The Affair 2x03 - Secret lies

2015. október 22. - Fega

Naívan azt hittem, hogy Robert és Yvonne házasságával majd hátha láthatunk egy rendesen funkcionáló házasságot, de azt hiszem a készítőknek az a hozzáállása, hogy ilyen nem létezik. Yvonne-nak van egy elég egyértelmű kapocsa Noah-hoz, de egyébként mindketten inkább Alison miatt fontosak a történetben, ők adnak neki munkát, meg egyáltalán környezetet a létezéshez, nehogy azt gondoljuk, hogy az egész karakter valójában csak Noah emlékeiben létezik. Eddig Robert és Alison beszélgetései csalódást okoztak, hiszen többnyire üres lamentálásból álltak. A harmadik epizódban az ő beszélgetésük a legmeghatározóbb és úgy tűnik valamilyen mélyebb megértés kezd közöttük kibontakozni, ami Alisonnak nagyon imponál. Az epizód melodramatikus jellegét erősítette Robert és Alison kalandja az erdőben, ami Pete megölésére irányult. Az öreg elmondja, hogy a sasok egy életre választanak maguknak párt, hogy az az emberi élet sajnos egy szörnyen magányos élmény, amin csak egy kicsit segít a házasság, de az sokat számít.

Nehéz invesztálni az egyre elmélyülő kapcsolatukba, vagy az epizódban történő lánykérésbe, azért, mert ezek az emberek az állandó problémáikra keresnek pillanatnyi megoldást. Csak a saját maguknak vagy másoknak mondott hazugságokra koncentrálnak, annak érdekében, hogy túléljenek egy újabb napot. Maradjunk csak szegény Pete állítólagos megölésénél. Mikor Robert elindult valószínűleg jól tudta, hogy annál sokkal mélyebb szálak fűzik a kutyához, minthogy képes legyen szegényt agyonlőni. Mégis belemegy a színjátékba, még a fegyvert is elsüti annak érdekében, hogy a hazugság mégjobban megálljon a lábán. Az epizód egyik tanulsága, hogy az emberek csak akkor tudnak hosszútávon megmaradni egymás mellett, ha időről időre a megfelelő hazugságokkal saját magukat és a párjukat is meg tudják nyugtatni.

A harmadik epizód másik melodramatikus beszélgetése Noah részében zajlik, mikor Alison bevallja, hogy lefeküdt Oscarral és, hogy Cole hozta vissza a cuccait. Ezek csak azután buknak ki, hogy Noah érzékelhetően már korábban látja az újdonsült menyasszonyán, hogy súlyos titkok nyomják a lelkét, de reggel még nem akar erről beszélni. Whitney aztán annyira felkavarja az egész helyzetet, hogy Alison kétségeit már nehezebben nyomja el saját magában, így pedig vonzóbb lehetőség lesz, hogy bántsa saját magát és Noah-t is azzal, hogy bevallja a hazugságait. A sorozat érezhetően visszavett az újramesélt jelenetekből, de most először azzal játszanak erre rá, hogy sokszor a különbő jelenetek időben nem is fedik egymást így a két történet sokszor inkább „egymás köré” építkezik, az átmenetek pedig zavarosak. Ebből a vízparti beszélgetésből például Noah-nál teljesen hiányzik Whitney említése, pedig nyilvánvaló, hogy kulcsszerepe volt abban, hogy ezek a témák előjöjjenek. Alison visszaemlékezésében látjuk, ahogy a tinilány arról beszél, hogy az apja óriási hibát követ el, hiszen megkérte egy nőnek a kezét, akit nem is ismer igazán.

Ebben a jelenetben tud csillogni a The Affair legjobb tulajdonsága, ugyanis nem tudjuk, hogy Whitney tényleg ezt mondta-e vagy csak Alison hallotta ezt a fejében, a lényeg, hogy sikerült a karakter kétségeit ábrázolni és alátámasztani egy korábban látott jelenet érzelmi mozgatórugóit. Ha ez pedig nem lenne elég, akkor az első évadban is gyakran látott meta kiszólásra is jut idő, mikor Noah figyelmezteti a lányát, hogy ne legyen ilyen melodramatikus. Whitney válasza teljesen érthető, abból, amit mi látunk az élete tényleg egy melodrámára hasonlít. Ezzel pedig hirtelen már érintjük a legrosszabb dolgot is, amit a sorozatról el lehet mondani. Egy jeleneten belül. (Ezért annyira nehéz távolmaradni a sorozattól, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy a rossz tulajdonságaiból több van, mint jóból.) Mindent azzal a szemmel nézünk, hogy van egy képünk a jövőről, ahol Alison és Noah újrakezdte, van csinos lakásuk, kisgyerekkel, szóval az egzisztencialista kérdések, amiket feltesznek maguknak a vízparton vagy az erdőben, jelentőset veszítenek a súlyukból. Az is nyilvánvaló, hogy ezek a karakterek nem fogják legyőzni saját magukat, vagy lebontani a falakat, amiket saját maguk köré építenek.

A sorozat történetmesélési koncepciója sem segíti ezt, ugyanis az egyes nézőpontok, most hogy nem az egyes emlékek újramesélésére, hanem a karaktereknek fontos érzelmekre koncentrálnak. Ettől még egyénközpontúbbak lettek. Azon nem lepődünk már meg, hogy Noahnál egy ngyszögű asztalnál látta őket vendégül Robert és Yvonne, míg Alison szerint egy körasztalnál ültek. A két emlékben teljesen más témák kerülnek elő, mindketten úgy emlékeznek, hogy a másik többet ivott, de végső soron mindkettőjüket a saját kétségeikben erősíti meg a vacsora. Noah emlékeiben úgy tűnik fel Alison, mint aki alig olvas, pedig pontosan az elző epizódban láttuk, hogya kabinban milyen szívesen tölti könyvek mögé bújva az idejét, korábban pedig még Gabriel sírjához is kijárt olvasni. De ez csak annak egy leegyszerűsített megjelenítése, hogy Alison talán nem teljesen az, akinek látni akarja. A nő részében pedig a gyerek kerül szóba, valami ami Noah-nál teljesen kimarad, de érthető módon, mert valószínűleg ezen a ponton még egyáltalán nem gondol arra, hogy az új felesége is szül majd neki egy újabb babát. Alisonnak viszont remek lehetőséget ad arra, hogy kétségbe vonja, talán mégsem Noah a legalkalmasabb férfi arra, hogy újrakezdje vele az életét.

A vacsora másik fontos tanulsága pedig szintén kommentár a sorozat történetmesélési módszereire.Yvonne és Robert megszólalásai mind arról szólnak, hogy mennyire máshogy emlékeznek bizonyos eseményekre a múltjukról. Alison mikor elmeséli az ismerkedési sztorijukat, akkor nyilván nem azért kerekíti így a mondandóját, mert szerinte így történt. Egyrészt azért, mert így jobb sztori egy ilyen környezetben, amiben vannak, másrészt pedig saját magának is jobb ezt az emléket felemlegetni, mint azt mikor megmentette valaki másnak a gyerekét attól, hogy megfulladjon. Végeredményben mégiscsak hazudik, ami szerintem a legmeghatározóbb alaptémáját nyújtotta az egész epizódnak és hosszasan lehetne sorolni, ahogy minden egyes jelenet valamilyen módon köthető egy korábbi hazugsághoz.

De felsorolás helyett, rögtön az állatorvosi ló jelenethez ugranék, ami szintén egy közös étkezés, csak éppen a két régi jóbarát Noah és Max között. Max nyilván nem fogja bevallani, hogy összejött Helennel és azért akarja ilyen készségesen kisegíteni az egyetemi haverját, mert lelkiismeretfurdalása van. De ebben az egészben az a legfurcsább, hogy ezt a hazugságot tényleg felesleges bármeddig is fenntartani, mert úgyis kiderül majd. Egyébként pedig nem is tudom, hogy Noah szánalmas figura-e azért, mert folyamatosan mások által finanszírozitt jómódban él. Az nem kérdés, hogy Maxnek tényleg aprópénz az 50 ezer dollár, de mégsem tudom, hogy Noah büszkesége, hogyan tud folyamatosan együttélni ezekkel a helyzetekkel. Ő valószínűleg magáévá tudta tenni a Ponyvaregény legjobb idézetét. („Van ez a becsvágy, amit belülről marcangol. Basszál a becsvágyra!”) Mindenesetre lenyűgöző, ahogy saját magukat és egymást is belerángatják a kényelmes hazugságba, ami a valóság legelviselhetőbb képét mutatja. Egyáltalán nem biztos, hogy a gyerekek olyan könnyen vészelik majd át a válást, vagy hogy Helen gondjai attól megoldódnak, mert nem lesz szingli. De mikor az ember így kiugrik a házasságából, akkor könnyebben alszik, ha nem gondol bele, hogy egyesével milyen hatást is gyakorolt mindenki más életére.

Egyéb felfedezések:

The Affair címadó projekt: Soha nem volt ennyire egyszerű címet adni egy epizódnak. Mindenütt titkokról és hazugságokról volt szó: „Secret lies”
Egy szexet csak az egyik nézőpontból látunk, eddig úgy tűnik ehhez tartják magukat a készítők. A sorozat már az első évadban is kimaxolta, hogy ne tűnjenek ezek a légyottok igazán romantikusak, most ez folytatódik. A másik pedig, hogy férfipucérkodás az oké, a női nem.
Egyetlen sort sem írtam Alison és Noah egymásra találásáról a medencében, ami az epizód másik felében szálította a szexjelenetet. Főleg azért, mert nem tudtam megfejteni, hogy Alison miért néz annyira jelentőségteljesen Robert irányába. Attól biztos nem félt, hogy rajta kapják őket. Ha pedig a közöttük kialakuló érzelmi kapcsolatra utalt, azzal meg nem tudtam mit kezdeni.
Még meg sem történt a baleset, de Noahnák már folyamatos rémálmai vannak egy gázolásról. Miért? Minek?
Az első évad szétrobbantott két házasságból senki nem maradt szingli túl sokáig. Alison és Noah nyilván adja magát, Helen helyzetét is megismertük a premierben, most pedig Cole-ról derült ki, hogy meghívta az exfeleségét az esküvőjére, ráadásul pont ekkor történt az a bizonyos baleset. Ez minden szempontból túlzás, ha pedig az új ara a bébiszitter lesz a második részből, akkor végképp fantáziátlan ez a történetvezetés.
Miért ennyire kardinális kérdés, hogy Whitney hogyan jutott el az apjához? Noah emlékeiben azt mondja, hogy taxival és metroval érkezett, míg Alison szerint otthonról jött Überrel. Értem, hogy jelenleg meg van szorulva Noah, de tényleg azon kellene aggódnia, hogyan jut ki hozzá a lánya? Semmi felelősség, hogy ő idézte elő ezt az egészet?

Szólj hozzá!

The Affair Fanboy Híradó

The Knick 2x01 - Ten Knots

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2015. október 21. - Fega

Fega: Az évadfinálék gyakran flörtönek azzal, hogy felrúgják az addig megszokott status quo-t, hogy aztán az új szezon első néhány epizódjai alatt, minden szépen visszaálljon a régi kerékvágásba. Persze, az igazán jó drámák a karaktereikre ügyelnek, akiket jó esetben nem hagynak változás mentesen a történtek. A The Knick tavaly ősszel úgy köszönt el tőlünk, hogy főszereplőjét Thackery-t, elvonóra küldte, ahol leszokás helyett egy újabb szerre függött rá. Cornelia elköltözött férjével, akit nem szeret, San Fransiscoba, Dr. Gallinger családja összeomlott. Algernon szerelmét ugyan elveszítette, de Thack távollétében ő lett a megbízott sebészeti vezető, ami egyébként elképzelhetetlen lett volna egy fekete orvos számára. Dr. Chickering hasonló helyzetben szintén elveszítette szerelmét, de Gallinger és Thack távollétében addig soha nem látott mennyiségű műtétet végezhetett, ami a szakmai fejlődésének biztosan jót tett. A The Knick elég jól mutatja, hogy semmi sem fekete vagy fehér, a különböző bonyodalmak, nem minden esetben teszik rosszabbá a helyzetet.

Kíváncsi vagyok, neked mi a legsummásabb megállapításod az évadnyitóról, Gaines, de szerintem rövidtávon mindenkinek sokkal rosszabb lett. A mindenkit csillagozzuk meg, mert mielőtt újabb felsorolásba kezdenék a főszereplők helyzetével kapcsolatban említsük meg, hogy Tom Cleary hirtelen New York leghipszterebb legmodernebb mentőse lett, ugyanis össze tudott szedni elég pénzt egy igazi automobilra. A sorozat mindig villogott a modern találmányokkal, a premier sem marad adós egy újabb technológiai mérföldkővel, ami a főszereplőket számítva messze a legpozitívabb fejlemény. Hogy az ő öröme se legyen teljes, mikor egy montázsban megmutatta nekünk Soderbergh kamerája, hogy honnan van a pénz (illegális birkózóversenyekből) akkor rögtön egy olyan meccset láttunk, ahol két vállra fektették a protezsáltját.

Szerencsére nem hiányzik teljesen a remény az epizódból, hogy hátha egyszer egy picit majd jobb lesz a helyzet. Tom például nem költötte el az összes pénzét a mentőautóra, feltett szándéka, hogy egy rendes ügyvédet fizessen a jelenleg börtönben lévő Harrietnek. Számomra Tom kifejezetten antipatikus volt az első évadban, mit gondolsz, szerinted igyekeznek formálni rajta az írók, vagy a zord külsőségek mellett mindig megvolt benne a jóérzés? Vagy pusztán üzleti szempontok szólnak Harriet kihozatala mellett? A másik szál, ahol felfedezhetjük a reményt, az Cornelia szála, aki miután megtapasztalja, hogy milyen nehéz önerőből segíteni a rászorulókon, vissza is költözik New Yorkba, ahol újra a szerelme és a családja közelében lehet. Némileg belerondít a képbe, hogy rövid távon egy épületbe kell költöznie az apósával, aki az első évad egyik legfélelmetesebb epizódzárásában, már furcsa utalásokat tett arra, hogy szerinte pontosan mi is fér bele a családi kötelékbe, ami köztük van. Már a költözést is úgy mutatja nekünk a sorozat, amit Cornelia helyett döntenek el, csapdába került érzését pedig úgy érzékelteti a kamera, hogy a férje és az apósa közti lyukban látjuk őt, ezzel jelentősen leszűkítve a teret.

A legnagyobb csapdában Thack tölti az epizódot, akit az intézet falain belül alig látunk, amit személy szerint sajnálok, mert Clive Owen lubickol a függőség által tébolyult zseninek a szerepében. A tulajdonságai, ami jó sebésszé teszik, vissza is ütnek, a heroin és kokain függőség egyszerre pedig bárkit rövid idő alatt saját maga árnyékává tenne. Dr. Galinger lesz a váratlan megmentő, aki szintén nem volt szimpatikus még a személyes tragédiája után sem, most viszont úgy tűnik Tomhoz hasonlóan az ő karakterét is tovább akarják árnyalni a készítők. Persze önös érdekből cselekszik, a status quo-t neki tetsző formában csak úgy tudja visszaállítani, ha Thack lesz a vezető sebész, és újra egy szintre kerül Algernonnal. De Thackery szempontjából ez mindegy, mert a karrierje vagy élete valószínűleg tönkremegy, ha még több időt tölt az intézetben, ezzel és Mrs. Galinger esetével együtt elég lehangoló képet adott a századforduló mentális betegségekkel foglalkozó orvoslásról a sorozat.

Maga a bonding, illetve az elvonó durva része nekem kicsit egyszerű volt, ahogy Galinger levezette, hogy Thack mennyire rá van utalva, illetve előhúzott egy anekdotát a múltjából és ugyanúgy viselkedett az egykori és feltétlezem jövendőbeli felettesével, mint ahogy vele az édesapja. Távol álljon tőlem, hogy alábecsüljem a csomókötés művészetét, de azért ezeknek a megtanulása, illetve egy operáció között azért még mindig óriási különbség van és nem tudom Thack milyen hamar kerül majd használható állapotba. Ideje nem nagyon lesz pihenni, mert a kórházba azonnali segítség kell. Azt hiszem a korra nagyon jellemző pillanat volt az is, hogy Dr. Mays-t a kapcsolatai miatt simán felvették a kórházba és senkit nem érdekelt, hogy operálni, konkrétan nem tud. Ez szintén illik Bertie kalandjaihoz, aki egyszerre profitál és sérül is abból, hogy nincs elég épkézláb sebész jelenleg a kórházban.

Ezzel még mindig csak a felszínt kapargatom, azt hiszem mélységet tekintve a The Knick előrelépett az első évadhoz képest és valamilyen külső nyomástól eltekintve, pusztán a szereplők helyzetével tudott egy összetett, mégis tematikailag egyben lévő epizódot szállítani. Maga a felépítése mégsem tetszett, cikázott a különböző történetszálak között, gyakran egyetlen rövid jelenet után is továbblépve. Lehet szándékos a zilált tempó, de szerintem az egyes jelenetek kevésbé tudtak hatásosak lenni, mert mindig csak néhány percet, vagy még annyit sem töltöttünk valakivel, aztán már mentünk is tovább valami másra. Ez problémaként jelent meg nálad, vagy szerinted pont ez az ziláltság az egyik legjobb dolog ami premierben történet? Algernonról például alig írtam, pedig van kérdés szegénynek az egészségével, a bőrszínéből adódó negatív élményeit pedig továbbra is nagyszerűen építgeti a sorozat. Mit gondolsz Thack visszatérésével eltűnik a kórházból vagy elfogadja a keserű pirulát és tartja majd a hátát a nyilván nem 100%-os állapotban lévő főnöke miatt?

Gaines: Nagyon helyesen mondod, hogy a “Ten Knots” tipikus évadnyitó volt, az a fajta, ahol egyenként végigvesszük, mint egy checklisten, hogy melyik szereplővel mi történt az előző évad óta, hol tartanak éppen, honnan veszi kezdetét a második évados történetük. Ettől valóban darabos lett a szezonnyitó, és a ziláltság nem feltétlenül tett jót a premiernek, a The Leftovers fókuszáltsága például hatásosabb kezdésnek bizonyult. De ártani sem ártott nagyon: tudomásul vettem, hogy most csak egy keveset látunk mindenkiből, miközben tisztában vagyok vele, hogy lesz még kilenc részünk arra, hogy mindenkivel izgalmas dolgok történhessenek. Annak pedig meg kell ágyazni.

El kellett telnie némi időnek (úgy a rész felének kábé), míg visszazökkentem a The Knick ritmusába, viszont attól fogva rájöttem, mennyire hiányzott a sorozat. Pontosabban, a világ, amelyben játszódik. Érdekes módon a szereplők például nem hiányoztak annyira, ami részben annak is betudható, hogy az első évadnak az írás volt a leggyengébb része, és nem sikerült minden szereplőt kellő mélységgel kidolgozni; viszont hiányzott az, ahogy ezek a szereplők ebben a jellegzetes, Soderbergh-i 1900-as évekbeli New Yorkban mozognak, tevékenykednek. Nem tudom, érthető-e, mire gondolok: úgy is fogalmazhatnék, hogy egyik szereplő sem került nagyon közel hozzám, de olyan sincs köztük, akit ne látnék szívesen.

Azt írtad, hogy rövidtávon mindenkinek rosszabb lett, és ezzel nehéz vitatkozni, én talán annyival egészíteném ki/árnyalnám, hogy az epizód úgy vont párhuzamot Thackeray, Algie és Cornelia között, melynek révén világossá vált, hogy bármennyit lépnek is előre, csak azt hiszik, hogy előrébb tartanak, valójában egy helyben toporognak, és még hegyeket kell megmozgatniuk, hogy elérjék a céljaikat. Azt hihettük, előbbre jutottak, pedig francokat.

Az előző évad ugyebár a legutolsó képkockájával tolta szemét módon az arcunkba, hogy a gödör aljára került Thack kurvára nem fog kigyógyulni a függőségéből, és ezen aligha fog érdemben változtatni a csomókötéses módszer. Személy szerint nekem Gallinger a legkevésbé érdekes figura a szereplőgárdából (Clearyt én már az első évadban bírtam, már akkor is úgy éreztem, hogy Harry nővérrel nem csak az üzlet köti össze, hanem alulról felkapaszkodott bevándorlóként szimpatizál a szegényeken segítő asszonnyal), olyannyira, hogy azt sem bántam volna, ha vissza sem tér, de meglepően jól muzsikált radikális eszközökhöz nyúló mentorként. Nem hiszem, hogy Thackeray valaha leszokhat a drogokról – egyhamar biztosan nem, ez nem a 24, ahol Jack Bauer négy-öt óra alatt izomból kipurgálja a szervezetéből a heroint –, és hitelesebb a The Knick, hogy ha ezt nem kendőzi el, de azért remélem, hogy nem a drogok körül forog majd Clive Owen egész évados szála.

Thack még csak később fog pofára esni – gondolom –, míg Algie és Cornelia számára már most eljött a feketeleves, hiszen, mint említetted, mások döntenek a fejük felett. Mindketten azt csinálják, amihez a legjobban értenek, Algie van olyan jó mentora Bertie-nek, mint Thackeray volt, rátermett sebészként végre tehetségéhez méltó munkát végezhet, Cornelia meg San Franciscóban önszorgalomból közsegélyez, ételt visz a pestisjárvánnyal karanténba zárt ázsiai bevándorlóknak. A külvilág persze szarik rájuk magasról – a zsaruk csak röhögnek Cornelián, a kórház elnöksége nem engedi be a főorvosát a tanácsülésre, kint kell várakoznia, mint egy gyereknek, aki rossz fát tett a tűzre. Mindketten túlságosan ambiciózusak, nem hajlandók megmaradni a kor normái által kijelölt szerepkörükben, de sajnos falakba ütköznek. Algie legalább talált magának egy lelkes reformer patrónust Cornelia tesója, Henry szerepében – meglátjuk, komolyan gondolja-e, hogy támogatja a fekete dokit, mindenesetre rögtön megkedveltem, amikor bevette az ásós ceremóniába, a többi nagykutya bosszúságára.

És hát, Fega, hogy van az, hogy eddig még csak futólag említettük SODERBERGH-et?! Mert hát SODERBERGH! Továbbra is elképesztően izgalmas a sorozat rendezése, írtam, hogy el kellett telnie az epizód felének, mire ráhangolódtam, na, ez konkrétan az általad is említett földalatti birkózós montázsnál történt meg, ahol csak Cliff Martinez elektronikus zenéje kattogott, egyébként hang nélkül láthattuk az őrjöngő tömeget, egész különleges, szürreális atmoszférát teremtve. Nem egy nagyjelenet, igazából csak egy rövid közjáték egy harmadrangú karakterrel, de még ez is úgy van megrendezve, ahogy másnak eszébe sem jutna felvenni. Sose tudjuk, mire számítsunk, és ez nagyon jót tesz a forgatókönyv szintjén konzervatív történetmesélési eszközökkel operáló sorozatnak.

A rendezés mellett a kamerát is Soderbergh kezeli (meg ő a vágója is a sorozatnak), és az epizód töredezettségét valamelyest szerintem az elegáns kameramozgással enyhíteni tudta: a kórház villanykörtékkel megvilágított folyosóin közlekedve a kamera feltűnésmentesen vált át egyik szereplőről a másikra, az egyik pillanatban még Elkins nővért követi, aztán fordul egyet, és Barrow nyomába ered.

Még izgalmasabb a fókusszal való játszadozás, érdemes figyelni, mikor éppen kire fókuszál a kamera, és kit hagy homályosan. Amikor Gallinger meglátogatja Thackery-t, és először szembesül azzal, milyen mélyre süllyedt volt főnöke, akkor is őt látjuk élesen a háttérben, amikor Clive Owen hablatyol az ápolónak.

Majd utána egy random beteg kerül a kompozíció kiemelt helyére, miközben Thackery drogokat kunyerál Gallingertől – kíváncsi vagyok, szerinted mi indokolta ezt a szokatlan választást, én valami olyasmire gondolok, hogy ennek a kiszolgáltatott csajnak sosem lesznek olyan befolyásos pártfogói, mint Gallinger, aki képes lenne kiszöktetni az elmegyógyintézet földi poklából. (Arra emlékeztet, amikor a 12 év rabszolgaság végén csak a kép sarkában, homályosan látjuk elájulni a hátrahagyott Lupita Nyong’o karakterét, csak épp az ennek az inverze.)

Végül ennél az alapkőletételes dialógnál: először Algie a főhős, az ő reakcióira irányítja a kamera a figyelmünket (az a lefitymáló szemöldökvonás Emmy-díjat érne a szememben), miközben Cornelia és Philip a lakásbérlésről beszélgetnek, majd amikor Philip közli, hogy az apósához fognak költözni, Cornelia kerül a kép közepére.

Az évadnyitóknál mindig érdemes elmorfondírozni azon, mit hoz majd vajon az évad, illetve mit várunk, mit remélünk tőle. Írtad, hogy Thackery visszatérése meg fogja bolygatni az eleve ingatag kórházi hierarchiát, miközben javában épül az új épület. Van egy olyan érzésem, hogy a pestisjárvány, amely immár New York kikötőjében is felütötte a fejét, hasonlóan fog kulminálódni az évad második felére, mint tavaly a színesbőrűek elleni zendülés, és ha ez azt jelenti, hogy a szereplők megint összefognak majd a közjó érdekében, akkor alig várom, hogy bekövetkezzen. Te mit vársz az évadtól? És mi lehet a jelentősége a sejtelmes nyitó- és záróképnek Thackery múltjából?

Fega: Nem gondolkodtam túl sokat azon, hogy mit is hozhat az évad, ugyanis a problémák, amik elsősorban Corneliát és Algernont vetik vissza, azok olyanok, amik haláluk után jóval is legalább ennyire meghatározóak lesznek, úgyhogy kár azt várni, hogy bármikor jobbra fordul a sorsuk, akár csak ideiglenesen is.Te is írtál arról, hogy mikor azt hiszik, hogy előre jutottak, akkor is csak helyben járnak, szerintem ennek a felismerése még fontos témát adhat későbbi epizódoknak. Aztán ott lesz a kérdés, hogy megbékélnek-e a helyzetükkel vagy újra és újra nekifutnak a falnak, amit esélyük sincs áttörni. Thackery esetében pedig nehéz elképzelni, hogy a leszokáson kívül bármi más belefér ebbe a 10 epizódba, hacsak nem veszik elő a mostanában amúgyis divatos időugrást. De ahogy látom a készítőket vele kapcsolatban pont ez érdekli a legjobban, hogy a zsenialitása egyszerre áldás és átok. Arról nem is beszélve, hogy egyébként is kicsit labilis személyiség, akit nem olyan nehéz kibillenteni a normál állapotából.

Az a bizonyos nyitó- meg zárókép valamilyen hallucináció lehet, Thackery rég elfeledett kislánya vagy kishúga. Lehet később még flashbacket is látunk, hogy pontosabban megértsük kiről is van szó és mit jelképez Thack számára. Adná magát, hogy egy szebb időszakot jelképező figuráról van szó, aki előránt kedvenc sebészünk tudatalattija annak érdekében, hogy ne merüljön el örökre a heroin és kokain mámorában. A felvezetés egyelőre visszafogott volt, ha az írók ebben a tekintetben is a „sablonosabb” utat választják, akkor merem remélni, hogy Soderbergh és kamerája ezt is feldobja majd számunkra valahogy.

Végül pedig meggyőződésem, hogy az első évadhoz hasonlatosan a későbbi epizódok most is fókuszáltabbak lesznek és kevesebb szereplő sorsát dolgozzák majd fel, de nyitásra fontosnak tartották a készítők, hogy mindenkit „beállítsanak” a kezdő pozícióba. Ezután pedig már csak az a kérdés, hogy kit darál be a rendszer a még épelméjűek közül és, hogy Thacknek van-e visszaút az elmegyógyintézet poklából.

Egyéb felfedezések:

Olvasnivaló: Matt Zoller Seitz járt a második évad forgatásán, és a Vulture-ös beszámolója minden rajongó számára kötelező olvasmány. Soderbergh tényleg saját maga csinál szinte mindent, kábé hason kúszik a színészek előtt a kamerájával, hogy elkapja a kívánt beállítást, és közben feleannyi idő alatt forgatja le a komplett évadot, mint bármely másik sorozat. (Egy epizód kb. 6-7 napos forgatást jelent, miközben a sztenderd 10-14 nap szokott lenni.) (Gaines)
Az epizód kezdéséről már írtál, de azt kifelejtettük, hogy a sok szál között Lucy-ra jutott a legkevesebb idő. Kíváncsi vagyok, hogy az előző évad szerelmi háromszöge mennyire határozza majd meg a második évad eseményeit. Remélem nem megyünk el Seattle Grace irányba. (Fega)
Szintén a kimaradt kategóriába: Algernon szemével gondok vannak, a boxnak bizony megvan a hatása, és saját magán kénytelen kísérletezni, kíváncsi vagyok, hogy ezt a készítők el akarják-e vinni egy tragikusabb irányba, mert egy sebésznek a nem megfelelő látása miatt könnyen tönkre mehet a karrierje. (Fega)
Új visszatérő szereplőként üdvözölhetjük Henry-t, akiről nem tudtam eldönteni, találkoztunk-e már vele korábban (válasz: egyszer), illetve Dr. Mays-t, aki egyelőre nincs a helyzet magaslatán. Viszont amin a legjobban meglepődtem, hogy az új kórházat tervező építészt Andrew Rannell játssza, a.k.a. Elijah a Girlsből. A színészt én még nem láttam ilyen jellegű, komolyabb szerepben, kíváncsi vagyok, mennyire lesz fontos a karaktere. (Gaines)
Indokolatlan crossover ötlet: ahogy hasította a vizet Thack és Gallinger az jutott eszembe, hogy milyen érdekes lenne, ha egyszer csak a legnagyobb természetességgel szembejönne velük WIll Graham a metafora tengeren. (Fega)
Pont mint a Nagy durranás 2.-ben, ugye? “Jó voltál a Tőzsdecápákban!” (Gaines)
Lehet, hogy csak a választott éra közelsége miatt, de többször beugrott az epizód nézése közben a Deadwood. Egyrészt az első évadban ott is volt egy dögvész, ami végigsöpört a városon, másrészt a féreg Barrow és Ping Wu üzleti kapcsolata olyan, mintha Mr. Wu-nak nem Swearengennel, hanem E. B. Farnummal kellett volna üzletelnie. (Gaines)
Apropó, Ping Wu: “I can't lose my precious inventory to disease or whore-babies.” Elegáns! A “whore-babies” szókapcsolatot akár Ryan Murphy is írhatta volna. (Gaines)
Érvek a modern orvostudomány mellett rovat: Heti rovatunkban minden nézőt még egyszer emlékeztetünk azokra a műtétes jelenetekre, amiket legszívesebben örökre elfelejtenénk. A premierben premier plánban farigcsálták szét egy plasztikai műtét során egy nő orrát, majd Bertie és Mays puszta kézzel nyomkodták ki a gennyes váladékot egy beteg karjából. Ilyenkor pedig mindig eszünkbe jut, hogy a sorozat idején milyen grandiózus változások történtek az orvoslásban, és hogy akár csak 50 évvel korábban is mennyivel rosszabb lehetett a helyzet.

Szólj hozzá!

Fanboy Híradó The Knick

Fargo 2x01 - Waiting for Dutch

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2015. október 17. - Fega

Mikor 2013-ban az FX berendelt egy sorozatot a Fargo című film alapján, a kritikusok rögtön húzták a szájukat: "Már a televíziót is elérte a mozik kreatív válsága! Megint valami meglévőre támaszkodnak! Ráadásul pont az FX!" Önmagában egy izgalmas és tehetséges szereplőgárda sem garancia a sikerre, a Fargo végül mégis a tavalyi év egyik csúcspontja tudott lenni. Ezzel együtt a második évadra minden megváltozott, hiszen hirtelen azért lett nyomás Noah Hawley-n, hogy képes lesz-e ismét a semmiből felhúzni egy, a Coen testvérek stílusa előtt tisztelgő, de a saját lábán is vígan megálló, bűnügyi történetet. Persze a második évad nem teljes reboot, univerzumon belül ugrunk vissza az időben, mikor Molly még csak 4 éves. Az édesapját Patrick Wilson alakítja, aki háborús veterán, tisztességes vidéki ember, olyan fajta aki komolyan veszi az esti mesét és dobozból issza a tejet. A felesége, Betsy rákos, úgyhogy attól félek, Cristin Milioti megint egy túl korán meghaló anyukát alakít. Lou az apósával nyomoz együtt, ők lesznek majd a rendes emberek az évadban, akik a véres és abszurd helyzetekben igyekeznek majd megőrizni a tiszta lelkiismeretüket.

Tovább

Szólj hozzá!

Fargo Fanboy Híradó

The Leftovers 2x02 - A Matter of Geography

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2015. október 14. - Fega

A The Leftovers-t már az első évadában is sokan hasonlították egy Stephen King regényhez, hiszen egy globális katasztrófát egy vidéki kisvároson keresztül dolgozott fel és mindent átitatott a természetfeletti gondolata. A második évadban erre rádupláztak, hiszen míg Mapleton egy átlagos város volt, ahonnan tűntek el emberek, addig a második évad Jardenje kicsit Under The Dome jelleggel az egyetlen olyan helyen játszódik, ahonnan senki sem tűnt el. Az előző rész végig itteni eseményekkel foglalkozott, de az őslakosok teljesen más szemmel néznek az itteni cirkuszra, mint akik „menekültként” érkeznek ide. Michael könnyű pénzt keresett a tó vizének palackozásából, és kénytelen a brutális módszerekkel dolgozó Rangerek mellett elfogadni, de az ő szemükön keresztül kevésbé érzékelhető Jarden igazi furcsasága.

Ezzel szemben, ahogy a Garvey család megérkezik, rögtön nyilvánvaló lesz, hogy itt valami bűzlik. Persze a főszereplőktől ne várjuk, hogy pontosan lássák, ami a szemük előtt van. Pláne azok után, hogy teljesen szokatlan módon a sorozat válaszokat, vagyis inkább találgatásokat kínál az MIT-ról érkező fiatalemberek képében, akik indokolatlanul nagy összeget fizetnének Nora házáért. A tudósoknak az a tippjük, hogy az emberek eltűnése azon múlt, hogy abban a bizonyos pillanatban hol álltak a földgolyón. Mindent ez határozott meg. Ráadásul simán elképzelhetőnek tartják, hogy a jelenség újra megtörténik, de azt semmi sem garantálja, hogy mégegyszer ugyanott fog lezajlani. Mindenesetre Norának ez elég motivációt jelent ahhoz, hogy az egyetlen helyre menjen ahonnan nem tűnt el senki, mert onnan hátha legközelebb sem fog.

Nora karakteríve lenyűgöző, az első évadban a szereplők „második vonalához” tartozott, ahol Matt (Christopher Eckleston) vagy Meg (Liv Tyler) karakterét is találjuk, onnan viszont úgy kinőtte magát, hogy övé a sorozat kritikuskedvenc epizódja, a Guest, plusz a második évadban teljes értékű főszereplőnek számít Kevin párjaként. A funkciója egyébként hasonló, mint Jarden városáé, abból a szempontból, hogy a sorozat világában nem kellene senkinek érintetlennek lennie, mintha nem történt volna semmi. Tom konkrétan ki is mondja, mikor Jillel találkoznak, hogy senki sincs rendben. Az eheti epizód alapján viszont úgy tűnik, hogy nemcsak Nora, de Jill is rendben van és boldog. Nyilván ez egy olyan sorozat ahol tőlük és Jardentól is azt várjuk, hogy végül lekerüljenek ők is a porba, a világ többi részéhez.

Nora biztosan az egyetlen alkalmas ember arra, hogy Kevin párja legyen. Az epizód az első évad fináléjának utolsó előtti pillanataiban veszi fel a fonalat, (azt hiszem árulkodó a megváltozott státuszáról, hogy vele kezdődik a rész) mikor Nora megtalálja kicsi Lily-t. Ezután bemennek és mindenki természetesnek veszi, hogy a borzalmak után itt a lehetőség új életet kezdeni, a babánál semmi sem jelképezi ezt jobban. Kevin kihasználja az alkalmat és először és utoljára elmondja a párjának, ami a lelkét nyomja: „alvajárok és néha kiesnek a dolgok és nem tudom hol ébredek fel és az egyik ilyen tripen elraboltam Pattit, majd miután a szemem előtt megölte magát, a tesód segítségével elástam.” Erre Nora annyit válaszol, hogy: „Néha kurvákat fizetek azért, hogy mellkason lőjenek. Ja, és hazudtam a fegyveremről, de soha többé nem csinálok ilyet, Jill.”

Ez a beszélgetés talán annyira mellbevágó, mint a Nora által emlegetett alkalmak, de ha visszaemlékszünk, hogy milyen érzelmi sokknak voltak kitéve a szereplőink ezen a napon, akkor könnyebben érthetővé válik, hogy ilyen hirtelen mondanák ki a legfájóbb titkaikat. Plusz ennél nem kell jobb bizonyíték Tom igazának alátámasztására, mert tényleg senki nincs jól, de pont ezért kihagyhatatlan a sorozat. Kevin például hiába kötelezi el magát Nora és a baba mellett, folyamatosan Patti szellemét látja és úgy gondolja, hogy ha nem vállalja a felelősséget, addig nem is fog eltűni soha. Ezért miután legaláisan is övék lesz a baba, belekezd a mosógép szerelésébe, de ezt sem tudja befejezni Patti miatt, úgyhogy kocsiba pattan, kiássa a helyéről a holttestet és elkapatja magát az első szembejövő rendőrrel. A félszemű nyomozó viszont nem akarja hozzásegíteni Kevint ahhoz, hogy felrobbantsa az életét. (És közben az a kicsit félelmetes információ is kiderül, hogy a Bűnös Maradék tagjai szabadon megölhetőek, a rendőrök nem fognak a gyilkossal foglalkozni.) Valószínűleg ez a drasztikus húzás annak érzékeltetésére kellett, hogy Kevin mekkora stressz alatt van és mennyire nem akar úgy járni, ahogy az apja. Az öreg ugyanis visszatér, kiengedték a sárga házból és hogy-hogynem, Ausztráliába költözik meg nem határozott időre. Kíváncsi vagyok, hogy csak teaselnek-e minket a készítők, vagy kapunk-e konkrétabb információkat arról, hogy mi történt Ausztráliában. Mindenesetre Kevin elmondja, hogy a fater éveket töltött úgy, hogy a semmivel beszélgetett, az öreg viszont felteszi a kérdést, hogy csak azért, mert Kevin nem látta, mi garantálja, hogy nem is volt ott semmi? A természet törvényei eléggé megkavarodtak mostanság, nem igaz?

Az epizód pedig nagyon tudatosan építi fel Pattit, akit csak Kevin lát ugyan, de ettől még van fizikai jelenléte, ugyanis képes az ex-rendőrfönök fejét belenyomni a tűzhelybe, ha úgy adódik. De a sorozatnak nagyon fontosak a nézőpontok és Pattit mi csak akkor látjuk, ha Kevin egyedül van, de ettől még kapunk jelentőségteljes snitteket a semmiről. Ilyenkor Kevin sosincs egyedül. Az édesapja egyébként a megoldást is elmondja, beszélni kellene Pattihez, akkor sokkal kevésbé lenne zavaró az egész helyzet. De már az első évadból is tudjuk, hogy Kevin Garvey mennyire jó a szűnni nem akaró notificationök ignorálásában, nem igaz? Az első évadban a kutya volt ez, amivel szerencsére megbarátkozott, most ha jót akar magának ugyanezt az utat kell bejárnia Pattivel. (Nem véletlen, hogy a kutyát rögtön elveszítette, ahogy megérkeztek!) A tudatos építkezéshez az is hozzátartozik, hogy a a fülében bömbölő zenére akkor van szüksége Kevinnek, mikor máshogy már képtelen kizárni a folyamatosan beszélő „szellemet” a tudatából. Bosszantó, hogy erről nem beszél Norának, aki nem viccel mikor azt mondja, hogy bármivel megbírkózik, Carrie Coon alakítása után könnyű elhinni, hogy nem tudna neki olyat mondani, ami igazán megrengetné.

De a kiábrándulásra fel kell készülnie, ha nem Kevin, akkor Jarden által. Mimi Leder ezúttal is kiváló rendezői munkát végzett és ahogyan megérkeznek Garvey-ék a Miracle nemzeti Park területére rögtön a Jurassic Park jutott eszembe (a World-öt még nem láttam, az nem lehetett) meg persze minden olyan film, ahol a szép új világról kiderül, hogy hamis és belülről rohad. A kint táborozó embereknek legszívesebben megmondtam volna, hogy menjenek onnan, mert bár úgy tűnik, hogy egy rezervátum előtt várakoznak, ahova belépve úgy érezhetik magukat, mint az eltűnések előtt, de valójában az a világ már nem létezik, bármennyire is szeretnék rekonstruálni. Meglátjuk, hogy a természetfeletti mennyire avatkozik bele az életükbe, de az biztos, hogy a sorsszerűséget elég jól lovagolják meg az epizódban, és érezhető, hogy Kevin tényleg nem egy átlagos figura, hanem valaki akit a nagyobb erők felülről rángatnak. Csak sajnos az alkotó nem más, mint Damon Lindelof, ami valamiért különösen élvezi, hogy a főszereplőjének fogalma sincs semmiről és mindig az események után megy, ahelyett, hogy ő generálná őket. Most mikor megpróbálna cselekedni, Patti testével, akkor is falakba ütközik, mintha nem tudna kitérni a sors előtt, amit a két showrunner és az írószoba többi tagja talált ki neki. Ráadásul még egy meta megjegyzést is megengednek maguknak Pattin keresztül, akinek nagyon gyanúsak Murphy-ék és nem is tudja eldönteni, hogy ki szerepel ki történetében.

Itt kell megjegyezni azt is, hogy mennyire kihozta a maximumot abból a sorozat, hogy a premierben láttuk megérkezni Kevinéket, de minden olyan egyszerűnek tűnt és sikerült minden egyes kérdéses pontot kielégítően megmagyarázni. Bár az kicsit túlzás volt, hogy Garvey-ék pont Isaachez érkeztek volna albérletbe. Tekintettel arra, hogy minden mindennel összefügg, az ilyen húzások nem meglepőek és mintha a sorozat azzal a gondolattal játszana, hogy bárhogyan cselekednek a karakterek, a dolgok végeredményben csak egyféleképpen alakulhatnak. Az előző rész cliffhangere más megvilágításba került azután, hogy Kevin ott ébredt abban a bizonyos tóban, lábával egy nagy téglához kötözve. Valaki meg akarta ölni, vagy csak ő saját magát, akárhogyis legyen, inkább eltűnt a víz a tóból, mintsem hogy Kevin élete veszélybe kerüljön. Ez persze csak teória, mindenesetre igazán érdekes megoldás lenne, ha a főszereplőjüket többé-kevésbé nyíltan úgy kezelnék, mint valakit, akinek küldetése van és közvetlen összefüggés van közte és a természetfeletti cselekedetek között.

Egyéb felfedezések:

#AusztráliaFigyelő - A főszövegben már kitértem rá, de legyen itt is nyoma: Idősebb Kevin Ausztráliába költözik, ezen kívül nem vettem észre más utalást, de lehet csak átsiklott a radaromon.
Hogyan lett Nora 2.6 milliós ajánlatából 3 millió? Hozzádobta még azt, amit az eltűnt családja után kapott?
Természetesen ebből a részből sem derült ki, hogy mi történt a pitével.
Miután szeptemberben elég sokat jártam a Keleti környékén, a Jarden előtt táborozókról természetesen a menekültek jutottak eszembe. Ez méginkább erősített abban, hogy jelen esetben az emberek feleslegesen várják az édent Miracle falai között.
Kevin természetesen találkozik a titokzatos férfival, akihez Michael imádkozni jár. Az sem meglepő, hogy különleges képességekkel rendelkezik és látja, hogy Kevinnel is van valami. Vajon hanyadik epizódban járnak a végére? 7? 8?
A sorozat nézettsége már a második részre olyan mélységekbe süllyedt, hogy kizártnak tartom, hogy az HBO új évadot kérjen belőle.

Szólj hozzá!

The Leftovers Fanboy Híradó

The Affair 2x02 - Moving Over

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2015. október 13. - Fega

Az előző évadhoz képest megduplázódtak a nézőpontok, így ahhoz, hogy a kirakós mind a négy oldalát lássuk, már nem elég egyetlen epizód. Ennek ellenére az első egy óra nem tűnt félbehagyottnak, ez mindenképp a készítőket dicsérni, de ez azzal is jár, hogy az előző epizód történéseit a mostaniak mellé kell tenni. Vagyis a szokásos párhuzamokat nem csak itt lehet keresni, de utólag a múltheti események között is, hiszen minden szorosan összetartozik.

Az alvás mind a négy „jelenben” játszódó visszaemlékezést valahogyan keretezi, mert bár Cole az egyetlen, akinek a saját története nem így indul, később világossá válik, hogy nála pont az a lényeg, hogy nem alszik, ezért fejeződik be a „jelen” eseménysorozata azzal, hogy békésen szundít az autójában. Alison reggel hétkor ébred, mikor Noah útban van arra az unalmas napjára, amit a múlt héten láttunk. Előtte azért kiderül, hogy a mézes hetek szakasz nem ért véget, azzal a kitétellel, hogy Alison elég komoly válságban van saját magával kapcsolatban, hiszen ebben a vidéki környezetben Noah nem vállalja őt fel semmilyen módon. Ez nem különösebben szép tőle és látható, hogy nem csak a régi, de az új „családjával” szemben is eléggé önző viselkedést tanúsít.

Alison visszaemlékezésében Noah nem teljesen úgy számol be a napjáról, ahogy azt a premierben láttuk. A mediátor inkább Helen szerint tűnt olyannak, mint aki kiégett és csak túl akar lenni az egészen, nála furán lelkes és helytelen poénokat elsütő pojáca volt inkább. Whitney mondjuk tényleg nem áll szóba vele, Margaret meg tényleg kibírhatatlan, de Harry egyáltalán nem utálja a könyvét, mert konkrétan Steinbackhez hasonlította, úgyhogy úgy akár az is előfordulhat, hogy Alison nagyítja fel a hazérkező Noah frusztráltságát. Mindenesetre furcsa egymás mellé tenni Noah és Alison részeit, ugyanis Noahnál valószínűleg logisztikai okokból is csökkentve volt, hogy mit mutat a hétvégi házban történtekből. Így felmerül a kérdés, hogy Noah fejében jelenleg tényleg képes-e szétválasztani az előző életének a romjait, illetve az új, kezdeti (idillikus?) darabjait. Bár Alison itt is imádnivalóan áll a konyhában és várja haza a férjét, ő megjegyzést tesz, puszi helyett sörért megy a hűtőhöz, vagyis egyáltalán nem egy friss házas, sokkal inkább egy már régen kiégett pár benyomását keltik.

Az, hogy mostantól Helen és Cole történetét is látjuk, viszont ugyanannyi epizóddal kell gazdálkodni, mindegyik történetszálra hatással van. Ez nem tűnik egyelőre rossz döntésnek, mert a két megcsalt fél érdekes új színeket hoz a sorozatba, de kérdés, hogy magát a történetet mennyire fogja hátráltatni, hogy kevesebb idő alatt kell ugyanannyi mindent elmondani a karakterekről. Pláne, hogy a sorozat szerkezete miatt arra vagyunk trenírozva, hogy nem csak az számít, ami benne marad az emlékekben, de az is ami kimarad. Noah emlékeiben ugyanis szó sincs arról, hogy Alison munkát keresne, ami ellen határozottan tiltakozik. Itt az ideje újra felvillanati az önző kártyát, ugyanis teljesen érthető, hogy szeretője/jövőbeli felesége szeretné ha valami kerete lenne a napjainak azonkívül, hogy olvas és barangol az idilli környzeteben. A pénzről nem is beszélve.

A négy nézőpont karakterünk közül Helen és Cole élete teljesen a feje tetejére állt, Noah a régit összetörte, de mégis szeretné belőle kiválogatni, ami értékes (gyerekek), de egyelőre nme az elképzelései szerint alakulnak a dolgok. Alison az egyetlen, aki úgy tűnik a jó oldalát fogta meg ennek az egésznek. A házasságuk Cole-lal nem azért, ment tönkre, mert nem értették egymást, hanem azért, mert a közös gyerekük elvesztését soha nem tudták igazán feldolgozni. Erre még jönnek szappanoperába illő bonyodalmak a család miatt, de úgy érzem ez hajtja leginkább Alisont a sorozatban: hogy végre túl legyen a kisfia elvesztésén. Mikor látjuk Alisont, ahogy a vízparton ül, ragtapaszt tesz fel, aztán a focizó kisfiúkra réved, akkor a sorozat elég nagy betűkkel írja ki nekünk, hogy mi is az ő tragédiája és hol tart ennek leküzdésében.

Ezek után pedig érdekes lesz mit kezdenek vele az írók, hiszen a „jövőben” úgy tűnik ő lesz az, akinek rossz irányba megy a sorsa. Persze ott van Noah, akit a bíró az igazságszolgáltatás akadályozásával meg gázolással vádol, de nekem az utolsó képekből úgy tűnik, hogy az ügyvéd végül segíteni fog és az egész visszarobban Cole arcába, aki eléggé villain-szerűen van prezentálva a „jövőben”. Simán előfordulhat, hogy jelenleg minden a terve szerint halad, de könnyen kieshet a nyeregből. Az epizódból az sem egyértelmű, hogy Alison pontosan, hogyan is érez Cole-lal kapcsolatban. A hamarosan ex-férjének az emlékeinek tónusa kicsit eltér a korábbi három miniepizódtól, elsősorban abban, hogy úgy tűnik ő nem akarja magát jobb színben feltüntetni, vagy ha igen, akkor mások az eszközei.

A második évad mindkét részét nézve az emlékek közötti legnagyobb eltérés Cole látogatásánál tűnik fel. Az egy dolog, hogy a wc, meg Noah szerszámainak hiánya, teljesen kimaradnak Cole nézőpontjából, de a beszélgetésük hangulata is között óriási különbség van. Alison egy betolakodó/szemétkedő alaknak látja Cole-t, akire egyáltalán nem kíváncsi és az exe viselkedése sem könnyíti meg a dolgát. A kisfia dobozának prezentálásánál volt ez igazán érezhető, hiszen az jelképez mindent, ami elől Alison jelenleg menekül és ilyen érzéketlenül odaadni, durvább volt, mint bármilyen lőfegyveres utalás. Ehhez képest Cole szerint egy igazi baráti beszélgetés zajlott le közöttük, forró teát szürcsölgetve, sőt még ő is megcsodálhatta Alisont a konyhában, mert főzött is neki. Ebbe a képbe nyilván nem illik bele Noah toalettjének a kipofozása. De ha a „jövőben” játszódó eseményekből indulunk ki, akkor Cole egyáltalán nem lép túl az őt ért sérelmeken, a „jelenben” játszódó epizódja mégis egyfajt megnyugvással ér véget, amiben elköszön a feleségétől, aki civilizált ember módjára megmondja a szemébe, hogy nem megy vissza hozzá sosem, és a békésen alvó Cole képe azt sugallja, hogy ezt elfogadta és kész továbblépni. Egy egészen erőltetett pillanatban, miután leszállította Noah apósát, Bruce-t a házához még egy potenciális romatikus érdekeltséget is megmutatnak Luisa személyében. Persze ha Cole mindentől függetlenül belekezdene egy új életbe, akkor nem igazán lehetne legitimálni, hogy miért is kell az ő nézőpontját is látunk.

Tematikailag persze könnyen beleilleszthető a képbe, az sokat segített, hogy az előbb említett Bruce volt az egyik fuvarja a taxizásba menekült Cole-nak. A beszélgetést nyilván az utas erőlteti és egy pillanatra felrémlik előttünk valami az első évadból, ami nem hiszem, hogy túl fontos lesz a másodikban, ez pedig a montauki őslakosok és az ide vakációzni járó gazdagok között lévő feszültség. Bruce nyilván őlakosként gondol magára, hiszen akkor jött ide, mielőtt felkapták volna és büszke arra, hogy senki nem hitt neki, most meg milyen menő lett, de Cole igazi őslakosként nyilván nem veszi jónéven, hogy úgy néznek rá, mint aki a középnyugatról költözött ide. (De csak miután kiderült, hogy tud angolul.) Ezután Bruce saját magáról is beszél: Noah tette inspirálóan hatott rá és végre engedett az eddig is meglévő kapuzárási pánikjának és elhagyta a feleségét 40 év házasság után. Ha az a tehetségtelen Noah van elég tökös ahhoz, hogy mindenki más helyett a saját boldogságát válassza, akkor nehogy már ő ne engedhesse meg magának. És az esetében nyilvánvaló, hogy az egész jóval kevesebb sérelemmel jár, hiszen sem a gyereke, sem az unokái nem igazán fognak túlságosan sérülni a döntése miatt.

Cole szintén hanyagolja a családját és az egyik legolcsóbb pillanat volt az egész epizódban, mikor megfenyegette az öccsét, hogy simán elüti, ha nem áll el az útjából. Pláne azok után, hogy a sorozat kezdettől fogva furán kezelte Scotty-t és a halálát, igazán nincs szükség ilyen megoldásokra. Ahogy az sem segített, hogy Cole majdnem elütött egy kisgyereket, illetve majdnem balesetezett. De legalább a párhuzamokhoz beírhatjuk, hogy Helen mellett Cole is drogokkal éli túl a válással járó érzelmi stresszt. Cole-lal kapcsolatban a legszomorúbb fejlemény, ahogy gonosznak próbálják ábrázolni: ahogy fegyvert utánzott a kezével, majd később pont úgy nézett Noah-ra, mint aki közvetlenül felelős a történtekért. Egyik sem nézett ki túl jól. Kár érte, mert a sorozat akkor a legerősebb, mikor pusztán az emberi érzelmekkel foglalkozik és nem veti alá szereplői integritását a szappanoperába illő plotoknak.

Egyéb felfedezések:

The Affair címadó projekt: Az első évadban mindig adták magukat a címek, de eddig sokkal nehezebb jót találni. „Moving Over” lett a választás, mert a költözés és az első évadfináléjának feldolgozása szép lassan befejeződik.
Cole talán azt nagyítja fel, hogy mennyire nyomulnak rá a nők, akikkel találkozik? A pincérnőre, illetve a részeg kuncsaftra gondolok elsősorban.
Yvonne-nal és Roberttel nem igazán tudok mit kezdeni. Egyelőre inkább tűnnek ilyen fantázia lényeknek, mint hús vér karaktereknek. Egyébként is hogy lesz pontosan asszisztens Alison aki semmit sem tud a kiadásról? Úgy tűnik ez a munka, inkább arról fog szólni, hogy ne kelljen hazajönnie a feleségnek. Kíváncsi leszek, hogy mutatnak-e funkcionáló házasságot, vagy róluk is kiderül, hogy boldogtalanok.
Noahról, Helenről és Alisonról is mutatott nagyon szép képeket a sorozat, ahogy egyedül vannak. Cole-t maximum az autóban láttuk így, ezzel is eltér a többiektől.
Alisonnak biztosan nagyon hiányzik a biciklije, ez a vityilló mindenntől elég messze van. Emiatt elgondolkodtam rajta, hogy talán mégsem olyan ideális a lakáskörülményük. Autó nélkül legalábbis.
Valószínűleg szintén az az indok, hogy spórolni kellett az idővel, de furcsa, hogy a szex teljesen kimaradt Noah részéből.

Szólj hozzá!

The Affair Fanboy Híradó

The Leftovers 2x01 - Axis Mundi

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2015. október 07. - Fega

Damon Lindelof ragaszkodott hozzá, hogy a második évaddal nem rebootolták a sorozatot, de a pilotnak is beillő 2x01 után nehéz hinni neki. (A megújult főcímmel megbarátkoztam, mégha a betűtípus választással nem is vagyok elégedett.) Ha most egy kicsit eltekintünk az ősemberes kezdéstől, akkor a jelenben játszódó jelenetek pontosan olyanok, mintha az általunk eddig ismert sorozat negatívját néznénk. Csak a negatív negatívja pozitívat eredményez, ha élhetek ezzel a képzavarral, ugyanis az eddigi kiábrándult és a halállal flörtölő tinédzserek után, most gondtalan fiatal lányokat látunk, akik élvezik, hogy húzhatják Dr. Brian Goodheart agyát, miközben a Miracle Nemzeti Park különösen védett vizében pancsolnak.

Tovább

Szólj hozzá!

The Leftovers Fanboy Híradó

The Affair 2x01 - White People Problems

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2015. október 05. - Fega

Mikor az ember négy gyerek után válásra adja a fejét és az az egyetlen indoka, hogy beleszeretett valaki másba, akkor könnyen sütik rá az önző jelzőt. A gyerekek világának alappilléreit a szülők alkotják és 18 év alattiként különösen nehéz megérteni, hogy anya és apa miért rántják ki alóluk hirtelen a tartóoszlopokat. Nem kell úgy tenni, mintha a Solloway család eddig annyira tökéletes lett volna, de mégis egészségesebb állapotban kezdtek neki a nyári vakációnak, mint amilyenben most vannak. Leszámítva persze Noah-t, akinek a jelenben egyáltalán nincs miért panaszkodnia. Egy elég menő vityillóban lakik és sajnálom, hiába szakad le a wc-tartály öblítő zsinórja ettől még nem fogom megsajnálni, abban a házikóban élni a szeretőjével igenis ideális lakáskörülmény. A könyve már csak egy lépésre van attól, hogy kiadják, vagyis hamarosan pénz is áll a házhoz, úgyhogy akár még boldog is lehetne.

Tovább

Szólj hozzá!

The Affair Fanboy Híradó