Fanboy Híradó

Fanboy Híradó

Rectify 4x04 - Go Ask Roger

2017. augusztus 14. - Gaines

rectify-episode-404-jon-stern-25-1000x594.jpg

My monstrous little memory had swallowed me whole

Úgy illik, hogy a többi mint fél éves hiátus után magyarázattal szolgáljak, miért kellett ennyi ideig várni a Rectify negyedik évados nézőnaplóinak folytatására, különösen ilyen közel a végéhez. A hosszú szünet mögött számos prózai indok rejlik – felgyülemlett munka, elfüstölt számítógép –, de az is igaz, hogy alighanem megrettentem az évad hátralévő részétől, ami pedig nem szokott előfordulni egyéb rajongásig szeretett sorozatok záróévadjánál sem. A Rectify képes úgy a bűvkörébe vonni, ahogy kevés másik sorozat, vészesen elvékonyodik a fikciós membrán, oly mértékben együttérzést tudnak kelteni a szereplők iránt, hogy azok kinyúlnak a tévéképernyőből, és szíven ragadnak, mint afféle hiperérzékeny rémkoppantók. Az első négy részben csak gyűlt, gyűlt valami megfoghatatlan fenyegetés, és el akartam odázni, hogy lesújtson.

A Danieles szezonnyitó nyomasztását leszámítva látszólag nincs komoly veszély, és a „Go Ask Roger”-ben is akad nem egy kifejezetten komikus pillanat, a Talbot-család kereskedését megvásárolni szándékozó befektető például defektet kap úton az első tárgyalásra. Mégis, szinte bárkihez fordul Ray McKinnon szkriptje, bárkire is irányítja a figyelmet Stephen Gyllenhaal rendező, mindenki megrekedt, mintha futóhomokba kerültek volna, és csak tudatalatt érzékelik, hogy egy helyben járnak. A csapdahelyzet képi és metaforikus megjelenítése persze nem idegen a sorozattól, szinte minden epizódból ki lehet emelni pár kompozíciót, amelyen adott szereplő szűk térbe, a képkereten belüli geometriai keretbe zárul. (Lásd, Tawney esetét, aki az idősotthon szürke téglatömbjében reked.)

bscap0001.jpg

De mintha ezúttal mások is megélnék azt, amiről Daniel annyit mesélt, nevezetesen, hogy a halálsoron töltött évek alatt az idő természete megváltozott, cseppfolyóssá vált, megszűnt lineárisnak, A pontból B pontba tartónak lenni.  Nyugtalanítóan furcsa, már-már szürreális bénultság vesz erőt Janeten, Teden, Teddyn, Tawney-n, vagy épp Jonon, aki a többiekkel ellentétben legalább szánt szándékkal dekkol a kocsijában a volt seriff otthona előtt. Szinte David Lynches a ritmusa, a természetellenessége annak a jelenetnek, amelyben Janet előbb leszól a férjéhez, aki mozdulatlanul ül egy fotelben, és a kikapcsolt tévét bámulja, majd felmegy a padlásra, s ott akadozó párbeszédet folytat a fiával, Jareddel, aki lehet, hogy csak azért viselkedik furán, mert kamasz, de a jó franc tudja nála ezt eldönteni. „Sajnálom, hogy ilyen rossz anya vagyok” – szalad ki Janet száján, maga sem érti miért, mintha egy kitapinthatatlan erő átvette volna felette a hatalmat a dohos, múltszagú padláson összecsúszott idősíkokban.

Daniel a Lost in Space egyik szállóigéjét idézi az epizódban, és Paulie-ban maradt rokonai mind egy szálig az űrben sodródnak, nem tudják, merre van a fent és merre van a lent, mi az, amit igazán szeretnének. Összeszűkülőben van-e az életük, mint ahogy Tawney magányos páciense tapasztalta meg az idő múlását a felesége elvesztése után, vagy csak egyszerűsödik? Jared számára, akinek unalmas tinédzser életét felbolygatta a Daniel visszatérésével együtt járó dráma, az egyszerűség nem félnivaló, hanem üdvözítő, ezért aztán eladja a Furbyjeit.

Olyannyira el vagyunk veszve, hogy azt sem tudjuk, mit szeretnénk, vagy hogy az, amit igaznak véltünk, valóban úgy van-e.

Janetet meglepetésként éri, hogy az ajándékba adott plüssállatok soha semmit nem jelentettek érzelmileg a fiának, aki csak udvariasságból színlelte az ellenkezőjét. Volt egy fia, akit 18 évesen voltaképp elvesztett, majd lett egy másik, akivel újra végigcsinálhatta a kamaszkort, de aki mellett mindig ott lebegett a tinédzser Daniel szelleme és a felnőtt Daniel anyagi, mégis elérhetetlen valója, amit Jared akarva-akaratlan megszenvedett. Két kamaszfiú, plusz két apafigura – egy távollevő és egy érzelmileg eltávolodott. Csoda, hogy Janet összekeveri némelyiket?

rectify-episode-404-amantha-holden-18-1000x594.jpg

Amantha eszmélése könnyedebb, ő azzal kokettál, hogy az elmaradottnak, mucsaröcsögeinek tartott, erkölcsileg mélyen megvetett vadászat akár még elviselhető is lehet. Amantha és Billy hamar kialakítják a maguk Diane Lockhart/Kurt McVeigh dinamikáját: a harcos, erőszakellenes liberális és a rusztikus, konzervatív countryzenész-típus nem fognak varázsütésre egyetérteni mindenben, viszont úgy tűnik, közös nevezőre tudnak jutni abban, hogy mikor melyikük engedjen a másik akaratának. Tawney és Teddy erre még mindig képtelen, mert a saját bajaikkal vannak elfoglalva, és mert hiába tárulkoznak fel a terapeuta előtt, az elfojtás nagy úr, főleg, ha egyikük úgy érzi, el kell nyomnia minden negatív érzelmet, nehogy megijessze a másikat. „Nem tehetek úgy, mintha nem lennék zaklatott” – fakad ki Teddy, és kifakadása épp attól lesz ijesztő, ahogy a kényszerű elfojtás miatt kirobban belőle. Nem egy szent, de láttuk korábban, hogy sérelmei csúnya módon tudnak a felszínre jönni.

rectify-episode-404-teddy-talbot-ted-sr-janet-talbot-15-1000x594.jpg

Ha Teddy attól szenved, hogy nem fejezheti ki az érzéseit, mert aknamezőn lépked Tawney körül, akkor Danielnek az okoz nehézséget, hogy a New Canaanosok szerint újra fel kéne hánytorgatnia minden eltemetett sötétséget a lelkéből egy szakembernek. Érthető, miért fél ettől, miért fél mindentől, ami veszélyt jelenthet, akár rá, akár bárki másra. Legyen szó egy olyan, viszonylag ártalmatlan csínytevésről, mint egy neves countryzenész hűtőjének kifosztása. Milyen élet az, ahol annyira óvatosnak kell lennie, hogy semmi ilyesmit nem engedhet meg magának? De mi van, ha csak egyszer követ el óvatlanságot, és elveszti még ezt a beszűkült életet is? Ezen a veszélyes terepen kísérgeti Danielt Chloe, akit McKinnon most ügyesebben kezelt, mint a múltkori részben: most megint ember volt, nem pedig absztrakt, talányos entitás Daniel életében. A terhességes vonalról továbbra sem vagyok meggyőződve, de nagyon szépen bonyolódott, hogyan tárgyalják újra a kapcsolatuk feltételeit, szabályait, hogyan húzzák meg a határokat. Daniel rájött, hogy szereti a jégkrémet, arra is, hogy Chloe-t is szereti, és mindkettőt be tudta építeni az életébe úgy, hogy senkinek ne okozzon vele fájdalmat.

„Elég, ha csak ideiglenesen illünk tökéletesen egymáshoz” – mondja Daniel, de McKinnon nem hagyja, hogy ez nekünk is elég legyen. A zárókép a „Sexual Peeling” önkielégítős befejezésének torz tükreként, a Wendallel szomszédos zárkában töltött pokoli éveket felidézve dörgöli az arcunkba, hogy itt még nincs rendben semmi. Nagyon nincs.

Egyéb felfedezések:

  • „I just like to bitch a little before daylight.” – Ezzel nem vagy egyedül, Amantha.
  • „I'm rooting for the birds, in case you were wonderin'.”
  • „You're a good girl. Say your prayers, you'll be all right.” – De hát mindenki csak arra vágyik, hogy valaki megnyugtassa, jó ember, és nem lesz semmi baj. Még ha tudjuk is, hogy ez csak kegyes hazugság.
  • „Somethin's got to be the truth.” – Jon konok magánnyomozása tovább gördíti a whodonit cselekményszálat, amiben főleg az az érdekes, hogy sok tétje nincs Daniel vallomása után. Daniel legnagyobb harcát már nem az igazságszolgáltatással fogja megvívni, neki most per pillanat nem számít, ki ez a Roger, és mit tudhat.
  • Jon elég nyúzottan nézett ki ebben a részben, Amanthán meg mókásan festett a vadászöltözék, úgy állt rajta, mint tehénen a gatya..

A bejegyzés trackback címe:

https://fanboyhirado.blog.hu/api/trackback/id/tr9814540644

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása