen legalábbis nem. Ha nem is volt olyan ütős, vérpezsdítő rész, mint tavaly a „Get a Rope”, hiszen nem voltak akkorák a tétek, mint egy lincselő tömeg megfékezése esetén, de valóban jót tett a résznek a feszesség, meg az, hogy összegereblyézték a legtöbb szereplőt, és meglepően sokat érintkeztek egymással ahelyett, hogy mindenki a saját pecsenyéjét sütögette volna valahol (a kivétel Cleary és Harriet, akik mostanra a saját Knick-spinoffukat viszik a sorozaton belül, és sajnos a szexuális felvilágosító bizniszük nem tűnik a legizgalmasabb szálnak az évadban).

Szintén egyetértek abban, hogy mindig jót tesz a sorozatnak, ha a szereplők magánélete és munkája összefonódik, és nem válik el mondjuk Corneliánál a nyomozás a korrupció és a betegségek ügyében, valamint a családi problémái. De hasonlóképp, Thackery is összetettebb szálat kapott, mert nem csak a függősége van kihatással a magabiztosságára, az Abbyn végzett sikeres műtét, valamint a tavalyi kislány megölése egymással vetélkedik, hogy erőt ad-e neki, vagy lehúzza a mélybe, és – bár nem hiszem, hogy ez ki fog tartani az évad végéig, de – egyelőre sikerült kikevernie a megfelelő arányt belőlük, akárcsak a heroinból és a kokainból.

Történtek jelentős előrelépések a részben, kiderültek régóta sejtett, ám kimondatlan titkok, szóval haladt szépen a cselekmény, nekem azonban végig SODERBERGH! járt az eszemben, mintha a rendező ebbe a részbe a szokásosnál is több zsenialitást sűrített volna bele, pedig a korábbiakban sem lehetett panaszunk rá. Már az epizód felénél járva úgy éreztem, hogy húsz képkockát is kiválaszthatnék az egyebek közti, Soderbergh-et éltető rovatba – aztán jobban belegondolva, rájöttem, hogy ezt megtehetem a főszövegben is. Kicsit máshogy fogok most nyúlni az epizódhoz, és a kérdéseidre is a rendezői megoldásokon keresztül fogok válaszolni. Meglátjuk, hogy sikerül.

Thackery szerintem az első epizód első jelenetétől kezdve teátrális figura volt, elég csak az ikonikus fehér cipőkre gondolni, szóval szerintem bőven belefér, hogy hangzatos beszédet mond, főleg, hogy nem is csak a közönségnek szólt, hanem saját magát is igyekezett nyugtatni vele. A rész középpontjában – ha leszámítjuk a bált – Thack vívódása állt, egy újabb sorsdöntő műtét előtt, ahol kamaszok élete múlt rajta. A rákészülés során Soderbergh rendre olyan döntött szögekből mutatta Thacket, amik nyugtalanító hatást keltenek: vagy a kép sarkába került, ahol a háta mögött világító lámpa még gyászosabbá, magányosabbá teszi a kompozíciót, vagy békaperspektívából ábrázolták, de nem olyan császári pózban, mint később Barrow-t, hanem úgy, mintha menten össze akarna esni.
A műtőteremben viszont a professzionális énje átveszi az irányítást, az előkészületek, az operáció megszervezése során biztos kézzel vezényli le a művelet procedurális részét – ám mégis ott bujkál mögötte a bizonytalanság. Ezt szemlélteti az egyik kedvenc snittem is az epizódból, ahol Thack a negyedik falat megtörve kinéz a nézőkre, úgy mutat ránk, mintha minket is instruálna, bevon a felkészülésbe. Utána pedig, ahogy leosztja a szerepeket, és felvázolja a lehetséges buktatókat, Soderbergh kamerája minden létező oldalról felöleli a társaságot. Ennek a hektikus komponálásnak egyszerre két szerepe is lehet: egyrészt szokás szerint fókuszálja a figyelmünket, azt mutatják, aki éppen fontos (ha Bertie szerepe kerül szóba, őt, ha Elkins nővér féltékenysége, akkor Lucyt), másrészt viszont mintha aláásná Thack magabiztos fellépését az, hogy nincs két ugyanolyan szögből belőtt kamerapozíció. (Aztán persze lehet, hogy Soderbergh csak élvezte, hogy minél több irányból rögzítheti az eseményeket.)
A műtét előkészületei szinte már operai magasságokba csapnak át, ezért is gondolom, hogy belefér a nagy orátori szónoklat, amit Thack a nézőközönséghez intéz – elvégre műtőszínházról beszélünk –, valamint az is jó ötlet volt, hogy nem mutatták az operációt, és komplikációk sem merültek fel: ez a szál nem a műtét nehézségéről szólt, hanem arról, hogy Thack képes-e összeszedni magát, a benne zajló folyamatokon volt a hangsúly. A beszéd úgy is kezdődik, mint egy új felvonás, a fókuszálatlan homályból egyszer csak kirajzolódik Thack arca, szuperközeliben.
S míg az előzetes megbeszélésre a hektikusság, összevisszaság volt igaz, addig itt most az abszolút, megnyugtató szimmetria érvényesül. Ez már a telefonbeszélgetésnél megkezdődik, előtte, amikor Thack megint be akarja lőni magát, kattogó-csattogó zene kerget minket is őrületbe, aztán Abbynek sikerül lenyugtatnia – ha megfigyeled, Fega, mindig párban következnek egymás után a snittek: Thack balról, profilból, majd Abby jobbról, szintén profilból, aztán megint Thack, félig szemből, és máris jön rá a válasz Abbytől.

A vágás és a beállítások harmóniát sugallnak, ami kiterjed a beszédre is: Thack középen áll, szemben a nézőközönséggel; a beszéd közben először tőle jobbra vágnak Edwardsra, majd tőle balra, ugyanabból a perspektívából Gallingerre, végül Thack szemből, középen fejezi be a beszédét, és a műtőasztalon fekvő lányok is tökéletesen szimmetrikusan kerülnek a képkockába. Minden rendben lesz.
Szólj hozzá!
Fanboy Híradó The Knick

The Leftovers 2x07 - A Most Powerful Adversary

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2015. december 06. - Fega


Szegény Michael. Nem mondom, hogy túl sokat volt eddig képernyőn, de a kevés benyomás alapján úgy tűnik kevés nála hithűbb arc létezik, aztán mások hülyesége miatt mégis végig kellett néznie, hogy eltűnik az ikertestvére, az apja börtönbe megy, amiért rálő a nagyapjára és még ki tudja mennyi minden, amiről nem tudunk. Ezek után lehet nem is meglepő, hogy szüksége van a vallásra, hogy normális tudjon maradni ennyi érzelmi megpróbáltatás mellett. Mikor az epizód végén megérkezett a kunyhóhoz Kevin, Virgil azt hiszem akkor avatta be abba, hogy mi is fog történni és kinek milyen kötelessége van akkor, ha Kevint át akarják juttatni a túlvilágra, majd onnan vissza. A sorozat nagyszerűen érte el, hogy természetesnek vegyük a földönkívülit, úgyhogy senki sem lepődik meg az ötleten, hogy Pattitől csak akkor lehet megszabadulni, ha "idegenben" legyőzi őt Kevin. 

Még így is durva végignézni, hogy Kevin mint aki túladagolta magát habzó szájjal vonaglik a földön, de mint Michaelnek, nekünk is el kell tekintenünk attól, hogy amit látunk az ne ma valóság, ez csak a gyógyulási folyamat egy része. Az epizód, sőt az egész évad, elég jól építi fel Kevin lelkiállapotát és közben nem fél attól, hogy esetleg a néző agyára megy. A rész egyik legfontosabb feladata az volt, hogy átadja az érzést, amikor a halál is teljesen vállalható alternatíva a nyomorúságos élethez képest. Az epizód egy szép, hógolyóból lavina helyzettel éri ezt el. Az első és legfontosabb, hogy Nora eltűnt és úgy tűnik az elméletem, miszerint saját magát okolja nem vált be. Mindenesetre a legjobb dolog az életében már megint elhagyta és ez egyébként párhuzamként is működik, azt már láttuk, hogy Norának mekkora stresszt okozott a gondolat, hogy Kevin nélkül ébredt, most ezt megnézhetjük fordítva is.


Szintén az ébredésénél nagyon fontos, hogy Patti rohadtul idegesítő, illetve, hogy oda ül, ahova Nora a kulcsot tette. A The Leftovers-ről jól tudjuk, hogy imádja a jelképeket, a bilincs is ilyen lesz, ami segít még mélyebbre süllyedni a szarban. Továbbá leegyszerűsíti azt, amiről az egész epizód szól: Kevin valamitől meg akar szabadulni, de sehogy sem akar összejönni. Ha pedig azt gondoljuk, hogy a bilincs előrevetíti a későbbi sorsát, akkor úgy tűnik, hogy az egész újjászületősdi felesleges lesz, mert csak még nagyobb rabigát tesz majd a nyakára. Ezt maga Patti ki is mondja, aki minden eddiginél jobban Captain Obviousként szerepel a részben, plusz olyan megjegyzéseket tesz, amiket a tudálékos recap írók szoktak tenni.

Lindelof ugyan nem erősítette meg, hogy Chris Ryan és Andy Greenwald járt a fejében mikor Pattit írta, én erre tippelnék.

De nem csak Patti viselkedik így. Mikor Laurie előkerül és Kevin segítséget kér tőle, akkor az egykori pszichológus kimond egy csomó mindent, ami a sorozat egészével kapcsolatosan kommentár és bizonyos recapekben már jó régen leírtak. De ezzel is az a helyzet, mint a túlságosan egyértelmű párhuzamokkal: nem kellene működnie, mégis működik. Laurie, mint valami matekpéldát, úgy vázolja fel, hogy miért kezdték el Tommy-val a kis vállalkozásukat, ami hazugságra épül. Persze fogalmunk sincs, hogy mi történt a Garvey fiúval szóval akár még meg is üthette a bokáját amiért becsap embereket, de ki tudja, Laurie-nak nem jut eszébe, hogy esetleg ő sodorta bajba a fiát és az sem derül ki, hogy miért tartja ilyen egyértelműnek, hogy Jardenben biztosan megtalálja. A beszélgetés az exfeleségével mindkettőjüknek fontos a továbblépés szempontjából. Előző évad végén azt gondoltuk, hogy minden megoldódott, de Laurie és Kevin "saját epizódjaiban" is láttuk, hogy közel sem kerültek helyére a dolgok és ugyan ez a cigizős beszélgetés sem oldott meg mindent, de újabb lépés volt a megfelelő irányba. Laurie szintén abba az irányba löki, hogy fogadja el a sorsát, ami az édesapjával történt, most vele is lejátszódik. Ideje cselekedni és nem elfutni.

Az előző évad hetedik részében már volt erről szó, hogy Kevin elfogadja-e, hogy ő különleges vagy küzd ellene. Most végre elébe megy a dolgoknak, ami Pattinek is feltűnik. Nagyon szép volt az az elképzelt kő-papír-olló játék, amit akkor játszottak le mielőtt, Kevin megitta volna a halálos mérget. Patti ott felismerte, hogy bármit fog mondani végeredményben csak arról fogja megerősíteni Kevint, hogy lehúzza, szóval nem igazán maradt már választási lehetősége, de azért a fordított pszichológiával még megpróbálkozott. Patti megállapítása szintén olyan, ami korábban kritikaként elhangzott a sorozattal kapcsolatban: a főszereplője nem cselekszik, hanem reagál a körülötte lévő eseményekre. Ez a mostani epizódban is így volt, de egyáltalán nem volt zavaró, mert pontosan addig a pontig kellett elvinni a karaktert, ahol már belátja, hogy nincsen más választása.


Fogalmunk sincs róla, hogy mennyi ideig lesz Kevin halott, biztos nem olyan rövid ideig, ahogy azt Virgil ígérte, mindenesetre John boszorkányüldözése elől valószínűleg nem fog tudni elmenekülni, ha visszatér az elők köré. Ez olyan, amit könnyen írhatunk a bilincs és Patti számlájára, de mivel a szomszédról van szó, akivel jóban vannak, ezért úgysem tudta volna elkerülni az ujjlenyomatot. Ránézésre azért van erre szükség, hogy a jardeni történetnek is olyan hatásos vége lehessen, mint a mapletoninak. Az pedig nem fogja Kevin helyzetét segíteni, hogy ha el is mondja az igazat, akkor sem fog neki hinni senki. Plusz igazán kíváncsi vagyok, hogy a Virgillel való együttműködésről milyen véleménnyel lesz majd John. Már az előző részből is sejteni lehetett, de ott elsikkadt a sok izgalmasabb fejlemény mellett, hogy John azért ment börtönbe, mert megpróbálta megölni az apját vagy az apósát. Ezek után, hogy együtt mennek a túlvilágra, nem tudom, hogy csapódik le majd John-nál, aki nem nézi túl jó szemmel a megmagyarázhatatlan eseményeket a városban. Jobban belegondolva Edward, akiről már korábban kiderült, hogy látja Pattit vajon azért él a város kellős közepén, mert John vele is elbánt vagy megfenyegette?

Az epizód egy jól konstruált hullámvasút volt, ami előkészítette az évad végi finálékat, továbbá komoly lépéseket tett annak irányába, hogy a főszereplő átváltozzon a közönség szemében, úgy hogy a sorozat kezdetétől jelenlevő misztikus kérdésekhez visz minket közelebb. Persze igazán nagy vízválasztó majd csak az a rész lesz, ahol a kimondottan természetfeletti rész dominánsabb lesz a "nem egyértelmű" helyzetekkel szemben. A The Leftovers eddig pont azért volt ügyes, mert jól egyensúlyozott az emberi pszichológia boncolgatása és a misztikum használata között. Úgy tűnik, hogy a sorozat nem fél nagyobb kockázatokat vállalni, de ki tudja, hogy meg tudják-e tartani az eddig jól működő formulát. Azzal biztosan nem lehet vádolni a készítőket, hogy biztonsági játékot játszanak. 

Egyéb felfedezések:
  • #AusztráliaFigyelő: Kezdem azt érezni, hogy nem figyelek eléggé jól a jelekre.
  • Lehet csak a nézőpont alkalmazás miatt, de azt éreztem, hogy most láttuk Jill-t olyannak, amilyennek az első évadban is megismertük. Sokkal ingerlékenyebb volt, és talán idegesítőbb is, akár az apjával, akár Michael-lel. Persze érthető, mert nyilván ő is félt attól, hogy mikor omlik össze ez az új élet, amit itt Texasban kezdtek és Nora eltűnésével nyilván aktiválódott ez az egész. Plusz feltételezem, hogy ő biztosabb az érzéseivel kapcsolatban, mint Michael. Plusz a normális tinédzsereknek nem kell biztosnak lenniük a saját érzelmeikben ahhoz, hogy lefeküdjenek valakivel. Itt érdekes kérdés, hogy mennyire megy rá a lapos körre a sorozat, illetve ha ez a tulajdonság, amivel Kevin rendelkezik örökletes, akkor Jill és Michael közös gyerekéből kábé a megváltó lenne?
  • Nagyon kíváncsi vagyok, hova ment Nora, de ez a részlet talán soha nem fog kiderülni.
  • Most, hogy a The Walking Dead és a Game Of Thrones kapcsán előkerült ez a meghalt vagy nem halt meg téma örülök, hogy a The Leftovers-ben láttunk egy alternatív megoldást, ahol a sokk ugyanúgy ott van, és közben nem csapjuk be a nézőt sem. (Nyilván ez nem elsősorban a Game Of Thrones ellen irányul, ott a könyvről sorozatra adaptálás jócskán megnehezítette az egész helyzetet.)
  • Szeretnék olyan magabiztosan sétálni egy jól láthatóan átizzadt pólóban, mint Kevin.
  • Valószínűleg Kevin nem teljesen biztos abban, hogy visszatér a halálból ezért van szüksége Laurie-ra is ahhoz, hogy meg merjen halni.

Szólj hozzá!
The Leftovers Fanboy Híradó

The Knick 2x06 - There Are Rules

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2015. november 27. - Fega


Gaines: Azt hiszem, a The Knick keresve sem találhat szebb metaforát a sziámi ikreknél a második évadhoz, ami a függőségről szól, vagyis arról, hogy az emberek mi mindent meg nem tesznek az eltéphetetlen kötelékek elszakításáért, vagy épp ellenkezőleg, azért, hogy szorosabbra fűzzék a láncaikat. Thackery ugyanabban a vurstliban talál rá a legújabb projektjére, Zoyára és Nikára, a szibériából szalajtott cirkuszi mutatványra, ahová Bertie vitte az első randin a barátnőjét (BERTTHACK foreshadowing!), és minden hibája ellenére Thack már csak azért sem tekinthető klasszikus antihősnek, ahogy az ikerpárral viselkedik: oké, elsősorban a tudományos vonzata izgatja a dolognak, az, hogy hogyan lehet szétválasztani egy rendkívül bonyolultnak ígérkező műtéttel a májuknál összenőtt testvéreket (alighanem ez lesz az évad fénypontja), ám közben nem kísérleti nyúlként bánik velük, hanem emberszámba veszi őket, kimenti a parodisztikusan gonosz impresszárió markából, bizalmi köteléket hoz létre mindkettejükkel. Segít persze a kötődésben (mármint, számunkra is), hogy nyilván egyikük sem olyan ostoba, mint amilyennek a gazdájuk igyekszik beállítani őket, halkszavú, intelligens, humoros testvérpár. (Egyébként le a kalappal a sorozat maszkmesterei és effektgyárosai előtt, ha nem lenne az IMDb, simán el tudnám hinni, hogy a castingosok találtak egy valódi sziámi ikerpárt; másrészt, mennyivel hitelesebb és átélhetőbb ez a megközelítés, mint amit Ryan Murphy alkalmazott a karikatúraszerű Sarah Paulson-testvérpár esetében az American Horror Story-ban.)

Míg Thack arra készül, hogy szétválassza a szétválaszthatatlant, azon ügyködik, hogy újabb módszereket találjon a függősége leküzdésére, miközben észre sem veszi, hogy az élete minden területén egyre mélyebbre zuhan benne. Ezúttal a hipnózis kerül sorra, mint századelős vívmány, és annyira nem is jár messze egy lehetséges gyógymódtól, mint a múlt heti lobotómia esetén, hiszen manapság egyszerűbb függőségekről (például a dohányzásról) sokan próbálják hipnózissal leszoktatni magukat. Más kérdés, hogy Cleary nem épp a legjobb tesztalany, mindenesetre vicces jelenet volt, ahogy a bolondját járatta a dokival, nem lehet Thack sem mindenben elsőre vérprofi, na. Az epizód befejezése pedig egyértelművé teszi (az obligát álomjelenettel együtt), hogy Thack tíz körömmel kapaszkodik a múltba, és ahogy a heroin/kokain kombóval szinten tartja a drogfüggőségét, úgy az Abbyvel való kapcsolata is egyfajta narkotikum, amiről nem mer lejönni. Egyrészt, a kislánnyal szemben, akit tavaly megölt a műtőasztalon, Abby sikertörténet (legalábbis egyelőre; várom, mikor csap be a ménkű), másrészt egy elszalasztott múltbeli lehetőség, egy másik, talán békésebb, boldogabb élet képviselője, amit annak idején képtelen volt vállalni. A romantikus gesztus a rész végén megható, és persze drukkolok, hogy megtalálják a boldogságot, de sajnos nem tartom valószínűnek, hogy ez egy harmonikus kapcsolat kezdete volna, inkább egy újabb elkeseredett kísérlet Thacktől, ami óhatatlanul dugába fog dőlni.
Vannak aztán, akik csak most kezdenek ráérezni a függőségük ízére – két ilyen példát lehet mondani a részből, és mindkettőben a töküknél fogva vezetik a férfiakat. Barrow készen áll rá, hogy beköltöztesse a kitartottját az új lakásba, ám Junia nem az a típus, aki csendben megköszöni a jótevője ajándékait, érthető módon kihasználja, hogy lett egy sugar daddyje, és máris nagyvilági dámaként viselkedik, akinek a Central Parkra néző ablak dukál egy magasabb emeleten. Barrownak sokba fog ez még fájni. Míg az ő esetükben a férfi (Barrow) a nézőpontkarakterünk, addig Lucy és Henry viszonyánál a fordítottját láthatjuk: Barrow még nem sejti, milyen mélyre fog süllyedni az újabb szenvedélyében, Lucy pedig most kezdi kitapasztalni és igazán élvezni újdonsült hatalmát, amivel narkotikus hatást gyakorol a férfiakra. Kéne egy meghívó a nagy társasági eseményre? Elég néhány rántás Henry gatyájában, és máris választhat nagyestélyi ruhát.


A függőség különféle változatai mellett régi és új kötelékek fűződnek vagy szilárdulnak meg a szereplők között: a „There Are Rules”-nak lehetne az is a címe, hogy „A Nagy Összeborulás”. Ugyan nem tettük meg a tétjeinket, de úgy tűnik, hat rész kellett hozzá, hogy az írók visszahozzák az előző évad végén felborított status quót – végül is, tudtuk, hogy előbb-utóbb mindenki visszatér a Knickbe, szóval legalább nem két rész után tették meg. Clearynek végre sikerül meggyőznie Harrietet, hogy elég volt az önsanyargatásból, és a földi pokol megesett nők menhelye helyett inkább költözzenek össze (első high five); Bertie, a tékozló fiú hazatér, bocsánatot kér Lucytól, amiért gyerekesen kezelte a kikosarazást, és kibékül mentorával (második high five).

Utóbbihez sajnos az kell, hogy Bertie kudarcot valljon élete legfontosabb műtétjével. Nem tudom, te hogy vagy vele, Fega, de számomra ez volt az évad talán legborzasztóbb jelenete: az egy dolog, hogy eltakarom a szemem a gennyedző sebek és gusztustalan trancsírozások láttán, de más az, amikor az ember lelkét fogják satuba egy hosszú, elviselhetetlenül feszült és tragikus jeleneten keresztül. Nem véletlen, hogy a modern korban nem tanácsos egy orvosnak a saját hozzátartozóit megoperálni (főleg komoly, életmentő műtét esetén). Túl erős az érzelmi kötődés, amely befolyásolni fogja az orvos ítélőképességét; túl nagy a pszichológiai teher, túl nagy a felelősség, mert mi van, ha valami félresikerül – még csak hibáznia sem kell egy orvosnak ilyen esetben ahhoz, hogy utána élete végéig magát hibáztassa. Bertie tisztában volt a kockázattal, mindenki tisztában volt azzal, hogy Anne így is, úgy is halálra van ítélve, és így legalább esélyt kap az életben maradásra, de attól még igazi horror helyszínévé válik a kórházi alagsor. Michael Angarano jóval több lehetőséget kap idén a tehetsége megcsillogtatására, és az évad talán legerősebb alakítását nyújtja, de André Holland, Reg Rogers és Michael Nathanson is megérdemel minden dicséretet.
Maradt még bőven téma az epizód kapcsán, úgyhogy dobom is a labdát. Mit szólsz Bertie visszatéréséhez? Jobb kezekben lesz-e a kiszámíthatatlan Thack szárnyai alatt, mint a racionális Zinberg csapatában? (A korábbi naplókban kicsit igazságtalan voltam vele szemben, ebben a részben abszolút ő képviselte a józan ész hangját.) Vajon mi lehet a jelentősége, hogy a fizikailag és szellemileg is megnyomorított Eleanor kínzómestere, Cotton doki úgy verejtékezett a vacsora után, mint egy disznó? És érdekel-e még bármi Gallinger szálában, vagy menthetetlen a fickó? Végezetül a legfontosabb: ha már egyszer az epizód nyitóképében egy szem töltötte be a képernyőt, ugye nem intézik el annyival Edwards szemproblémáját, hogy kap egy szemüveget?

bscap0715.jpg

Fega: Ahogy olvastam a naplódat, úgy vártam, hogy végre egyértelműen leírd, hogy a csalódást keltő Whiplash után egy újabb gyengébb epizódot kaptunk. Ez azt jelenti, hogy összességében elégedett voltál a látottakkal? Csak mert én úgy éreztem, hogy most jól látható: a sok egymástól különböző történetszál között egész egyszerűen szétfolyik a sorozat. Hiányzik, hogy egy-egy karakter életébe olyan mélyen hatoljunk, ahogy azt a műtőben a szikék teszik. Azzal dobtad át a labdát, hogy mi lesz Algernon szemproblémájával és azt hiszem ez pont egy olyan dolog, amivel foglalkozni kellene, de a sorozat inkább más irányba megy. Persze az sem rossz, hogy a költözéssel egyre nehezebb lesz megtartani a színesbőrű sebészt a Knick kötelékében, de egyébként nem lehet azt mondani, hogy Algernon történetének lenne egy erős íve, ami folyamatosan épül. De a legtöbb karakterre elmondhatjuk ezt, Thackery esetében is felemás az eredmény. A függőség és annak gyógyítása gyakran elsikkad, a kapaszkodás a múltba szépen működik, jól összefoglaltad, amit az epizódból tudni érdemes.


De biztos, hogy ezt kellene vele csinálni? Elsősorban még mindig a függőség/leszokás és az általános lelkiállapotának bemutatása, ami igazán hiányzik nekem. Érzésem szerint igyekeztek finomítani a karaktereken a második évadra, te is írod, hogy Thack nem klasszikus antihős, megint megcsillogtatja, hogy milyen nagy szívvel rendelkezik és ő amúgy élvezi, hogy embereket menthet meg, a függősége mellékesen van ott, de nem lehet az egyetlen tulajdonság, ami teljes egészében meghatározza, hogy ő ki. Ebből a szempontból értem is a készítői hozzáállást, hogy a története se kizárólag erre épüljön és a közelmúlt trendjei miatt érdekesebb egy figura, aki nem velejéig romlott és nem érzi folyamatosan veszélyeztetve a maszkulinitását. De ettől még nem lesznek automatikusan jobbak ezek a történetek, az pedig az én szememben különösen fájó tud lenni, ha nem sikerül egy fináléban történt status quo-t is borító esemény utóhatásait a helyén kezelni.


Bertie esetében nem érzem olcsónak a visszatérést, mert néha környezetváltozás kell ahhoz, hogy megtaláljuk magunk, vagy értékeljük a saját helyzetünket.

A szerelem miatt pedig végképp megérte az egész, úgyhogy hiába tipikus megoldás, hogy az évad végén lelép, 6 résszel később meg visszatér, azt érzem, hogy ezt a karakter saját útja diktálta és nem azért került bele, mert nem tudtak jobb csavart kitalálni az évad végére. Ezzel szemben Thack függősége, illetve a démonjai kódolva vannak a karakterbe és ettől lesz számunkra érdekes, vagyis amíg fut a sorozat addig ezt egyenletesen kell adagolni és nem annak fényében, hogy most épp mikor mennyi csavarra van szüksége a sorozatnak. Mikor a történetnek a bonyolítása felülírja a karakterek viselkedését, akkor csúszik el egy sorozat szappanos irányba, mert akkor bábokat látunk a képernyőn, akiket a készítők rángatnak. Csak hús-vér emberekről sokkal érdekesebb sorozatot lehet készíteni.

bscap0716.jpg


Ebből a szempontból Mr. Cleary azt hiszem sérült a második évadra, mert most kábé jokerként használják és egyáltalán nem olyan ellenszenves figura, mint gyakran az első évadban. Azt hiszem ez összhangban van Thack puhításával, és bár jó nézni, hogy egy újabb kedvelhető figura van a vásznon, de nem igazán tudom, hogy miért változott meg. És hogy maradjunk a szappanoperánál ez kicsit ahhoz hasonló, mikor lecserélnek egy színészt úgy hogy közben erről a karakterek nem vesznek tudomást. Tudom, hogy ezt még a Hannibal is megcsinálta utolsó évadában és többek között te is elégedett voltál a cserével, de az ilyen megoldások nekem túlságosan drasztikusak. Cleary jófiúsága kicsit ugyanez, mintha egy másik szerepet játszana ugyanaz a színész, és a mentős az évadban mindig ott van, hogy segítsen Thacknek vagy Corneliának esetleg Harrietnek.


Lehet, hogy ezzel az életszerűségre törekszik a sorozat, hogy a szereplőkkel random dolgok történnek és nem 1-2 dolog határozza meg a történetüket. De ahogy Thacknél vagy Algernonnál, úgy a többieknél is jó volna, ha kevésbé véletlenszerű dolgok töltenék ki az idejüket. Lucy ebből a szempontból talán jó példa, amellett hogy látjuk a munkahelyén csak a kor berendezkedése miatt nem léphet igazán előre, a magánélete, a férfiakkal folytatott viszonya világosabb lett számunkra. Ehhez jön hozzá az egyik kedvenc témám az idén, a hatalom kérdése, amit te is említettél már, de én sem mehetek el szó nélkül amellett, hogy Elkins nővér elkezdte tanulni használni az erőt. Ha tippelnem kéne, akkor az ő felismerése az lesz, hogy ez nem fogja hozzásegíteni a boldogsághoz, de ne rohanjunk előre. Az egyik szál segíti jobban megismerni őt és azt, ami korábban történt vele, a másik pedig viszi előre, hogy fejlődni tudjon. Félek nem mindenkinél látjuk ezt az előre tartó mozgást. Itt azt hiszem jogosan megjgyezheted, hogy Thack szála pontosan azt mutatja be, hogy szüksége lenne a továbblépésre és mégis képtelen rá, de nem hiszem, hogy ebből kihozták az eddigi epizódok a maximumot. De tény, hogy alapok a helyükön vannak.

bscap0720.jpg


Tudom Gaines, hogy te nem vagy annyira oda Dr. Gallinger száláért, de azt hiszem ő talán pont arra példa, hogy lehet az évad végén történteknek súlyt adni és ezt használni arra, hogy az írók változtatni tudjanak a karakteren. Én törekvésnek érzem, hogy a jövő találmányai közül ne csak azokat mutassák be, amikről tudjuk, hogy fontosak lesznek és működni fognak. Ezért kezdődik meditációval az epizód és ezért látjuk Gallingert, amint elcsábítja a genetika sötét oldala. Antihősökre szükség van, úgyhogy szerintem a sarlatán doki azért izzadt annyira, mert megmérgezték, szándékosan vagy véletlenül. Nem hiszem, hogy véletlen egybeesés lenne. Lehet nem értesz velem egyet, de én úgy érzem Gallinger esetében érthető, hogy miért van ott ahol és helyzetében miért fordul 2015-ből nézve gyalázatos dolgok felé. És ezt úgy sikerült megoldani, hogy az első évadban felrajzolt tulajdonságaival nem kellett szembefordulnia.


Korábban már beszéltünk erről, de a héten nem tértél ki rá, pedig szerintem érdekes kérdés, hogy nem tartanak-e túl sok mindenkit fontosnak a karakterek közül az írók. A mostani részben aztán tényleg igyekeztek a legtöbb szálat továbbgörgetni. Cornelia tovább nyomoz a bubópestissel kapcsolatban, amiről tudjuk, hogy olyan, mint a tél, de abból nem láttunk semmit, hogy mennyire tragikusak a mindennapjai. Ebben annyira sok lenne és elég keveset mutattak belőle és nem hiszem, hogy az a baj, hogy kevés az idő, hanem, hogy a prioritások nincsenek a helyén. Az epizódban, ahogy te is írtad egyértelműen Bertie műtétje volt a csúcspont, illetve Thack és Abigail összeborulása és mindkettő a szereplők magánéletéhez kapcsolódott. Cornelia is ekkor volt jó, a viszony Algernonnal vagy a csapdája otthon mindig is izgalmasabb volt, mint a nyomozás. És ezzel nem a procedurális szál ellen akarok kikelni, mert azt hiszem, hogy ez a szép lassú építkezés jól működik, de a karaktert elpazarolják, amikor csak ezzel az üggyel tartják a történetben.


Talán megint túl kemény voltam a sorozattal, de ez talán érthető, mert elképesztő erőforrások felett diszponálnak és ha így folytatják, akkor egyet fogok veled érteni abban, hogy a The Knick örökre megmarad a majdnem nagyon jó sorozatok kategóriájában, ami még mindig egy elég becses pozíció a peaktv korszakában, de ilyen rendezés/fényképezés/vágás/színészet mellett ez ennél jobb is lehetne.


Egyéb felfedezések:
  • SODERBERGH!
bscap0718.jpg
  • Ha már Soderbergh. Egészen zseniális volt, ahogy a kikötőbe nyomozó Corneliát szinte végig messziről a tömegben láttuk. Nagyon kevés rendezőnek jutott volna eszébe így felépíteni a jelenetet. (Fega)
  • Teljesen egyetértek azzal kapcsolatban, amit Gallingerről írsz: valóban következes a karaktere, én is elhiszem, hogy a körülményei ilyen eszközök alkalmazására veszik rá, és valóban fontos, hogy a kor tudományos fejlődésének árnyoldalát is képviselje egy szereplő. De ettől még ütni tudnám a karaktert - és talán egy fokkal még provokatívabb lehetne a sorozat, ha nem az előző évad legellenszenvesebb figuráját tette volna meg az eugenika élharcosává? A fene tudja. (Gaines)
  • El fognak romlani a dolgok? Mármint a részben olyan jó irányba mentek a dolgok és te is arról írtál hogy várod mikor üt be a krach Thack régi szerelmével. A másik ami eszembe jutott az valamilyen műhiba, ami után nehezebb lesz elhitetni a befektetőkkel, hogy Thack tényleg egy Isten. Mármint biztosan valamilyen durva cliffhanger felé haladunk, kíváncsi vagyok, pontosan hova csap majd a menkű. (Fega)
  • Azt írtam, hogy Barrow meg fogja járni a kurvával, de végül mégsem lett igazam, úgy tűnik a nő meg akarja magának tartani a férfit, de csak azért, hogy uralkodjon felette, jól írtad le a párhuzamot vele és Lucy-val. Barrow-t kifejezetten nem kedveltem az első évadban, de azt hiszem most kevésbé egysíkú a története és a korrupcióval kapcsolatos dolgait is könnyebb volt befogadni. (Fega)
  • Szolgálati közlemény: Elindult a blogunk Facebook oldala, lehet minket ott is követni.
  • Érvek a modern orvostudomány mellett rovat: A rák ellenszerét máig nem találták meg, és csak bizonyos esetekben gyógyítható (akkor sem biztos, hogy végleg), de a nyakban való trancsírozást nem tüntetném fel a 20. század eleji orvoslását reklámozó szórólapokon.
Szólj hozzá!
Fanboy Híradó The Knick

The Leftovers 2x06 - Lens

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2015. november 26. - Fega


Forró téma jelenleg Hollywoodban a nők helyzete. Jennifer Lawrence magabiztos esszében mutatta be a szomorú valóságot a fizetések állapotáról. De ez "csak" egy dolog, mert általában az alkotások, amik elkészültek, azokat férfiak írták, rendezték, koldulták rá össze a pénzt, stb. Gyakran még az sem elég, hogy a főbb szereplők, mind nők, ha a készítők névsorában nagyítóval kell keresni a szebbik nem tagjait. Ez elég régen így van és mindenki abban bízik, hogy hamarosan kiegyenlítettebb lesz a paletta ilyen szempontból. (Kezdésnek olvassátok el, hogy Todd VanDerWerff szerint miért szólhat végre az idei Oscar a nőkről.) A múltba tekintve viszont azt látjuk, hogy korábbi berendezkedés, amit most sokan (mondjuk nem Jeremy Renner) szeretnének lebontani, a nőket rengeteg helyzettől, történettől, szereptől fosztott meg.

Vegyük a western filmeket, amik ikonikus hősöket termeltek ki, akikre a kisfiúk felnézhettek, hogy ilyen menő akarok lenni én is egy revolverrel a kezemben. Nos női főszereplőről szóló westernt bizony senki sem forgatott volna. A néhány évvel ezelőtt elhasalt Million Ways To Die In The West pedig a szélvészgyors és mesteri revolverforgató szerepét nyugodtan ki merte osztani Charlize Theronra, mert róla ki nem hinné el, hogy lenyom mindenkit, aki szembe jön vele? Akinek további kétségei vannak, feltételezem nem látta a Mad Max: Fury Road-ot. Mindenesetre ostobaság, hogy a nőket senki nem tudta volna 50 évvel ezelőtt elképzelni ilyen helyzetben, mikor minden képességük megvan hozzá. 

Szerencsére a The Leftovers két zseniális színésznőjének, Carrie Coonnak és Regina Kingnek megadta a lehetőséget, hogy párbajhoz hasonló, csak rájuk épülő jelenetben szerepeljenek. Bár azt be kell vallani, hogy fegyverekről nincsen szó, csak érzelmekről, amiket szintén nőies dolgoknak szoktak beskatulyázni, azok, akik szerint mindenre kell valami címkét aggatni. A kettőjük közötti párhuzam kezdettől foga a háttérben épült, hogy aztán a hatodik epizódban minden egyszerre törjön felszínre. Az érzelmi hatás miatt jó döntést hoztak a készítők, de Regina King egész egyszerűen csak túlságosan jó színésznő ahhoz, hogy ilyen sok epizódon keresztül marginális szereplő legyen. 

Míg nem derül ki az igazság, hogy el akarta hagyni a családját, addig a néző nem is gondolt arra, hogy Murphyéknél valami gond lenne. Az első rész is egy látszólag funkcionális családot mutatott be és semmi nem utalt arra, hogy Erika esetleg unja azt a szerepet, amit mindenki más ráerőltet. Érdekes volt látni, hogy kérdés nélkül lát el mindenkit, akit John elintéz, de úgy tűnt, hogy ez csak egy erős házasság, ahol tisztelik és elfogadják a másikat, úgy ahogy van. A mostani epizódban lesz szembetűnőbb, hogy John boszorkányüldözésére valószínűleg ugyanolyan rendes magyarázat van, mint a föld alól kirepülő verébre, csak egyelőre még nem akarják az orrunkra kötni. Ezek a meghitt pillanatok pedig csak megerősítenek minket abban, hogy ők egy csapat és bár Evie eltűnése értelemszerűen megingatta őket, mégsem roskadnak teljesen össze.

Kicsit talán túlzás az előző mondat azok után, hogy nem akarnak szóbaállni Freddy Rumsennel George Brevity-vel. Még csak a lehetőségét sem akarják megfontolni annak, hogy esetleg különleges körülmények között tűnt el a lányuk. Egész biztosan bűncselekményről van szó, még ott az az ujjlenyomat is, ami tovább erősíti John-t saját igazában. A The Leftovers pedig maxra csavarja a párhuzamokat Murphy-ék és Garvey-ék között, mert a presztízs sorozatok így működnek. Nora ugyanúgy harcol a földönkívüli ellen, pláne azok után, hogy szinte minden pénzét elköltve Jardenbe költözött, mert itt majd biztonságban lesz, hogy aztán 24 órán belül elvegyék tőle az érzést. Persze legszívesebben úgy csinálna, mintha semmi sem történt volna és ő továbbra is biztonságban lehetne, mert a lányok ugyan eltűntek, de biztos nem ugyanaz történt meg újra.

A két párnál hamis tökéletességet látunk, mindketten szuper megértően és odaadóan viselkednek. Kedvenc példám, ahogy John azonnal felteszi a kérdést a feleségének, hogy elugorjon-e a gyógyszertárba elemért a hallókészülékbe. Kevin Caroll tökéletesen adja el azt a hangsúlyt, hogy semmi kedvem megcsinálni, de ha megkérsz rá, akkor megyek. A párhuzamokat tekintve pedig, John és Kevin egyaránt kattantak, egyikről többet tudunk másikról kevesebbet, de mindkettőjük párja támogatja őket, olyannyira, hogy kívülről már szinte gyanús. Az évad második részében nagyon fontos volt az a kíméletlenül őszinte pillanat, mikor a bábúelhelyezések éjszakája után leültek és mindketten megosztották a legsötétebb titkukat. Ezek után fogcsikorgatva figyelték a nézők a kapcsolatukat, mert nyilvánvaló volt, hogy Kevin ezzel nem pipált ki mindent, és Nora könnyen sérülhet a jövőben. Ezek után jött, Patti meg hogy meg akarta ölni magát, szóval Kevin eléggé pengeélen táncolt.

Aztán a mostani epizódban, amiben ő nem minősül nézőpont szereplőnek, vagyis csak Nora szemén keresztül látjuk őt, végre kibukik belőle minden, amire annyit vártunk. Csak sajnos az időzítés nem a legszerencsésebb, ugyanis a bevezetőben hosszasan előkészített "pisztolypárbaj" után vall színt. Szegény Kevin, mikor jót akar, akkor is rosszkor csinálja. A játék a nézőpontokkal új a készítőknek, hiszen ebben az évadban építenek erre először, de máris tökéletesen ráéreztek, ugyanis így hogy fogalmunk sincs az előzményekről és eléggé megviselt minden, amit Norával együtt átéltünk, még nagyobb súllyal robban a bomba egy olyan felfedezésről, amit nem csak hogy tudunk, de vártuk, hogy mikor beszél róla.

Azzal, hogy a szereplőiket a saját útjukon képzelik el, ami nincs összhangban vagy tekintettel a másikra, sikerült az egyébként is mélyre menő epizódot tovább erősíteni.

A hasonlóságok pedig annyira nyilvánvalóak, hogy ki kellene lógnia a lólábnak, valamiért mégis minden működik. Nora a családja eltűnése előtt azt kívánta, hogy bárcsak a következő 1-2 hónapra nem lenne családja, hogy csak a munkájára tudjon koncentrálni. Ezek után, mikor eltűntek nem is tudott ennek az érzelmi hozadékával mit kezdeni. Inkább alkalmazkodott a helyzethez, feneketlen kútba dobta az érzéseit és ő lett a fura nő, aki visszaél a kiváltságaival, de néha azért felbérel egy kurvát, hogy halálközeli élménye legyen. Talán azért, mert abban a helyzetben mindig élesen látta maga előtt a szeretteit? Ki tudja. Most nagyon úgy néz ki, hogy valami hasonló történik vele, a készítők meg sem próbálják leplezni a tényt, hogy Nora Durst a boldogság álcáját hordja, de alatta közel sincs minden rendben. Rögtön az első jelenetben, mikor érkezik a furcsa kutató, szépen leomlik minden róla, de még szemléletesebb, mikor Freddy Rumsen George Brevity-t látogatja meg a város legjobb kajáldájában. Ahogy közelebb lép, úgy lesz derűs az arca és így a feltűnő váltás miatt még, négédesebbnek tűnik az egyébként Freddy számára valószínűleg egyáltalán nem különös stílus. 

Erika szintén felvette ezt a szerepet, hogy aztán jól átverjen mindenkit, mert valójában torkig volt az egésszel. Neki egész életében mondták, hogy Jarden egy különleges hely, csak senki nem tud róla. Ameddig azonban meg nem történt október 14. addig nem hitt ebben. A megerősítés után pedig hiába van egy férje, aki irtózik a földönkívülitől, mégis mágikus segítséghez folyamodott. Állítólag azt kívánta, hogy a lánya azután is biztonságban legyen, hogy ő elmenekült. (Itt azzal nem játszik el a sorozat, hogyha ő elmenekül, akkor is kérdés lett volna, hogy eltűnt vagy elmenekült? Meg akarta játszani a saját eltűnését?) Ezért magát hibáztatja. Egy csomó tudós Norát, vagyis pontosabban azt a démont hibáztatja, ami megszállta őt. John ezek közül egyikre sem gondol, Kevin szintén nem, pedig simán lehet, hogy ő a hibás. Tudjuk, hogy csak azért maradt életben, mert eltűnt a csodavíz a tóból, ahova bedobta a lábához kötözött téglát. Ebben a helyzetben úgy tudták az égiek garantálni a biztonságát, hogy eltüntették a vizet. Mi van ha az a valaki, aki Kevin testi épségért felelős kicsit hibázott aznap este és nem csak a víz tűnt el, de a három lány is a merciből, ami a parton állt.

Ez a feltételezés ugyanannyira állja meg a helyét, mint az összes többi. Vannak elméletek, de senki nem tud semmit, a sorozat ezt az első évadnál is határozottabban tolja mindenki arcába. Miközben még azt is látjuk, hogy hiába nem tűnt el a városból senki, a hatás szinte ugyanaz volt, mint bárhol máshol. Az emberek egy részét konzerválta abban az állapotban, ahogy azon a napon voltak. Kell emlékeztetnem bárkit is Nora lakására, ahol minden pontosan úgy maradt, ahogy a családja hagyta? Jardenben a menyasszonyi ruhás nő ugyanazt csinálja, csak az ellenkező indokból. Nincs menekvés, nincs magyarázat és valójában továbblépés sincs. Legalábbis a sorozat valahogy pont azokra az emberekre koncentrált, akik nem tudtak igazán rendbejönni a történtek után.



Jil például jelenleg úgy néz ki, mint aki teljesen jól van, pedig nem olyan régen még a Bűnös Maradékhoz csatlakozott. Valószínűleg ha tudná, hogy az anyja nem tudja éppen hol van Tom, akkor elég könnyen kikerülne ebből az állapotból, plusz azt hiszem hogy a Michael-lel való románcuk is hamarosan akadályokba ütközik majd. Vannak még dominók, amik nem dőltek le.

Ami igazán hiányzik az emberekből az empátia. Mintha mindenkit annyira nyomna a saját szenvedése, hogy nem kér senki máséból. Talán ezt jelenti Matt szála az előző és a mostani részben. Míg meg nem érkezett, addig senkiben fel sem merült, hogy átvállalja a bitófán szenvedő srác bűnét. Amint látták, hogy ilyet is lehet, rögtön követőkre talált a tiszteletes és úgy tűnik rendes nyája lett. Meglátjuk ebből mennyit látunk még idén. Mindenesetre az empátia hiánya, amivel megérkezünk kezdő gondolatunkhoz a pisztolypárbajhoz. Miután egy katartikus jelenetben Erika kiosztotta a városlakókat, mert csak úgy csinálnak, mintha jól lennének és ők megmenekültek volna az eltűnések hatása alól, Nora pedig ellopta a szupertitkos kérdőívet, Murpyhék nappalijában ülnek le, hogy végre szembenézzenek egymással és saját magukkal. Íg leírva szörnyen hangzik pedig a sorozat ezt csinálja és mégsem tűnik olyan rossznak, mint ez a mondat. Kudarcot vallottam.

Mikor a kicsi Lily babát Erika odaadja Norának, ott a legszembetűnőbb, hogy milyen sok közös van bennük mégis mindketten megrettenek a lehetőségtől, hogy valaki tudja milyen szörnyűséget kellett átélniük. Inkább harag lesz bennük, de ekkor Nora még a négédességgel elüti a dolgot. A párbajban viszont már egyértelmű, hogy Nora arra játszik, hogy a szomszédja úgysem fogja kibírni a stresszt, amivel ez a kiborítóan hosszú kérdőív jár. Aztán Erika meglepően jól bírja a strapát és képes visszalőni. Ehhez az kell, hogy Nora teljesen felfedje a lapjait és Erika is megtudja,  amit a nézők, hogy Nora az egész családja elvesztése miatt ül vele szemben. Nora rávilágít arra, hogy ilyen globális eseményeket saját maguknak tulajdonítani milyen őrültség. Ez ugyanaz, amivel saját magát is szeretné meggyőzni arról, hogy nem szállta meg őt semmilyen démon. Csakhogy nem lehet biztos benne, mert senki nem kap semmilyen megerősítést ebben a sorozatban. Csak a bizonytalanság van, de Erika mégis jogosan lő vissza, hogy ha nagyon közelről nézzük a kérdést, akkor ez a kérdőív is elég nagy bullshit, az utolsó szavakra való rákérdezés pedig inkább csak olyan, mint mikor megforgatják az emberben a tőrt. A válaszhoz nem visz közelebb. Ráadásul Nora érvelése arról, hogy változott, igaz is meg nem is, mert tényleg nem olyan, mint korábban volt, de közben azt sem lehet mondani, hogy valóban feldolgozta volna az eseményeket és békében meg elfogadásban lenne velük kapcsolatban. Szóval a magas ló, amiről próbál beszélni, kicsit sem indokolt. Ezért is olyan hatásos, ahogy a végén Erika lerángatja róla.


Egyéb felfedezések:
  • Az egész részben sok közelit látunk mindkét színésznőről, de a párbaj során tényleg szinte csak az arcukat látjuk, ennél jobban a készítők nem tudják velünk éreztetni, hogy ott vagyunk a fejükben, miközben mégiscsak egy tévén keresztül nézzük őket. 
  • Nagyon tetszik, hogy a földönkívülivel kapcsolatban ebben a világban semmi sem biztos, hiába próbálnának tudományos magyarázatot keresni műszerekkel, meg laboratóriummal, de végül kénytelenek egy démonnál kikötni. Senki sem tud semmi biztosat.
  • Nem tudom, hogy másnak eszébe jutott-e, de Murphyékhez még akkor is be lehet törni, ha alszanak, mert se John se Erika nem fog semmilyen zajra felébredni. Nem teljesen értettem Freddy Rumsen érvelését arról, hogy a Mercedesben járt a motor, mintha valakinek épp rajta lett volna a lába a pedálon. Úgy értette, hogy a kocsiból mozgás közben tűntek el a lányok?
  • Zseniális volt, ahogy a kérdések sorában Nora megakadt annál, hogy lencse.
  • Én csak azt szeretném, hogy valaki leüljön végre Virgillel beszélgetni és ő elmondja a frankót. Úgy néz ki kábé ő az egyetlen, aki tudja mi a dörgés.
  • Minden elismerésem azoknak a recappereknek, akik egy megtekintés után írnak a sorozatról. Az epizód után én csak arra tudtam gondolni, hogy fogalmam sincs mit írok majd erről.

Szólj hozzá!
The Leftovers Fanboy Híradó

The Knick 2x05 - Whiplash

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2015. november 18. - Fega


Fega: Az epizód nézése közben az volt az érzésem, hogy a héten a sorozat a megszokottnál fókuszáltabb volt és kevésbé érződött olyan ensemble darabnak, ahol mindenki ugyanannyira fontos és egyformán sokat szerepel. Aztán jobban belegondolva nem egy központi szálra koncentrált az epizód, hanem foglalkozott szinte mindenkivel. Az epizód legjobb része nekem az volt, hogy a metróépítésnél történt robbanás kicsit elvitte a különleges betegségek úttörő gyógyítása felől a hangsúlyt a klasszikusabb kórházsorozatos irányba. Nyilván nem lett rögtön a sorozatból a Vészhelyzet, de az epizódban egyszerre tudott Thackery, Lucy és Soderbergh (SODERBERGH!) kamerája csillogni. Ez a kis változatosság pedig kellett már a The Knicknek.


Főleg azért, mert a történeteket nézve szerintem egy átvezető epizódot kapunk, amik fontosak egy sorozat életében és nem lehet „megúszni” nélkülük egy évadot, ezért is érdekes megnézni, hogyan oldják meg a feladatot a készítők. A baleset mellett láttuk, hogy Harriet továbbra is mintha börtönben lenne, a nővérek épphogy megtűrik, de most már azt is megtiltották a többi ottlévő lánynak, hogy szóba álljanak vele, úgyhogy valószínűleg hamar ki fog kerülni onnan és végre csatlakozhat Cleary-hez és a fősodort jobban érintő eseményekhez. Bertie és Genevieve randiznak, ahol nehéz eldönteni, hogy a szüleit tényleg nem zavarja a származása vagy csak a jómodor miatt nem tettek rá megjegyzést. Ezenkívül még a Vészhelyzet mellett egy másik orvosos sorozatot a House-t is megidézik, bár nem azért törtek be valahova, hogy jobban megismerjék egy beteg környezetét, de így is nemes célok vezérelték őket, úgyhogy szerintem mondhatjuk hasonlónak. Mit gondolsz Gaines, sötétben járok vagy tényleg voltak finom kikacsintások más orvosos sorozatokra az epizódban?


Bertie-ék mellett van más randi is az epizódban, Lucy végre beadta a derekát, úgyhogy elmentek vacsorázni, a végén pedig a csók is jösszejött és elgondolkodtam rajta, hogy akkor ez most pontosan minek a hatása. Te mit gondolsz, Gaines? Az édesapja bemutatásával nyilvánvalóan készítői szándék volt, hogy kicsit jobban beleássunk a karakter lelkivilágába, de nem vagyok benne biztos, hogy az eddig látottakból logikusan következnek a cselekedetei. Henry úgy robbant be az évadban, mint egy kedvelhető figura, aki „a jövőből érkezett” és a sorozatot benépesítő általában szörnyű fehér férfiakat valamiképp egyensúlyozza. Azóta kiderült, hogy azért ő sem olyan makulátlan bárány és nyilván nem kell túl jól megítélnünk a tettét, hogy a szőke nővérkéről készített filmet mutogatja a haverjainak. Ezek után még inkább érthető, hogy Lucy miért volt kezdettől fogva olyan hűvös, nem akart csak egy újabb skalp lenni.


Ha már a romantikus oldalánál tartunk az epizódnak, akkor Barrow szegény feleségéről is meg kell emlékezni, aki abban bízott, hogy egy új fehérneművel majd felkeltheti férje érdeklődését. Sajnos csalódnia kell, Herman tényleg eltökélt a kurvája mellett. Remélem itt egy hatalmas pofáraesés készül elő és ahogy azt korábban is jósoltam és imádatának a tárgya egyáltalán nem akar a felesége lenni. Volt egy megjegyzés a részben, mikor Lucyhoz érkezett vizsgálatra egy nő a bordélyból, akkor pont arról beszélt, hogy a hozzá betérő kuncsaftok felett hatalma van. Ezt a maga valójában láttuk, mikor Bertie ment a múlt héten tapasztalatot szerezni, de talán érdemes Barrow kapcsán is észben tartani. Illetve a rossz kézben lévő hatalom olyan sokszor előkerült már az epizódokban, Barrow-ra nem igazán éri meg rábízni semmit, de most az is előfordulhat, hogy ő fekteti valaki olyanba a bizalmát, aki azt nem teljesen érdemelte ki.


Most, hogy letudtuk a romantikus részeit az epizódnak végre áttérhetünk a horrorra, ami a Hannibal legszebb pillanatait juttatta az eszembe, továbbá ehhez kapcsolódik az epizód témája is, már ha beszélhetünk ilyenről. Thack a csurig megtelt műtő színházban egy morfiumfüggő agyán kísérletezik és a közönség ámulatára illusztrálja, hogyan lehet stimulálni az agyat sérülés nélkül, hiszen az agy ezt közvetlenül nem érzi. A cél az lenne, hogy azonosítsa azt a részét az agynak, ami a függőségért felelős. Ez elég egyértelműen működik metaforaként, a főszereplő orvosunk meg szeretné találni az addikció gyógymódját, de közben egyáltalán nem célja, hogy leszokjon. Kicsit túltolta talán ennek az ábrázolását az epizódot jegyző Steven Katz: Lucy pont akkor jön ellenőrizni Thack vénáit és hajlatait, miután szépen felszippantotta az adagját az orrába.


Miután megvolt a demonstráció és megtalálja szerencsétlen betegen, hogy mire reagál a morfium után, azt gondolja, hogy elég csak simán kivágni és minden megoldódik, ezzel pedig aláhúzva, hogy nem minden problémát lehet egyszerű vágással elhárítani. Az ember ennél bonyolultabb szerkezet, pláne ha az agyáról vagy egyéb pszichológiai tényezőkkel összefüggő betegségekről van szó, mint a függőség. De ugyanez a helyzet a rákkal is, amiből Bertie szeretné kigyógyítani az édesanyját. A kísérleti műtét, amit tervez kipróbálni, ugyancsak arra épül, hogy azonosítani, majd eltávolítani lehessen a rákos sejteket. Szintén ilyen egyszerű megoldást keresnének a mentálisan sérült emberekre, hogy végül ne menjünk el szó mellett Gallinger szála mellett sem, ami továbbra is a genetikáról szól. Nem az embereket kellene gyógyítani, pusztán ha elvesszük tőlük a lehetőséget, hogy szaporodjanak, akkor majd természetes módon kikopnak ezek az emberek. Ez egy remek példa arra, mikor egy modern és új módszert, amit nagyban hozzájárult az ember sikeréhez, a legrosszabb célokra használnak.


Mit gondolsz, Gaines, szerinted is egy kicsit más stílusú és összességében átvezető epizódot láttunk? Vagy most is előjöttek a fontos témák a hatalomról, meg a nők helyzetéről csak én mentem el mellettük? És mit gondolsz ha beüt a bubópestis akkor kapunk végre egy igazán hosszú vágásmentes beállítást Soderbergh-től? Csak mert a mostani epizódban, ahogy érkeztek a betegek és vágás nélkül úszott a kamera az a sorozathoz mérten is kiemelkedő volt és jól illusztrálta, hogy egy ilyen kórházas környezetben milyen jól működik ez a vizuális megoldás. 


Gaines: Mielőtt megírjuk a naplót, direkt nem szoktam nézni, hogy a külföldi kritikusok milyen osztályzatot adnak az epizódoknak, nehogy befolyásoljon bármiben, úgyhogy meglepetésként ért, amikor megtudtam, hogy kifejezetten lehúzták a „Whiplash”-t. Nem volt pedig semmivel sem rosszabb rész, mint az évad első néhány epizódja, csak jobb sem, mint az előző. Nem vagyok biztos benne, hogy a fókuszált jelzőt használnám rá, de tény, ami tény, hogy kábé a játékidő felénél tűnt fel egyes főszereplők hiánya, azt hittem, Cornelia ki is üli az epizódot. De a The Knick nem az a sorozat, amely egy-két karakterre fog koncentrálni, mindig görgetni akarja tovább az összes karaktert. Ami nem biztos, hogy a jó stratégia.

Mindenesetre ezúttal tényleg változtattak kicsit a formulán. Jó, hogy írtad a Vészhelyzetet, én is nagybetűkkel írtam fel a nézés közben a jegyzeteim közé, az építkezésen történt robbanás sebesültjeinek érkezése tisztára olyan volt, mintha Ross és Green doki rohant volna a véres áldozatok segítségére, vártam, hogy Thack mikor kiáltja el magát: „Defibrillátort! Hátra” CSATT. „Újra!” A jelenetsor ismerőssége ellenére azért a készítők belecsempésztek egy-egy olyan megoldást, amivel megkülönböztették a sorozatukat, az különösen tetszett, amikor a lendületesen mozgó kamera egyszer csak megállapodott, és statikusan vette tovább, ahogy Thackery, Gallinger és Edwards párhuzamosan két beteget operálnak.

Azt mondjuk nem tudom, hogy ez volna-e a követendő út. Mármint, egyetértek, hogy időnként, egy-egy rész erejéig nem árt feldobni a sorozatot valamivel, és az is egyre jobban zavar, hogy a részek csak úgy vannak, elvétve húzzák csak fel a szálakat egy erős vázra. De alapvetően nem azért szeretem a The Knicket, mert a huszadik század végének sürgősségi osztályát századelős környezetbe helyezi. Engem a kutatások, morbid és vakmerő kísérletek, a műtőszínház látványos előadásai érdekelnek, ezért most is jobban lekötött a pórul járt drogos agyában való turkálás.

A tematikus párhuzamokat szépen összefoglaltad, de azért érdemes még mellé venni a címből levonható motívumokat. Henry és Lucy randiján a nőcsábász aranyifjú említik a whiplash nevű orvosi kifejezést, mely során egy hirtelen megerőltetéstől megrándulnak, begörcsölnek a nyakizmok. A The Knick egyik központi témája pedig idén is a megfontoltság kontra fejest ugrani az ismeretlenbe szembeállítása. Erre épp Henry a nyilvánvaló példa, aki az apja figyelmeztetése ellenére belevágott a metróbizniszbe, és most csúnyán pofára esett, függetlenül attól, hogy később jövedelmező lesz-e a vállalkozás. Hiába mondja a randin, hogy kellemes élmény számára ez a visszacsapás, nem tudja mindig jól kezelni, amikor az élet váratlan nehézségeket görget elé. Az írók ügyesen árnyalják a karakterét, mert a sebesültek ellátásakor egészen talpraesett volt, rátermetten segített Thackeryéknek, jól végezte a dolgát, családi körben viszont kiviláglik, hogy nem egy erős jellem, nem mer szembeszállni az apjával, sem bevallani a befektetőtársainak, hogy nincs eleresztve pénzzel.

Thackery, mint tudjuk, mindig vakon fejest ugrik mindenbe. Néha kifizetődik a vakmerősége, úgy tűnik, hogy Abby rendben felépült, csak bízni tudok benne, hogy nem egy szemét csavarral teszik majd pár rész múlva semmissé a győzelmet az írók, hogy még mélyebbre süllyedjen Thack. Most viszont lyukra futott, és sikerült vegetáló roncsot csinálni egy emberből. Cleary a másik díszpéldány, aki szinte már bohózatba illően vág bele újabb és újabb elhamarkodott, átgondolatlan svindlibe, hogy aztán rendre koppanjon, a sokadik ilyet már kezdem kicsit unni.

A másik véglet meg Zinberg, akit találóan jellemez Bertie, egyszerre visel övet és nadrágtartót, amit megfejel egy kis néplélek-elemzéssel, mondván, a zsidók az őket ért atrocitásuk miatt a csigaházukba bújtak, és minden lépésüket ezerszer megfontolják, nehogy a világ kihasználja vélt gyengeségüket. Azt hiszem, a „Whiplash”-ben Bertie szála kötött le a legjobban, egyrészt, mert visszatért Genevieve, a szupercsaj, aki túl szép, hogy igaz legyen. A családi vacsorán ráadásul a sorozat új arcát mutatta meg, viszonylag ritkán ütnek meg ilyen bensőséges hangvételt, törékeny feszültséget, amit egy jól irányzott poénnal fel lehet oldani. Az íróknak sikerült meglepniük, hogy Bertie apja, aki eddig a vaskalapos pátriárkák sorát gyarapította, rokonszenves színben tűnt fel, én úgy vettem, hogy őszintén nevetett a feleségével együtt Genevieve pimasz, de nem túl botrányos tréfáján, és hogy egyből belemegy, hogy Bertie kipróbálja az anyján Curie sugárkezeléses módszerét. Genevieve és Anne beszélgetése pedig az évad legszebb jelenete, megkapóan fényképezve, zene nélkül, hosszú csendekkel. Végre egy család, amely nem diszfunkcionális! Soderbergh általában kicsit távolságtartó rendező, az írók szintén klinikusan boncolgatják a figurákat, így nem alakul ki mindig érzelmi kapcsolat köztem és a szereplők között, de a Chickering-családért most szurkolni kezdtem.

Egyedül Elkins nővért nem tudom elhelyezni a számegyenesen, mármint, magam sem tudtam teljesen értelmezni a cselekedeteit a részben. Az biztos, hogy a feminista pálfordulásával nem csak a levegőbe beszélt, egy határozott, karakán nő jelenik meg előttünk, aki nem rest beolvasni Henrynek, de azért izgatja annyira a csávó, hogy hagyja magát rábeszélni egy randira. Ott is végig ő van fölényben, még úgy is, hogy akarata ellenére elpirul, s mikor hazaviszik, ő csókolja meg váratlanul Henryt, nem fordítva. Szerintem élvezi, hogy az ő kezében van az irányítás, ő tarthatja kötőféken Henryt. És ha újsütetű világnézete nem is hat ki közvetlenül a munkájára, többször is olyan, mintha orvosként, vagy legalábbis főnővérként viselkedne, Thack rábízza a betegfelvételt, a szajhák kezelését is profin csinálja. Jó napja volt a lánynak, na.

Nem tudom amúgy, Fega, így féltávnál nem lopta be magát a szívembe a második évad. Jó, jó, de… Mindig ott az a fránya de, amin az sem tud segíteni, hogy Soderbergh akkor is brillírozik, amikor nem alkalmaz hosszú vágásokat (csak néhány kedvenc példám a részből: Bertie és az apja sötét sziluettje egy sötét életszakaszban; Henrynek először csak a keze látszik a műtőszínházban, nem látjuk, ki beszél, mert nem is fontos a jelenetben, csak az, hogy egy férfi). Nem szép dolog, hogy azt várom, mikor üt be végre a pestisjárvány, de fogytán van a türelmem, az évadnak égető szüksége volna valamire, ami összerántja kicsit, mert így az átvezetés inkább téblábolásnak hat. De tavaly is az évad második felében jött a java. Jöhet.



Egyéb felfedezések:
  • Azt hiszem ezen a héten jobban átjött a sorozat szappanoperás vonala. Korábban is kapta már ezt a gúnynevet a sorozat, ha jól emlékszem, és félek, hogy a kritikusok megint ezt fogják felemlegetni. És a körítés nélkül nagyon könnyen elő tudnak jönni ezek a gyengeségek. Most jutott eszembe, hogy az Empire második évadában kicsit máshogy, de szintén a korrupt bíróra játszottak rá. Jóhiszemű vagyok a sorozattal, mert Soderbergh és Clive Owen, de értem, mikor azt mondod, hogy jöjjön az a bubópestis. (Fega)
  • Harriet nővérre nem tértek ki a szövegben, az az igazság, hogy kezd átmenni a szála öncélú szenvedéspornóba, már-már dickensi méreteket ölt, ahogy mindenki úton-útfélen belérúg. Lehet, hogy így hiteles, de nem jó nézni, és én is remélem, hogy még idén megvalósul a Cleary-Harry buddy comedy. (Gaines)
  • Edwards is háttérbe szorult az epizódban, viszont érdemes megjegyezni, hogy az évad második intenzív prédikációját láthattuk. Elkins apja után én már nem merek jóslatokba bocsátkozni a prédikátor jellemét illetően, mindenesetre Algie egyre inkább a fekete közösség tagjává válik. (Gaines)
  • “The story of the Negro in America is the story of America.” Csak érintőlegesen tartozik ide, de erről eszembe jutott a The Atlantic újságírójának, Ta-Nehisi Coates-nak a könyve, a Between the World and Me, amely szintén a feketék amerikai történelméről és az amerikai álomhoz való viszonyáról szól. Olvasnivaló rovat! (Gaines)
  • SODERBERGH!
bscap0709.jpg
  • De komolyan csak imádni lehet ezt a szakértelmet, mikor Pinghez érkezzik Barrow és tudjuk, hogy addig a jelenet a pénzről szól, úgyhogy a kamera is folyamatosan azt  mutatja, nem azt, aki beszél. Ez a technika tényleg ilyen egyszerű. És nagyszerű is, egyben. (Fega)
  • Nem emlegettük túlságosan, de vicces volt, hogy a munkahelye után Bertie olyan helyre megy lazulni, ahonnan ugyancsak kinézik. Továbbá az írók elég lassan hozzák vissza Thackery-hez a fiút. (Fega)
  • Lehet, hogy túl sokat néztem a múlt héten Shia LaBeouf élő filmnézős közvetítését, de Michael Angarano többször is a botrányhős performanszművészre emlékeztetett. Szerencsére sokkal jobb színész nála. (Gaines)
  • Tökre szeretem, hogy már a CINEMAX logó alatt is az epizód hangsávja szól. Apróság, de hatásos, egyből beszippant. (Gaines)
  • “Sweet nectar of the gods.” - Jaj, Henry, lehetnél ennél közhelyesebb? (Gaines)
  • “Even this brain is getting bored of this horseshit.” - Én is így érzek Gallingerrel kapcsolatban. (Gaines)
  • Érvek az orvostudomány mellett rovat: Adná magát, hogy a skalpolós-agyturkálós jeleneteket emeljük ki, de akkor fordult fel igazán a gyomrom, amikor a zsidó származású kisfiú mögött becsukódott Gallinger rendelőjének az ajtaja. Ennyit a karakter humanizálásáról.
Szólj hozzá!
Fanboy Híradó The Knick
süti beállítások módosítása