A sorozat szereplői boldogak akarnak lenni, de úgy néz ki, ez nincs összefüggésben azzal, hogy megkapjuk,amit várunk. De akkor mi hozhatja el az örömöt? A spoileres nézőnaplóban utánajárunk.

Gaines: A „Bali Ha’i”-nak Shangri-La is lehetett volna a címe, ha Matthew Weinerék közvetve nem sütötték volna el a „Lost Horizon”-nal. Shangri-La az ígéret földje, a paradicsom, amely talán nem is létezik, mégis oda vágyunk, azt reméljük, hogy ott megtalálhatjuk a boldogságot, amely a való világban elkerül minket. Azt hiszem, ha a legtöbben földi paradicsomot képzelünk magunk elé, egy türkizkék tengerrel övezett, zöldellő sziget elevenedik meg előttünk (bár speciel nálam inkább egy északi fjordé, de ezt most hagyjuk, nem utasítanám vissza a szigetet sem).

Mondjuk, a Csendes-óceánon, amely a South Pacific című, a második világháború idején játszódó Rogers-Hammerstein musical színhelye, az a musical, amiből Jimmy énekel minden reggel egy-egy dalt Kim üzenetrögzítőjére, hogy így tartsa életben a limbóba került kapcsolatukat. A „Bali Ha’i” című dal egy vulkanikus szigetről kapta a címét, amely látótávolságban van a musical helyszínéül szolgáló szigettől, ám az amerikai katonák ki vannak tiltva a szigetről, csak a tisztek látogathatják. Mint minden tiltott gyümölcsről, erről a szigetről is történeteket szőnek azok, akik nem láthatják, és persze, hogy karnyújtásnyira lévő földi édenkertté nemesedik a szemükben. A dalt a sziget mátriárkája énekli a musical egyik főszereplőjének, hogy magával csábítsa a szigetre, mert titokban össze akarja hozni a lányával.

A Better Call Saul szereplői ebben a részben vagy azzal szembesülnek (nem először), hogy azt hitték, eljutottak Bali Ha’i szigetére, de ott is csak ugyanolyan vacak minden, mint bárhol másutt, vagy éppenséggel fogalmuk sincs, mi is jelentené számukra a földi paradicsomot. Vagy sejtik, de nem merik bevallani sem maguknak, sem másoknak. Jimmy a Michael Slovis által rendezett, szenzációs cold openben képtelen aludni a Davis & Main szolgálati lakásán, megpróbálja elütni az időt valamivel, bekapcsolja a tévét (a magányos tévézés, a sötét, üres terek, mind a sorozat első cold openjét, az omahai magányt idézték fel bennem), ahol szembesül azzal, hogy a cégnél csináltak egy másik, hagyományos (unalmas) reklámot, szóval tök feleslegesen ásatta el magát a főnöke szemében, aztán rögtönzött kosarazással, tekézéssel üti el az időt, és csak akkor tudja álomra hajtani a fejét, amikor visszatér szűkös irodájába a koreai manikűr-pedikűr szalonjában.

Aztán leszámol a vállalati kocsi pohártartójával, véget vetve az évad egyik központi metaforájának. Végül bevallja Kimnek, hogy valójában miatta vállalta a menő melót, végig rossz úton járt, és hiába hangzik meggyőzően Kim válasza, tudjuk, hogy Jimmy ezúttal tisztán látta saját magát. Az más kérdés, hogy mire megy a tisztánlátással – arról győzködi Kimet, hogy takarodjon el a HMM-ből, amihez saját magát hozza fel követendő példa gyanánt (azaz hogy neki most milyen jó), de üresen konganak a szavai, mint ahogy Kim szavai is üresen konganak, meggyőződés nélkül bólint rá arra, hogy mi oka volna elutasítani Schweikart kecsegtető ajánlatát.

Viszont az epizódnak megint nem Jimmy a főszereplője, az ő története tulajdonképpen egy helyben jár a tévéreklám óta, csak gyűlnek, gyűlnek a frusztrációk, amik majd az évad végén alighanem atomrobbanáshoz vezetnek.

Kim az, akinek szirénéneket susog a fülébe a szorult helyzetéből megváltást jelentő paradicsom házigazdája, a rivális ügyvédi iroda feje. Nem tudom, hányadszorra jövök ezzel, de Kim Wexler (és Rhea Seehorn) magasan az évad MVP-je, olyan erős érzelmi szálakkal kötődök jelenleg hozzá, amilyennel talán még Jimmyhez sem. Seehorn remek dialógusokat kap, ugyanakkor csodákat képes művelni akkor is, amikor meg sem szólal: az apró tétovázásai, mielőtt elindulna a munkába (már a múlt heti montázsban is imádtam azokat a mozzanatokat, amikor lendületes léptekkel elindul, majd sarkon fordul, és visszarohan, mert ott felejtette a kis cetliket), a meghatottság, amikor Jimmy szerenádját hallgatja, a bizalmatlansággal vegyes kíváncsiság, amikor Schweikart elhívja ebédelni, majd a sokk, amikor visszautasíthatatlan ajánlatot kap tőle, vagy a megrészegültség, amikor magától belevág egy Slippin’ Jimmy-féle svindlibe, és a tanítvány túlnő a mesterén. Az írók érdeme, hogy ennyi arcát megmutathatja egy epizódon belül, de Seehorné, hogy élni is tud vele. Kíváncsi vagyok, te hogyan vélekedsz az állásajánlatról: van-e bármi a Hamlin szemétkedését látva indokolatlan hűségen túl, ami a cégénél marasztalja? És ha nincs, miért nem harap rá a lehetőségre? Ő is éppúgy fél a változástól, mint Jimmy? Vagy ő sem tudja, mit akar igazán, és ettől ijedt meg?

A Better Call Saul egy nagyon szomorú sorozat, csupa magányos emberről szól, akik egyedül mosnak fogat reggel, egyedül hajtják álomra a fejüket egy kihajtható ágyon, és egyedül néznek szembe az ellenségük által felállított csapdával sötét, kietlen otthonukban. Az a néhány röpke pillanat, amikor megoszthatják egymással a magányukat, illékony, de annál erősebben kapaszkodunk bele mi is (ne tudd meg, milyen boldog voltam, amikor Kim a némaságot megtörve felhívta Jimmyt). Ez a néhány pillanat az a földi paradicsom, amit a szereplők hajszolnak, de ez persze nem ilyen egyszerű, ez csak egy része a boldogságnak, sokra megyünk vele, ha munka közben egy buzgó pesztronka zaklat a kérdéseivel, és minden adatra háromszor kérdez rá, vagy ha a főnökünk egy kínosan hosszú walk-and-talkból levágja a „-talk” részt. És még a szeretteinkkel töltött közös pillanatok fölé is sötét árnyék vegyülhet: Kaylee egész nap csak pancsolna a medencében, ez minden gyerek álma, mégis azt kérdi a nagypapájától, hogy mikor mennek haza (apropó, medence: Kim úgy látja, hibát követett el azzal, hogy kirángatta Jimmyt a medencéből, Jimmy viszont tudja, hogy ő akkor csak az időt húzta). Hogy aztán a Breaking Bad későbbi évadainak képregényesen túlfeszített ponyvája visszaköszönjön két újabb régi ismerős képében egy háztetőn. Múlt héten azt ígértem, hogy azért nem beszélek Mike-ról, mert ezen a héten úgyis rajta a sor, és valóban nagyobb szerephez jutott, újabb mérföldkőhöz ért a gengszterek eltakarítóemberévé válásának útján, mégis arra kényszerülök, hogy neked dobjam át a Mike-féle lasztit. Jó az nekünk, ha egyre több szivárog be a Breaking Bad hangulatából Mike szálán keresztül? Elférnek a kuzinok Jimmyék munkahelyi drámája mellett?

Fega: Az, hogy egymás után másodszor nem beszélsz Mike-ról, azt hiszem árulkodó. Az alapján, ahogy én láttam az epizódot, ugyanis ez volt a legkevésbé érdekes benne, Kim parádézása sokkal érdekesebb és élettel telibb volt. Szerencsére azt remekül összefoglaltad, úgyhogy, csak néhány mellékes megjegyzésem lesz, de most muszáj Mike-ról beszélni. Egyrészt remek, hogy felhoztad a flash forwardokat és a magányos embereket. Az egykori rendőr első ránézésre jól illik a történetbe, akkor is ha egy pillanatra elfelejtjük, hogy a jövőben még szorosabbá válik majd a viszonyuk. Van egyetlen dolog, amiben az ő figurája különleges nem csak a Gilligan univerzumon belül, de úgy egyébként a tévé sorozatok világán belül is. Az alapján, amit tudunk róla, Mike végtelenül önzetlen figura, akinek persze a szerettei iránt táplált érzései nagyon fontosak, de ezt leszámítva egyéb ambíciókkal nem rendelkezik. Szinte semmi olyan nincs, ami csak róla szól.

A lelkiismeret-furdalás a legfontosabb, amivel próbálja a két nőt az életében utólagosan kárpótolni. De ha ettől eltekintünk, akkor nehéz valami másra is egyértelműen rámutatni, ez viszont nem biztos, hogy elég egy sorozat társfőszereplőjének. Egyelőre persze nem így kezelték, de mégis az ő nevét írják ki minden epizódban másodszor, ez csak jelent még valamit. Egyelőre ebbe a szomorúságba vagy lelkivilágba kevésbé tudtunk elmerülni, hiszen ha munka közben láttuk, akkor általában nem ő vagy az ő vágyai álltak a középpontban. Most is Nacho problémája az, ami veszélybe sodorja, bár az már a saját ötlete volt, hogy gyilkosság helyett jobban jár, ha csak börtönbe kerül Tuco. Ezek után viszont el lehet rajta gondolkodni, hogy milyen lavinát hozott volna magával, ha tényleg bevállalja a gyilkosságot. Gondolom a kartell emberei legalább annyira a nyomában lettek volna, mint a rendőrség.

Onnantól, hogy vállalta a megbízást, már csak rossz és még rosszabb lehetőségei maradtak.

Kicsit már sablonos is, hogy az unokájával zsarolják meg rögtön, de így jár az, akinek egyetlen fontos ember van az életében és közben gengszterekkel dolgozik együtt. Mindebből a készítőknek úgy kell kihozni feszültséget, hogy mindenkinek a sorsával tisztában vagyunk. Persze az alakítások, a rendezés, a kameraállások mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ne legyen lapos a végeredmény és a mi helyett a hogyanra koncentrálni soha nem rossz. Mégis azt gondolom, hogy nem tesz jó a Better Call Saulnak, mikor túl nagy mértékben támaszkodik a már meglévő karakterekre. Persze jó látni az ikreket, illetve az öreg Salamanchát még ereje teljében, de nem biztos, hogy velük lehet a legjobban Mike-ot használni.

A történet ezen pontján, mikor Jimmy is a törvény jó oldalán marad, még élesebb a kontraszt, mikor alászállunk az alvilágba. Ezért talán jobb lenne Mike-ot is a finomabb és kevésbé durva ügyek körül tartani, mert az abszurd helyzetek ugyanúgy rávilágítanának a tragédiájára. Talán fontosabb lenne a karakter lelkivilágára helyezni a hangsúlyt és ne arra, hogy egyébként milyen rutinos és dörzsölt figura, aki másokat segít a tudásával. Vagy ha erről van szó, akkor is jobban működött, mikor a jó és a rossz ember közötti különbséget vezette le egy kezdő bűnözőnek. A munkahelyi dráma és minden más, ami általában történik, jobban megfér ezzel a szállal, pláne azok után, hogy hamarosan Jimmy úgyis többet jár majd a törvény túloldalára.

Ami még Mike szálához köthető az maga Nacho, aki szintén az állandó szereplők közé tartozik, de továbbra is látványosan a háttérben marad. Pedig a “nagy” probléma Tucoval, eredetileg az övé és nem Mike-é, mégis az utóbbi szívja meg igazán. Ugyanakkor a kapcsolatuk ügyesen épül, szép húzás, hogy a kialkudott pénz felét vissza is adja egyből, hiszen nem tartotta be a megállapodás részleteit. Itt is az önzetlenség és a korrektség jön szembe, ami ritkaság számba megy. Nacho-ról viszont alig tudunk valamit, ami lehet, hogy az egyensúlyon is javítana, de ha a bűnözésre/gyilkolásra hagyatkoznak a készítők, akkor ugyanúgy felerősítheti a Breaking Bad-es problémát még akkor is, ha nem tűnnek fel újabb szereplők a múltból/jövőből. Nála is azon lenne a hangsúly, hogy a két családon belül, hogyan érzi magát, illetve ezzel a kettősséggel milyen neki együtt élnie. A készítők nagyon jól tudnak minket a szereplők lelkivilágába beinvitálni és egyáltalán nem kell nekik életeket veszélybe sodorni az izgalmakhoz. Bízom benne, hogy Nachonak is eljön majd az ideje.

Most pedig vissza lehet végre térni Kimre, illetve a törvény áthágásának problémájára, ami szintén egy alapvető témája a sorozatnak. Lehet csak túlérzékeny vagyok, de az előzmények montázs alapján én arra számítottam, hogy a Gisele bemutatkozást azért emlegették fel, mert az előző közös kis balhé valahogy visszaüt és a munkájával kapcsolatban még rosszabb helyzetbe kerül. Nem is tévedhettem volna nagyobbat, ennek ellenére, ami nekem egyelőre hiányzik, hogy az illegális cselekedetek valódi súlyát megcsillantsák előttünk a készítők. Amit Kim csinál, azzal elsősorban azonosulunk, hiszen “Yay végre újra felhívta Jimmy-t!”, nem volt értelmetlen a sok karaoke a telefonon keresztül. Akarjuk, hogy sikeres legyen a kapcsolatuk, és boldogak legyenek, de közben meg csak legomboltak egy komolyabb összeget egy nem is annyira tapló ürgéről, mint amilyen az előző volt. Valószínűleg persze nem fogja beváltani a csekket és ez az egész jobban a levegőben marad, de mégis ez egy érdekes kérdés, hiszen a rosszban sántikálás ad egy olyan extra érzést, mint mondjuk a drogok. Az első évadban szépen megmutatták, hogy ez Jimmy-nél, hogyan működik, most pedig lehet, hogy Kimnél is kicsit jobban belekóstolnak ebbe.  

A magam részéről meglepődtem az események sorozatán, először hogy Kim mégha valamennyire jogosan is, de simán leszarja Howard nem korrekt kérését, hogy aztán vissza se menjen az irodába, inkább maga mellé rendelje Jimmy-t. Tudom, hogy túlságosan akadékoskodó vagyok, de ha mindketten kihagytak néhány órát napközben, akkor hogy-hogy nem telefonált utánuk hisztériázva a két iroda? Ez csak apróság, de valamiért hiányzik nekem, hogy a sorozat kicsit az orrukra koppintson. Ilyenkor pedig igazán Chuck-nak érzem magam, aki ezúttal a tejes epizódot kihagyta, hiszen nem olyan régen Kimet és Jimmy-t is lekapták mind a 10 körmükről. Ez pedig valahol ügyes, hogy akkor konkrét törvényt nem is, csak üzleti protokollt sértettek. Nagyon érdekesnek találtam a megjegyzésed, miszerint Jimmy feleslegesen veszett össze a főnökeivel, hiszen a végeredmény egy unalmas reklám lett? De valóban így van? Én naivan azt gondoltam néhány résszel ezelőtt, hogy a reklám simán átmenne és az egész csak Jimmy türelmetlenkedésének a végeredménye, de utólag nézve pontosan tudta, hogy az a reklám soha nem menne át a főnökségen, ezért próbálkozott meg azzal, hogy hátha a siker majd őt igazolja.

Ezzel együtt én maximálisan amellett vagyok, hogy Kimnek el kell fogadnia az állást még akkor is, ha a partneri pozíció végül az új helyen is elérhetetlen lenne számára. A nagy cégnél való munkának megvannak az előnyei meg a hátrányai, de a karrierje jelenlegi állapotában egyértelműen igent kell mondani az ajánlatra, ami még a korábbi adósságát is egy csapásra megszünteti. Másrészt pedig azért, mert így lesz szép Jimmy tragédiája, aki mellől a karrier szépen elsodorja majd az álomnőt, aki majdnem érthetetlen okból vonzódik hozzá. Ezek után érdekes lenne, ha nem valamilyen drámai változás, vagy elköltözés, vagy bűn vetne véget a kapcsolatuknak, hanem csak szimplán elmúlna a varázs.

Vagy ugyanúgy nem tudna boldog lenni, ha minden nap mellette kel és fekszik Kim, ahogy a jelenlegi tárgyi kompenzálások sem adnak örömöt. Nem veszem biztosra, hogy a fináléig várunk arra, hogy ez az egész bedőljön. Én csak most szembesültem vele, hogy az eredetileg 13 részes berendelést 10-re csökkentette az AMC, szóval már csak 4 epizód van hátra, Jimmy szerintem nem fog annyit kibírni a jelenlegi helyén és a készítők csak egy ideig tudják parkolópályán tartani. Az nagyon tetszett, hogy a svindliből csak annyit mutattak nekünk a késztők, hogy a mézes madzag elhúzása milyen fontos és, hogy az ember egy egyszerű lény, aki mindig arra vágyik, amit nem kaphat meg. Ugyanez a helyzet a gyerekekkel, akik azt kívánják, hogy bárcsak egész nap egy medencében pancsolhatnának, vagy olyan zugügyvédekkel, akik azt sem tudják eldönteni, hogy melyik ügyfelük hányta le őket. A vágyaknak mindig csak az adott helyzetből van értelmük, ha megkaptuk őket, onnantól hirtelen minden máshogyan néz ki és általában az derül ki, hogy az a bizonyos sziget vagy fjord ugyanolyan uncsi tud lenni.

Egyéb felfedezések:

• A posztban már szerepelt a példa Mike és az ikrek találkozásáról, ahol remekül használták a messziről, aprónak látjuk, a szereplőket beállítást, de nem ez volt az egyetlen. A másik Jimmy lakásáról szólt és nem tudom ezen kívül volt-e egyéb jelentősége. (Talán mégsem olyan menő? Vagy pont, hogy közelről nem is látja, hogy valójában mennyire jó neki?) (Fega)
• A cold open tényleg nagyszerű volt. Egyrészt azért, amiért tökéletesen átadta “vidám körülmények” között is, hogy hiába a lehetőségekkel teli jelen, Jimmy ugyanolyan fogolynak érzi magát, mint az évadnyitó flash forwardban. (Fega)
• Köszi szépen, hogy a South Pacificről leírtál mindent, amit tudni kell. Egyébként is ismerted, vagy lelkiismeretesen utánanéztél? (Fega)
• Az általad is említett walk-and-no-talk egészen zseniális és nem csak azért, mert egyetlen snitt. Michael Slovis és a színészek egyaránt kitettek magukért. Remélem azért még kiderül, hogy pontosan mi a baja Howardnak. Jelen helyzetben nyilván nem örül, hogy átnyúltak a feje felett, de ez csak a hab a képzeletbeli probléma tortán. (Fega)
• Az idei évad különösen remekül bánik a színekkel, egyrészt ez az egyik legtarkább sorozat a jelenlegi palettán, elég csak a fent beszúrt képkockán megnézni a zöldek, a fehérek és a pirosak kontrasztját. Az évad fő színe egyértelműen a kék (illetve a komplementere, a sárga/bézs), ez az irodák színösszeállításában is megmutatkozik, és persze a leginkább Kim esetében, aki maga a nagy kékség. És nem lehet véletlen, hogy Schweikart is kék nyakkendőt viselt, amikor ebédelt Kimmel - ő a jó választás Kim számára? (Gaines)
• Azok után, hogy ennyi ember dolgozik a Sandpiper ügyön, nem tudom elképzelni, hogy legyen olyan tárgyalás, ahova senki sem kíséri el Kimet. (Fega)
• Tetszik, hogy egy olyan, eddig egysíkúnak látszó figurát is picit tudtak egyetlen jelenettel árnyalni, mint a rivális cég vezetője. Ez is a sorozat előnye: bárki bármikor kaphat egy menő monológot. (Gaines)
• Mike hazaérkezése után a mindent összemaszatoló véres kéz remek metaforája volt annak, ami vele történik. (Fega)
• “You don't like your job? Boo-hoo. Poor baby. You know, some people work for a living. No one gives us free cars.” A koreai tulaj az új nézői surrogate? Múlt héten Kim koppintott Jimmy orrára, hogy Jimmy kvázi készen kapott egy remek állást, míg Kim sok éves robotolás után még mindig csak látszólag került ki a postázóból, most meg Mrs. Nguyen jelzi, hogy ne nyafogjon annyit. (Gaines)