Gaines: Hányadán állunk jelenleg Jimmy McGillel, Fega? Ezt nem csak költői kérdésnek szánom. A sorozatoknál mindig érdekes, hogy alapesetben – félretéve a minisorozatokat – nem tudhatjuk, meddig fognak tartani, és az évadokat nézve csak találgathatunk, hogy éppen melyik felvonásában tartunk a történetnek. Vajon félúton, vagy már a finissel szemezve? Egyes elméletek szerint a sorozatok valójában mind egy-egy végtelenségig nyújtott második felvonást takarnak a három felvonásos történetszerkesztés kontextusában, ahol a pilot az első felvonás, a sorozatfinálé az utolsó, középütt pedig évadokon keresztül ácsingózhatunk a konfliktusok feloldása után.

A Better Call Saulról már sokszor megállapítottuk, milyen komótosan építkezik a majdani végkifejlet felé, amit ráadásul jól ismerünk, így aztán a sorozat még inkább felkínálja magát a szoros olvasással való befogadásnak, annak, hogy árgus szemmel figyeljük, latolgassuk, épp melyik stációnál tartunk a Jimmy McGillből Saul Goodmanné válás folyamatában. Az olyan epizódok, mint a „Quite a Ride” még rá is tesznek egy lapáttal, hisz a cold openben meglepő módon előreugrunk a Breaking Bad idővonalának végére: nem Gene-nel találkozunk, ahogy az évadnyitó epizódoknál szokás, hanem tulajdonképpen egy kivágott jelenetet láthatunk, ahol Saul Goodman fizikailag is lerombolja az évek munkájával felépített birodalmát, és búcsút vesz morózus titkárnőjétől. Peter Gouldék érzékeltetik, hogy ugyan komótos, de mégis öles léptekkel közeledünk a transzformáció betetőzése felé, talán már nincs messze a vég, elvégre ez a negyedik évad, és a Breaking Bad sem lépte túl a hatodikat.

Ha ez így van, ha már a Better Call Saul cselekményének utolsó harmadába lépünk – és az évad feléhez érkeztünk –, akkor különösen érdemes feltenni a kérdést, hogy hol tart jelenleg Jimmy ezen az úton, és mi hogyan viszonyulunk jelenleg hozzá. Ez az epizód egy újabb jó úton maradási kísérlet megbicsaklását ábrázolja: Jimmy a fivére halála után, Kim hatására megint megpróbálta összeegyeztetni szélhámosságra hajlamos ösztöneit a tisztességes munka banalitásával, beleunt, visszacsúszott Slippin’ Jimmyvé, majd egy telefonszám szimbolikus eltépésével ismét jelezte, hogy a könnyebbik utat fogja választani. De ez mennyire mutat újat az eddigiekhez képest? Kellően dinamikus? Tényleg egy újabb fázis, vagy csak a korábbi csiki-csuki játék, „jó útra térés” – „visszacsúszás” ingamozgás megismétlése?

Kicsit gondban vagyok azzal, hogy Jimmy motivációit értelmezni tudjam ebben az évadban, köszönhetően annak is, hogy Chuck halála óta még inkább bezárkózott, még kevesebbet fed fel a gondolataiból, és Bob Odenkirk sem olyan nyitott könyvként játssza, mint az első évadokban. Még mindig kiütköznek az arcára a frusztrációk, végigkísér minket dialógok nélkül, a tekintetével is a döntési mechanizmusain, csak a mögöttes mozgatórugókat rejti el több rétegnyi álca mögé. Miért próbált meg ismét többet kihozni egy tisztes állásból – a mobiltelefonáruséból –, mint amennyi indokolt lett volna? Unalomból? Bizonyításból?

Talán ő maga sincs igazán tisztában a benne zajló érzelmi folyamatokkal, vagy épp azok hiányával. Azzal, hogy nem gyászol rendesen, hogy mintha még csak el sem kéne fojtania Chuckkal kapcsolatos, feldolgozatlan traumáit, mert az agya magától megteszi helyette, és ezért vágja mellbe annyira, amikor a bíróság mosdójában összefut a szétzilálódott Hamlinnel. Emitt kénytelen vagyok megkövetni a Better Call Saul íróit, megérte parkolópályán tartani néhány rész erejéig mindannyiunk kedvenc nagymenő ügyvédjét, így volt igazán brutális a kontraszt az eddig megszokott, háromrészes öltönyös, vonalzóval szabott megjelenésével. Először azt hittem, Jimmyt is csak a puszta látvány rendítette meg, és ezért támadt fel benne hirtelen az empátia a nemezise iránt, akinek az évadnyitóban még örömmel szította a bűntudatát. De többröl van szó: Jimmy egy olyan embert lát, aki megéli és feldolgozza a gyászát, aki terápiára jár, és mégis ennyire a padlón van, nem alszik semmit, kész érzelmi roncs. Ha ilyen az, amikor az ember gyászol, és feltárja az érzelmeit, akkor kösz, nem kérek belőle – gondolja a jelenet végére Jimmy, amikor összetépi a terapeuta telefonszámát, és véglegesíti az érzelmi gátat, amit gondos munkával felépített magában.

Helyette az az adrenalinlöket tudja kizökkenteni az apátiájából, amit akkor érez, amikor ismét a pitiáner bűn, a szélhámosság útjára lép, és nagyüzemben kezd csencselni a lehallgatásálló, eldobható mobiltelefonokkal. A Michael Morris rendezte montázs izgalmas, szórakoztató, formailag is remekül visszaadja a Jimmyben gerjesztett érzelmeket, azt, hogy végre megint élvezni tud valamit. Még mielőtt a három suhanc által szolgáltatott hidegzuhany visszarántaná a valóságba, egy pillanatra átvedlik Heisenberggé, az, ahogy a hübrisznek engedve besétál a veszedelmes motorosok sűrűjébe, bennem legalábbis élénken felidézte Walter White korai akcióit. Tanulságos párhuzamot lehet vonni e jelenet és a fénymásolószalonosok meggyőzése között: utóbbi nem szerzett örömöt, elégedettséget, kielégülést Jimmynek, csak felbaszta magát azon, hogy mennyire könnyen rá lehetett szedni az ostoba tulajdonosokat. De dörzsölt motorosokkal a bolondját járatni, az mindjárt más! Az már teljesítmény, eredmény. Ettől buzog fel az adrenalin, ettől kezd el ismét hevesen dobogni a szív.

Jimmy belső bukástörténete, lelki-erkölcsi küzdelme ellentétes irányú Walter White-éval, de néha mégis egy pontban konvergálnak.

A "Quite the Ride" talán kevésbé volt széttagolt, mint az előző néhány epizód, de azért így is sikerült csupán egy szálat kisajátítanom. Rád marad Mike és Gus vizsgáztatós B-plotja, ami a procedurális alaposságot élteti a felszínes látványpékséggel szemben, és tálcán kínálja magát, hogy metaszinten értelmezhesd. Vagy ott van Kim, akinek az alapossággal gyűlik meg a baja. Mit szólsz az önsorsrontó akciójához? Mit gondolsz, miért nem fűlik a foga a Mesa Verdés munkához? És vajon hová fognak kifutni ezek a szálak az évad második felében?

Fega: Szia Gaines! Az írásainkban annyira az adott epizódra szoktunk koncentrálni, hogy néha már furcsának hat hátralépni. Nekem legalábbis mindenképp. De örülök, hogy megtetted, mert az összes meglátásod nagyon pontos. Persze nekem is eszembe jutott Heisenberg, de nem tudtam volna ilyen szépen párhuzamba állítani a résszel. Jimmy McGillel kapcsolatos kérdésedre pedig azt kell, hogy mondjam: rossz volt nézni az ingamozgását, de közben mégis élveztem. Azt hiszem ez a legnagyobb klisé, amit a morálisan megkérdőjelezhető, fehér hetero férfiakról szóló sorozatokról meg lehet állapítani! (Örülök, hogy túl vagyunk ezen.)

Én nem bántam az újbóli bűnbeesést, mert mostanra valamennyire már kiszámíthatóan futja meg újra és újra ugyanazokat a köröket, ami szerintem maximálisan hiteles, úgyhogy eszem ágában sem volt azzal foglalkozni, hogy elég dinamikus-e! Csak élveztem az utat!

Ezzel pedig válaszolhatok a másik kérdésre is, hogy a teaser a lehető legjobbkor emlékeztetett minket arra, hogy milyen közel járunk már a Breaking Bad idejéhez, miközbena sorozatból meg egyre kevesebb van hátra. A Peak TV szerintem elérte már azt, hogy ne tűnjön olyan durvának egy sorozat búcsúzása, még akkor sem, ha igazán kedvelt, mert a túl gyors kaszánál az a rosszabb, mikor zombi lesz egy sorozatból. Szóval akár egy, akár két évad van még hátra, én kiélvezem a nagy műgonddal kitalált és leforgatott jeleneteket.

Ideje végre Mike-ra rátérni, aki alvállalkozók castingolásával tölti az idejét, a feladat pedig egy hosszabb alagút ásása. A részletekbe minket sem avatnak be és itt meg is villan a sorozat zsenije, hogy egy ilyen drámasorozatnál a hogyan meséled a történeted legalább annyira fontos, mint a fontos/érdekes/izgalmas plot.

Gilliganék mindent tudnak úgy mutatni, hogy az menőbb legyen annál, mint amilyen valójában.

Az utat egy átlag sorozatban biztosan megspórolják, de legtöbbször nem tudjuk meg, hogy ki építette azt az alagutat, sőt azt sem, hogy hogyan választották ki erre a feladatra. Itt ezt képletesen is lehet érteni arra, hogy gyakran kihagyják a sorozatoknál az előkészítő szakaszt és csak a nagy durranásokra koncentrálnak, meg arra hogy minél egyszerűbben jussanak el oda. Egyébként is azt gondolná az ember, hogy kinyírja az epizódot, ha sokat mutatunk csuklyás embereket egy kocsiban ülni, akikhez hasonlóan mi sem tudjuk, hogy pontosan hol is vagyunk. Ők legalább azt tudják, hogy miért vannak ott, nézőként viszont csak a találgatás marad.

De egy olyan jelenetbe, hogy két ember utazik egy kocsiban és mi elölről látjuk őket, könnyű sok mindent belemagyarázni, nem véletlenül használta például Nemes Jeles is a Napszálltában, mert az átlagos filmek ahhoz szoktatják a nézőt, hogy mindig tudod, honnan hová megy a történet. Gilliganék sokszor úgy leszűkítik a néző információit, hogy pont úgy érezzük magunkat, mintha egy mikrobusz hátsó ülésén zötykölődnénk valahol a sivatagban. Nem látjuk, csak érezzük, hogy megy előre a történet. De a teaserekben is szeretik úgy ledobni a nézőt, hogy sokáig fogalma sincs arról, hogy mi az, amit lát.

Jimmy érzéseivel is sokszor vagyunk sötétben, ahogy arra szintén felhívtad a figyelmet, szóval azt hiszem nem véletlenül kapott ez a helyzet ilyen sok játékidőt az epizódban. Ami Kimet illeti, mikor először megláttuk, addigra több, mint egy negyed óra telt már el az epizódból, ezúttal is csak a B-szálon mozgott, ami azt hiszem az eddigi részekben is jellemző volt. Sajnálom, hogy továbbra sem “kezdő”, jó lenne többet látni őt. Az jutott még eszembe, hogy mégis mennyi idő telhetett el a balesete óta és meddig kell még gipszben lennie a kezének? Ha ennyire húzzák, akkor arra tippelek, hogy nagy jelentősége lesz, ha végre sikerült megszabadulnia tőle. Úgy tűnik, hogy valami nagy dolog készül nála, de itt is eszünkbe juthat a bekötött szemes hasonlat, mert Kimnél is csak érezzük, hogy benne van a levegőben, valami nagy horderejű dolog, de könnyen lehet, hogy ez csak illúzió. Én legalábbis úgy érzem, hogy be vagyunk egy kicsit csapva vele kapcsolatban, kíváncsi vagyok, te hogyan látod ezt, Gaines.

Jelenlegi tudásunk szerint, mikor Kevin megmutatta a nagyszabású terveit, akkor Kimben eltört valami és ráébredt, hogy nem akarja, hogy a Mesa Verde legyen az egyetlen munkája, amivel minden nap több, mint 8 órában kell foglalkoznia. Belőle még nem sikerült kiölni az idealizmust és szeretné jóra használni a jogi diplomáját. Olyan volt az ő szála az epizódban, mikor a szuperhősök elkezdenek dolgozni, de nem a főgonoszokon, hanem a piti bűnözőkön. Ez pedig sok esetben azzal jár, hogy választani kell a kettő között és egyik élet a másik rovására megy. Kimnél is azonnal előjött ez, bár azt is mondhatjuk, hogy ez volt a cél, hogy nyugodtan mondhassa azt, hogy nem ér rá, mert fontosabb dolga van. Kim úgy halogat, hogy szerez magának valami nemesebb feladatot.

Én megértem, hogy miért nem akarja magának ezt a lélektelen munkát, még akkor is, ha stabil bevételi forrást jelenthet. Nem tudom, hogy a növekedés mennyivel növeli majd a jogi feladatokat. Előfordulhat, hogy hamarosan kénytelen lesznek amúgy is egy olyan irodához fordulni, ahol több ügyvéd dolgozik. De még ha ez igaz is, Kim simán ráébredt, hogy ennek a munkának soha nem lesz vége és igazából már most ki akar szállni. Talán azért, mert a terveken keresztül kívülről látta, hogy mi is ez az egész. Ő is annyira belefeledkezett a napi dolgokba, hogy nem tűnt fel neki a valódi munkája. Persze a baleset is sokat segített. Kíváncsi leszek meddig bírja az általában mindig nagyon egyenes Kim ezt a helyzetet.

Egyéb megfigyelések:

• Más sorozatok olyan apróságra sem figyelnének, hogy egy hosszú út előtt megkérdezzék, akar-e pisilni! Az ilyen részletek valójában a legfontosabbak, nem az egyedi nézőpontú történetmesélés. (Fega)
• Az is tetszett, hogy nem rágták a szánkba, miért passzolták a lézerpointerrel pár perc alatt biztosat mondó mérnököt, és miért alkalmazták a klasszik centivel méricskélő, a legapróbb részletekbe is belemenő, az összes nehezítő tényezőt felsoroló csávót. Sőt, már akkor tudhattuk, hogy az első jelentkező elesik a melótól, amikor elkezdtük nézni a terepfelmérés közben, mert már tudjuk, mi kell Mike-nak és Gusnak. (Gaines)
• Gaines, te mit gondolsz meddig megy a sorozat? A hatodik évad lesz az utolsó? Mikor jelenti be az AMC? És hogyan viszonyul ehhez az egészhez a Breaking Bad-film? (Fega)
• Az ötödik évad már be van rendelve, az fix. Én el tudom képzelni, hogy azzal le is zárul a történet, azt pedig erősen kétlem, hogy tovább tartson, mint a Breaking Bad. Maximum hat, most ötre szavaznék, aztán majd az évad második fele elbillentheti a mérleget. A Breaking Bad film pedig olyan váratlan (milyen jó, hogy eddig húztuk a naplóírást, mi?), hogy még azt se tudom, hányadán álljak vele. Kell az nekünk, hogy lássuk, mi történt Jesse-vel a sorozatfinálé után? Végül is, volt annyira depresszív az utolsó autós jelenete - hiába szökött meg, addigra már teljesen kikészült -, hogy nem bánnám, ha látnánk, hogy rendben van. Mert több szenvedést már nem akarsz kiróni rá, ugye, Vince? (Gaines)
• Az Americansnél szokták mondani, hogy mindig megtalálják a zenét, ami tökéletesen az epizód mögöttes tartalmáról szól, de Randy Crowford dalával sikerült mindent összefoglalni:
  “I play the streetlife because there's no place I can go
  Streetlife, it's the only life I know
  Streetlife and there's a thousand parts to play
  Streetlife until you play your life away” (Fega)
• Az epizódban még feltűnt, hogy volt jó néhány olyan beállítás, ami egyedül mutatta a szereplőket, gyönyörű környezetben, mégis azt erősítve, hogy mennyire egyedül vannak. Tudsz róluk esetleg screenshotot tenni ide? (Fega)
• Kérésed számomra parancs! (Gaines)