A harmadik részben láttuk az eddigi leglátványosabb akciókat és ez ráébresztett valamire.

Ismét ugrunk az időben és kiderül, hogy a Lépőköveken még három évvel később is tart a háború. Daemon és Lord Carlys elszámolta magát, úgy tűnik a kalózokat még sárkányokkal sem olyan könnyű térdre kényszeríteni. Mindenközben csak annyit sikerül bebizonyítani, hogy az HBO erőforrásainak köszönhetően a vért és a pusztítást hihetetlenül aprólékosan képesek megmutatni. Az epizód első 5, illetve az utolsó 15 percében látjuk a Westerostól távoli eseményeket. Nekem úgy tűnik, hogy a készítőktől elvárták, hogy mindig nagy akciókat mutassanak, függetlenül attól, hogy mennyire szolgálja a történetet, mert a közönség (egy része?) ezért kapcsolja be a Sárkányok házát.

Mintha a sorozat csak akkor lehetne sikeres, ha rendszeresek azok a jelenetek, amik az anyasorozatban csak évente néhány alkalommal tűnhettek fel.

A "Second of His Name" névre keresztelt epizód pont azt mutatja meg, hogy nincsen szükség CGI-ra és kaszkadőrökre ahhoz, hogy izgalmas és érdekes drámát lássunk a tévé képernyőjén. A királyvári események Aegon névnapi ünnepsége körül forognak. Három év elég volt arra, hogy Alicent és Viserys más a második közös gyermekét várja. Megint változik az alaphelyzet, miközben még az előzőt sem tudtuk megszokni. Plusz mikor ilyen sok idő eltelik, akkor az írók számára is nehéz úgy kezelni a karaktereket, hogy belegondoljanak abba, hogy mennyi mindent beszéltek már meg ennyi idő alatt ezek a szereplők.

De nem akarok egy újabb posztot felhúzni arra, hogy milyen problémákat okoz az időugrás, mert az információk alapján ez csak az első évados alapozásnak szól, később nem lesz rá szükség. Viszont ha ez a cél, akkor az sem megy teljesen egyszerűen és továbbra sem érezni, hogy jól gazdálkodnak azokkal a limitált percekkel, amik a rendelkezésükre állnak.

Az első probléma, hogy hiába Alicent az egyik kulcsfigurája a történetnek, továbbra sem tudjuk, hogy ki ő, mik motiválják, mitől fél. Semmit nem tudunk.

Mikor Rhaenyra a fa alatt ül és túráztatja szerencsétlen bárdot, hogy mindig ugyanazt a dalt játssza újra és újra, majd megjelenik a királynő, annak egy feszült jelenetnek kellene lennie. De a két szereplő közül csak az egyiknek ismerjük a mozgatórugóit, így vele azonosulunk, amitől a jelenet közel sem olyan izgi, mint amilyennek szánták. A bárdnak a közönséget kellene szimbolizálnia, aki nem tudja, hogy a két karakter közül melyikhez húzzon. De a jelenlegi helyzetben ez megvalósíthatatlan.

Később, mikor a sátorban látjuk a nőket politizálni, akkor is hasonló a helyzet, nem kellene ennyire egyértelműen Rhaenyrához húznunk, de mivel ő áll a legközelebb ahhoz, amit elvárunk egy főszereplőtől, így nincs más választásunk. Ez kapcsolódik ahhoz a problémához, amit az első rész kapcsán is feszegettem, hogy George R. R. Martin nem azzal a szándékkal alkotta meg ezt az előzményt, hogy ebből egy nap majd egy érdekes HBO sorozat szülessen. Ebben az esetben szempont lett volna, hogy legyen valaki, akinek fogjuk a kezét, akivel végigmegyünk ezen a történeten. Itt viszont csak kívülről nézzük, hogyan vészeli át az udvar a különböző kríziseket.

Rhaenyrát jelenleg Criston Cole izgatja, így nem igazán hatja meg, mikor a sátorban Jason Lannister próbálja magát a birodalom legtutibb agglegényének beállítani. Bár ezen a ponton ez is inkább valami olyasmi, amit dedukcióval rak össze az ember és nem az alapján, ami az eddigi részekben történt. Ezután érdekes döntős a királynál benyújtani a számlát, miközben rengetegen vannak körülöttük. A jelenet vizuálisan kifogástalanul néz ki, ezt az ideiglenes szállást is sikerült úgy berendezni, hogy ne a díszlet legyen az első dolog, ami a látottakról eszünkbe jut.

Az, hogy a köznép előtt vitatkoznak egy szép vizuális metafora arra vonatkozóan, ahogy egyébként is élik az életüket. Bármit is tesznek vagy mondanak, az nem marad titok, hanem gyorsan pletyka lesz belőle. Ezért is olyan fontos a látszat fenntartása, amiben továbbra is kudarcot vallanak és bár jelenleg nem fenyegeti senki Viserys hatalmát, de az eléggé egyértelmű, hogy a korona állapota részről részre romlik.

A király legnagyobb problémája továbbra is az, hogy nem akar fájó döntéseket meghozni és konfliktusokat generálni. Hosszú távon ez nem lesz túl érdekes, ami vagy azt jelenti, hogy hamarosan búcsúzunk a királytól, vagy elkezdi személyiségének más oldalait is megmutatni.

A másik, amire nagyon vágyik, az a külső megerősítés arra vonatkozóan, hogy minden rendben lesz. Látszólag nagy hatással van rá az, hogy felmenői között voltak, akik látták előre a jövőt. A Targaryenek nem is lennének itt, ha nincs Aenar Targaryen (és a lánya Daenys Targaryen) akinek köszönhetően a Targaryenek még azelőtt elköltöztek Valíriából, hogy a dicső állam felemésztette volna saját magát. Erre a képességre fáj igazán a foga Viserys-nek, gyenge és részeg pillanatában ebbe be is avatja a feleségét. A hatalmas tűz előtt játszódó jelenetből pedig úgy is tűnik, hogy a házasság után már nem olyan Alicent és a király viszonya, mint előtte. Ha ezek a mély félelmek évek alatt nem buktak a felszínre, az azt jelenti, hogy ez nem egy valódi bizalomra épülő kapcsolat. Pedig az előző két részben azt kezdték el megalapozni, hogy Alicent a király bizalmasává tudott válni látogatásai során. Ez a dinamika úgy tűnik mostanra véget ért.

De pont ez a baj a sorozattal, hogy látszólag megpróbál a lehető legtöbb időt szánni arra, hogy lefesse a hátteret, megalapozza a különböző karaktereket, de közben mégsem a megfelelő dolgokra koncentrál. A Valeryon-ház bemutatása a másik, ami megérdemelte volna, hogy több időt és energiát szánjanak rá, ne egy egy csatatértől nem messze lássuk őket először, tanácskozás közben.

Eleve nagy felzúdulást okozott, hogy a Valeryon család tagjait a sorozatban fekete színészek alakítják. Ez igazából a fiktív történelmet nem igazán befolyásolja, hiszen Valíria eleve egzotikusabb Westeroshoz képest, így furcsa is lenne, ha ott is mindenki olyan fehér lenne, mint a Targaryenek. Viszont ha már itt van ez a lehetőség, hogy több fontos fekete szereplőt lehet bemutatni a Trónok harca világában, akkor kicsit nagyobb figyelmet is kaphattak volna. Ez egy sárkányos sorozat és tudjuk, hogy mekkora jelentősége van annak, hogy valaki meg tud ülni egy ilyen szörnyeteget, ehhez képest a semmiből mutatnak nekünk egy újabb lovast, aki ráadásul meg is menti Daemon fenekét a nagy harcjelenetben.

Plusz korábban is előkerül, mikor Lyonel Strong megint megpróbál segíteni a királynak, hogy adja a lányát Valeryon fiához. Itt is jobb lett volna, ha már tudjuk, hogy kiről van szó, valami fogalmunk is van arról, hogy ő milyen párja lehet Rhaenyrának. Ehhez képest ugyanaz történik, mint később a sárkánnyal, fogalmunk sincs ki ez a hirtelen nagyon fontos figura. De ugyanez igaz Corlys testvérére is. Azzal, hogy nem szántak rájuk időt kicsit azt jelzi a sorozat, hogy a nagy egész tekintetében nem lesznek igazán fontosak. Az meg megint egy kihagyott ziccer, mert kellenének a fontos fekete karakterek, ha már meghozták ezt a döntést. Újabb példa arra, hogy rossz helyen van a fókusz.

Ugyanez a probléma Daemon kétségbeesett tervével az epizód végén. Láthatólag az adja meg a végső motivációt, hogy nem akar olyannak tűnni, mint aki rászorul a testvére segítségére. Ennek köszönhetően bevállal egy öngyilkos küldetést, mert még a halál is jobb, mint a szégyen, hogy segítségre volt szüksége. A jelenet aztán úgy is van prezentálva, mint amiből nem lehet élve kijönni, kivéve, ha valakit véd a plot shield.

Ezt igazán kiábrándító volt látni, mert lehetett volna úgy prezentálni ezt a helyzetet, hogy ne legyen ennyire egyértelmű, hogy bénák a nyilasok. Egy fokkal hihetőbb lett volna az a megoldás, ami arra épít, hogy nem számítanak a kamikaze támadásra, ezért úgy kell összeszedni a csapatot az utolsó pillanatban és mire felérnek a szirtre, addig Daemon már akcióba lendül és ezért nem kerülnek pozícióba és nem tudnak elég pontosan célozni. De ez csak egy opció, biztos vagyok benne, hogy ennél csak jobban lehetett volna megoldani ezt a helyzetet. És ha ez nem lenne elég, akkor három részen keresztül építették a Crabfeeder legendáját, hogy aztán képernyőn kívül hulljon el. Ezt a kreatív döntést végképp nem tudom, hogyan lehetne megvédeni.

Az epizód kulcsmondatát Otto Hightower mondja ki: ködös az előttünk álló út, de azt tudjuk, hogy hová vezet. Jelenlegi helyzetben ez igaz a sorozatra is. Ha egyszer elérünk a fő eseményekhez, az várhatóan kárpótol majd minket, de az addig történő építkezés során egyre nyilvánvalóbbak az írók által meghozott rossz döntések.

Egyéb megfigyelések:

• A vadászat legnagyobb tanulsága, hogy még egy CGI állat is hatalmas empátiát tud kiváltani és nem esik jól nézni, ahogy kezelik, majd végül leszúrják.
• A vaddisznó megölésének egy kulcspillanatnak kellene lennie Rhaenyra számára, de ott sem sikerült elérni, hogy azt érezzük itt most olyan érzéseket enged szabadjára, amiket eddig elnyomott.
• Aegon ünnepségének még az ad egy extra feszültséget, hogy azt érezzük a birodalom jelenlegi helyzetében nem igazán van, mit ünnepelni és rögtön így kezdődik az epizód, hogy a vesztésre álló harcról váltunk a bőséges lakomára.
• Érdekes volt Criston és Rhaenyra beszélgetése arról, hogy kinek mekkora hatalma van valójában a saját élete felett.