Mikor az előző részben Lou besétált Edhez a hentesüzletbe, akkor az volt az érzésem, hogy túl hirtelen és túl random kezdenek összeérni a szálak. A harmadik epizód szinte kizárólag az ilyen pillanatok miatt marad emlékezetes, de ezúttal nem tűnik lassúnak, és azt sem lehet érezni, hogy az évad korai szakaszában még úgysem történnek durva dolgok. A szereplők egyelőre méregetik egymást és senki nem akarja túl hamar meghúzni a ravaszt, ha nem muszáj. Tisztában vannak vele, hogy előbb-utóbb muszáj lesz, de ha lehet, akkor egy kicsit még várnának vele.
Eleve erről szól az első jelenet “a főcím” után, mikor a kedves gengszterek, akik képeslappal kívántak jobbulást Ottónak, most személyesen is tiszteletüket teszik a farmon. Dodd kénytelen volt elfogadni, hogy az anyja a főnök, ezt a megbeszélést is ő vezeti, a kamera is ráerősít erre. Mikor beszél és mindenki ráfigyel nem kell megosztania a képet senkivel. Ezzel szemben Dodd hiába ül középen és tűnhet úgy, hogy ő itt egy fontos személy, valójában pont az a lényeg, hogy mennyire nem fontos és folyamatosan arról tesz tanúbizonyságot, hogy fiú és nem férfi. Mikor Floyd rá és az öccsére szól, akkor is fiúknak szólítja őket.
Ez persze érthető, hiszen mégiscsak az édesanyjukról van szó, de ennek a szónak itt talán nagyobb jelentősége van. Eleve azért kell rászólni, mert kicsit sem profi módon, rögtön megjegyzést tesz az öccsére, ha furcsán viselkedik. Tudjuk, hogy elég gyakran fordul ez elő vele, ettől még nem illik egy ilyen megbeszélésen így viselkedni, de úgy tűnik Otto nem adott intelmeket arra az időszakra, amikor ő már nem lesz. Itt jegyezném meg, hogy elég messze kerültünk attól, hogy az első rész alapján én azt gondoltam elpatkolt az öreg, mostanra meg lehetséges, hogy felépül? WTF? Nem értem miért gyúrtak ennyire a halál dologra, abban az első részben.
A beszélgetés még azért is izgalmas, mert Gerhardték eléggé alábecsülik magukat ahhoz képest, amit később látunk. Kispályásoknak érzik magukat a Kansas City maffiához képest, de mikor megérkezik Ben és a számukra ismeretlen Lou és feltesznek néhány kérdést, akkor nem annak a védtelen bagázsnak tűnnek, akinek beállítják magukat. Tudom, hogy a rendőrség előtt aztán különösen fontos, hogy a látszatot fenntartsák, viszont egyelőre fogalmam sincs, hogy miért is félnek annyira a délről érkező fenyegetettségtől. A két rendőr érkezése remekül épül fel az epizódban, Ben Lounak tökéletes tükörképet nyújt, ő is járt Vietnamban, viszont a munkájukhoz való hozzáállásuk nem is lehetne különbözőbb. Nem igazán tudjuk, hogy a vidéki helyzetben pontosan milyen összefonódások állnak amögött, hogy Ben így viselkedik, mindenesetre újabb díszpéldánya a gyáva férgeknek, akiket a sorozat nagy erőszeretettel használ.
Miután kicsit megismerik egymást, besétál hozzájuk a történet eddig kulcsfigurája, akitől válaszokat kaphatnának. Skip a lehető legrosszabbkor került bele ennek a hurrikánnak a közepébe és még balfácán viselkedése sem lendíti előre az ügyét. Eleve nem kellett volna a bíró irodájának közelébe mennie, pláne nem akkor, mikor két rendőr is végignézi az egészet. A véletlen találkozásokon keresztül halad előre a történet, ezeket el kell fogadni és inkább az a fontos, hogy a készítők mit hoznak ki a helyzetekből. Skpinél például látszik, hogy Lou nyomon van, de hagyja, hogy elnyomja Ben gyáva és korrupt természete. Itt szintén ügyes az operatőri munka, ahogy a kocsiban éppen csapdában lévő Skipet látjuk, akinek itt le kellett volna buknia, ami valószínűleg az életét is meghosszabbította volna némileg, de Ben Schmidtnek köszönhetően ez elmaradt.
A véletlen találkozások mellett még azt is látjuk, hogy az ügynek azért nem érnek olyan hamar a végére, mert ha rá is bukkannak a helyes gondolatmenetre, lebeszélik magukat róla. Mikor Hank besétál a fodrászatba, hogy kirakjon néhány Rye-t ábrázoló plakátot, akkor szintén felmerülhet az emberben, hogy túlságosan egyértelmű irányba halad a történet, de a színészi alakítások és a rendezés igazából mindenért kárpótol. Kirsten Dunst elég jól játssza el, hogy a szíve mindjárt kiugrik a helyéről, de közben igyekszik ezt palástolni. Ha valaki nem tudja, hogy bűnös, akkor nem venné észre, hogy valami baj van vele, de amint odafigyel rá, rögtön átjön a különbség és továbbra is azt gondolom, hogy ez okozza majd a vesztét. Betsy kicsit over-the-top, ami a nyomozást illeti, az előző részben történő villantása után, most simán megfejti, hogy miért találták meg a cipőt, de a holttestet nem, mégsem hallgat rá az apja. A sorozatnak érdekesnek kell maradnia úgy, hogy közben megfelelő tempóban zajlik a cselekmény; ezt az előző epizódban kevésbé, most jobban sikerült megoldani.
Nagyon kellett hozzá, hogy Lou végre a történet közepében legyen és fontos szereplőkkel találkozzon. Mikor Gaines-szel beszéltünk az évadról, legnagyobb kritikának azt hozta fel, hogy idén nincsen senki, aki Mollyhoz hasonlóan összekötné az egymás mellett zajló történetszálakat. Szerintem Lou képes összetartani a teljes évadot, de csak akkor ha a történet is partner ebben, mint a mostani epizódban. Mindkét fontos gonosszal szembenéz az epizódban és ettől még inkább egyértelmű lesz, hogy ő az az egyszerű ember, aki próbálja a józan észt, a rendet és a törvényt megtartani, de ezt egyre nehezebb lesz. Nem véletlenül jegyzi meg, mikor Ben készségesen megválik a saját fegyverétől, hogy ő itt az egyetlen, aki tisztában van az erőszakszervezetek működésével?
Egy valamiben azonban minden egyes fontosabb szereplő egyezik, mégpedig, hogy sziszifuszi küzdelemben vesznek részt. Talán túlságosan is direkt ez az epizód elnevezése, ugyanis remekül összefoglalja a rész fontos eseményeit. Gerhardték nem akarnak harcolni, ha nem muszáj, viszont előbb-utóbb be kell látniuk, hogy a mamut szervezettel szemben csak ideig-óráig tudnak kitartani. Ha ez nem lenne elég, a legkisebb fiúkat már csak maximum kolbászként láthatják viszont, mégis mindent megtesznek, hogy előkerítsék. Mindenki másnak is fontos Rye személye, csak nem számoltak a Bolmquist család random közbeavatkozásával. Szegények, ezzel szintén egy sziszifuszi harcba keveredtek, ugyanis hiába próbálják foltozgatni a történetüket, ahhoz hogy egyet befedjenek, két újabbat hoznak létre. (Tudom, hogy most csak újra megfogalmazta a sziszifusz lényeget.)
Ezek után pedig már csak az a kérdés, hogy mikor adják be a derekukat. A történettel egyébként egy nagyobb képről is akar beszélni a sorozat, mégpedig arról, hogy az Egyesült Államoknak az a képe, amire olyan büszkék, éppen most folyik le a lefolyón és a vietnámi háború is egy újabb példa erre. De az is, hogy a kis családi vállalkozások helyét multik veszik át, ahol mindent a piac dönt el és képtelenség a pénz és hatalomkoncentrációval felvenni a versenyt. Skip nyakkendője is ezért fontos, a sorozat imádja a jelképeket és egyáltalán nem szégyenlős, ha az emberek arcába kell tolni őket. Mostmár csak szeretném egy kicsit jobban megismerni a Kansas City maffiát.
Egyéb felfedezések:
- Mike és Joe beszélgetését szerintem lehetne béna forgatókönyvíróknak mutogatni, hogy tessék így írsz egy teljesen természetes és hétköznapi beszélgetést két munkatárs között. Pedig csak vízről meg samponról beszélgetnek és oké, hogy amúgy ők hidegvérű gyilkosok, ha arról van szó, de ebben a kontextusban az a lényeg, hogy ez csak egy metafora, mert ez egy ilyen bűnügyi sorozat, de attól még lehetnének porszívóügynökök is.
- Nagyon sokat gondolkodtam a kezdeti képen, pontosan hogyan is kell megfejteni ezt a metaforát és csak arra tudok gondolni, hogy mindenki a bűvésztrükköt próbálja megfejteni, ami Rye eltűnését jelenti. Meg persze azt is jelenti, hogy Hanzee egy badass gyilkos, akivel vigyázni kell.
- A Gerhardt családban a lányok tudják csak átvenni a stafétát. Az egy dolog, hogy Floyd sokkal alkalmasabb mint bármelyik fia, de az unokákat tekintve legalább annyira siralmas a helyzet, de Dodd lánya Simone, eléggé talpraesettnek tűnik, csak a neme miatt természetesen senki sem hagyja, hogy érvényesüljön.
- A legnagyobb tragikus hős amúgy Ed, akinek eleve menekülnie kellett volna a házasságból csak nem igazán vette észre a valóságot, most viszont valami olyasmit próbál fenntartani, ami nem létezik, Peggy pedig nem mutat túl sok együttérzést, miközben a férje végzi a piszkos munkát.
