Gaines: Tudod, mi ütött szöget a fejembe, amikor leültem megírni ezt a naplót? Ahhoz képest, hogy ez a Better Call Saul utolsóelőtti évadának befejező része, vagyis a felvezető a finishez, a főszereplőink közül itt pont Jimmy került a leginkább háttérbe. Sőt, ha megnézzük, akkor kimondottan nem azokra a karakterekre fókuszáltak az írók a Something Unforgivable-ben, akiket megörököltek a Breaking Badből: Jimmy mellett Mike-nak és Gusnak is eltörpült a jelentősége Nacho, Lalo és Kim mögött (még Hamlin is fontosabb lett hirtelen náluk, bár ő egyelőre csak megelőlegezett katalizátorként). És az előző évadokban azért mindig Jimmy kapott egy nagy pofont az élettől a finálékban, vagy adott pofont másoknak egy húzásával.

Vajon kész van már rég Saul Goodman? Nem maradt szufla a címszereplő karakterívében?

Kíváncsi vagyok, mit gondolsz erről, Fega, hiszen többször említetted, hogy nem mindig voltál teljesen kibékülve azzal a tempóval vagy ütemezéssel, amivel a jó szándékú Jimmy átfordul a kartell barátjává. Szerintem bizonyos szempontból már valóban befejeződött az átalakulás az előző évad utolsó részével, a nagy tárgyalótermi monológgal – viszont ez az évad még bőven tartogatott muníciót Bob Odenkirk számára is, egyáltalán nem mondhatjuk, hogy mellékszereplővé degradálódott volna a saját sorozatában. A sivatagi akció él most a legélénkebben az emlékezetünkben, de ott volt a teljes Mesa Verde-heist, vagy a Hamlin elleni magánháborúja, amit én végig csak egy jópofa mellékszálnak tekintettem, erre most kiderül, hogy lehet, hogy az utolsó évad egyik fő szálát fogja alkotni, ezt nem láttam jönni.

Viszont tény az is, hogy igazán nagy horderejű változásokon már nem mehet keresztül Saul, legfeljebb még egy utolsó nagy csapást, veszteséget, csavart tartogathatnak számára Kimmel kapcsolatban. Saulnál most már nüanszokat lehet jól ábrázolni, azt, ahogy a választott bűnös, könnyebb utat megszenvedi, ahogy araszolgat beljebb az eleve elrendelt susnyásba – és hát ahogy te is írtad múlt héten, a Better Call Saulnak pont ezek a nüanszok, árnyalatok a nagy előnyei, úgyhogy nem tartok attól, hogy az utolsó évad csalódást okozna Jimmy-Saul téren.

Na de mi a fene van Kimmel? Több ízben hangot adtam az évados írásaink során annak, hogy nem mindig értem teljesen, hol van fejben Kim, mi motiválja a meglepő döntéseiben. Ezt sokszor betudtam a karakter alapvető zártságának, nem olyan figura, mint Jimmy, aki folyton löki a sódert, ezért még ha süketel is, a sorok mögül akkor is könnyű kiolvasni a gondolatait. Bob Odenkirk is expresszívebb, jó értelemben véve teátrálisabb színész, Rhea Seehornnak pedig marha jól megy, hogy csak sejtesse, mi járhat Kim fejében. De ebben az évadban itt-ott elbizonytalanodtam, nem mentem-e fel ezzel teljesen az írókat, és ez most nekem különösen kiütközött a fináléban. Merthogy érteni vélem, látom, hogyan jutott el Kim odáig, hogy a visszatérő közös fantáziák, gondolatkísérletek, amikor Jimmyvel megvezetnek valakit, átlépjenek egy markáns morális határvonalat. (Vagy: mégsem? Mit jelent a fingergun?)

Kim az évad alatt sok-sok frusztrációval telítődött, nem bírta már elviselni a lélekölő multis melót, a kisemberek sárba tiprását a big money nevében, és a bíróság raktárában szembesült azzal is, hogy mennyi ügy, mennyi élet vesztegel a tárgyalótermi limbóban. Plusz ugye ott van mellette Jimmy a könnyű út csábításával (már ha könnyű útnak számít ugye egy olyan, ahol szitává lőhetik az embert, meg vérfagyasztó drogbárók toppannak be a lakásába). Kim attól szuper karakter, hogy nincs szentként ábrázolva, soha nem is volt, csak valaki, akinek van egy erős morális iránytűje, és amikor átállítja magában ezt az iránytűt, abban éppolyan konok tud lenni.

Már jó ideje tudtuk, hogy Kim lesz a tétje az utolsó évadnak, őt is tartjuk a sorozat legérdekesebb figurájának – de nem vagyok biztos benne, hogy az a legérdekesebb számára, ha őt is ugyanarra az útra teszik rá most az írók, amit már Walter White és Jimmy McGill kitaposott.

Mintha Gilliganéknek egy ütőkártya lenne csak a tarsolyukban: she has to go bad. Ha ez lesz a Kim-szál tétje, azt egy picit fantáziátlannak tartom, és nem is érzem úgy, hogy kellően megalapozták volna – mondom, látni vélem az ide vezető ívet, de számomra túl sok maradt benne az átugrott fázis, az üresen hagyott vagy elrejtett folt, hogy jól működjön.

Annak viszont nagyon örültem, hogy Hamlin fontosabb szereplővé léphet elő az utolsó évadban, minthogy három epizódonként felbukkanjon egy-egy obligát jelenet erejéig. Kezdettől kedveljük mindketten, amit Patrick Fabian csinál, most is kellően kenetteljes és leereszkedő, hogy átérezzük Kim haragját, de közben nem egy olyan villain karakter, mint Kevin, akinek a megalázásán nagyokat tudunk tapsolni, hogy úgy kell neki. És én élveztem a mexikói szálat is: hogy is ne élvezhettem volna, amikor azzal a csodálatos snittel indult, ahol Lalo bazsalyog a leeresztett kocsiablak mögött, majd kaptunk egy egész epizódos Tony Dalton-magánszámot. Még mindig nehezen tudok betelni vele, mekkora rajongója lettem Lalónak, ezt az is jelzi, hogy a rajtaütés és a következményei dramaturgiailag, sztori szinten hidegen hagynak, és azt se tartom feltétlenül a legizgalmasabb cliffhangernek, hogy Lalóból váljon az utolsó évad nagy wildcardja és fő fenyegetése – és mégsem bánom egy cseppet se.

Nálad hogyan csapódott le az akció a rancson? Szorítottál Lalónak, vagy keresztet vetettél rá? Le lehetett volna itt zárni az ő sztoriját úgy, hogy ne maradjon hiányérzetünk? Úgy gondolom, muszáj a szokásos módon zárnom az ötödik évados naplók utolsó felütését: igen, Nachót rád hagyom, ez most már hagyomány, hogy mi is úgy lökdössük egymásnak, mint a drogháború fejesei teszik. Lekötött-e bármennyire az ő verejtékezése? És téged is zavart, hogy Steven Bauer mennyit öregedett, miközben Don Eladiónak fiatalabbnak kéne lennie, mint a Breaking Badben volt? Odenkirknél és Banksnél ezen talán egy fokkal könnyebb túllendülni, mert őket folyamatában látjuk, de az egy-egy részre beköszönő régieknél feltűnő a változás. (Giancarlo Esposito meg semmit sem öregszik, fene a mázlista génjeibe.)

Fega: Van benne valami ironikus, mikor egy sorozat mellékszereplője saját sorozatot kap, de aztán abban is újra mellékszereplővé válik.

Azt hiszem nem véletlenül indítottál te is azzal Gaines, hogy az ötödik évad fináléja elsősorban azokra a karakterekre fókuszált, akiket itt ismertünk meg és nincsen kőbe vésve a sorsuk. Bár mondhatjuk azt, hogy Jimmy/Saul/Gene sorsában sem lehetünk biztosak, de mégis más ez az érzés, mint amit Kimmel vagy akár Howarddal kapcsolatban érzünk. Megértem a készítőket, hogy a történet végéhez közeledve inkább azokhoz a karakterekhez húznak, ahol nagyobb a mozgástér és nem egy olyan pontra kell őket eljuttatni, ami a közönség jelentős része számára már ismert.

Szerintem inkább ez az oka annak, hogy rajtuk volt most a fókusz, kényelmesebb köréjük kanyarítani a történetet, mint Saullal és Mike-kal foglalkozni. Azt nem érzem tehát, hogy kifulladt volna a karakterív, de ha a nagy egészet nézzük, azt hiszem egyre inkább sarokba szorulnak az írók és ezért is kaptunk egy olyan finálét, ami több tekintetben is eltért az eddigiektől.

A ritmusváltással önmagában nem lenne baj, Kimmel viszont igen és ezt már te is hosszasan boncolgattad. Azt hiszem elsősorban Rhea Seehornnak köszönhetjük, hogy a néhol kissé döcögős történetmesélés nem nyomta rá jobban a bélyegét az epizódok élvezhetőségére. Ha visszatekintünk az eddigi 50 epizódra, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy Kim változása nem érződik olyan természetesnek és elkerülhetetlennek, mint amilyennek a készítők szerették volna. Kulcsfontosságúnak szánták a legutóbbi epizódban a flashbacket, illetve azt, hogy a raktárban igazán megdöbben.

Belátja, hogy a kisembernek, az egyszerű, szegény embernek mindig nehezített pályán kell mozognia és bár Iustitiát, a jog istennőjét mindig vakon ábrázolják, de a modern jogban ez a nemes cél soha nem valósul meg.

Így, hogy összefoglaltam, talán magamat is meg tudom győzni arról, hogy érthető miért adja a fejét ilyen felelőtlen döntésre, pláne, ha Howard karrierjének kivégzése olyan sok jóságot hozhatna magával és rengeteg embernek segíthetne. De ha tényleg ez volt a cél, akkor a megvalósítás, és azok a nüanszok, amiket sokszor dicsértünk nem voltak igazán a helyükön. És a vége előtt kicsit rossz ezzel szembesülni. Pláne, hogy magát az epizódot egyébként nem tartom kifejezetten rossznak, hozzád hasonlóan én is remekül szórakoztam a teljes órán keresztül.

És az a vicces, hogy ha visszatekintünk a korábbi írásainkra, akkor már az első évadtól kezdve arról írtunk mindketten, hogy a sorozat kimagasló minőséget képvisel és jól szórakozunk rajta, de egyáltalán nem esett soha nehezünkre felhívni a figyelmet a hiányosságokra, vagy a gyengeségekre. Furcsa kettősség ez, hogy miközben mindketten azt éreztük, hogy szórakoztatva vagyunk, valami mégsem volt a helyén, valami mindig zavart.

Ennek az állatorvosi lova Nacho, akit kezdettől fogva az egyik fontos és központi karakternek szántak és most is nagyon sokat foglalkozott a finálé a sorsával. Csakhogy ez továbbra sem mozgat meg minket és valószínűleg már rég lemondtunk arról, hogy bármi, ami vele történik megemeli majd a pulzusunkat. Nem lehet elmenni Michael Mando felelőssége mellett sem, de végig azt éreztük, hogy az írók őt is cserben hagyják és nem igazán van tere és lehetősége arra, hogy úgy pótolja karizmával a hiányosságokat, ahogyan az az évadban Tony Daltonnak sikerült.

Az már csak az én naivitásomról árulkodik, hogy mennyire elhittem, hogy itt most tényleg vége lesz a Lalo szálnak és ezt lezárják az utolsó etap előtt. Már akkor gyanúsnak kellett volna lennie, mikor még az epizód első harmadában Mike magabiztosan kijelentette, hogy hamarosan megölik Lalót. Ha egy sorozatban ilyet mondanak, akkor az a terv soha nem jön össze és a Better Call Saul ötödik évados fináléja sem volt kivétel. Ezzel együtt én is jól szórakoztam a Mexikóban játszódó részeken és tényleg jó volt nézni Tony Dalton újabb jutalomjátékát, de közben meg ezek a részek a közelébe sem tudnak kerülni azoknak a pillanatoknak, amikor a sorozat tényleg le tudta verni a helyéről az állunkat.

Nekem nem lett volna hiányérzetem, ha itt véget ér a története, de itt is teljesen világos, hogy miért ragaszkodnak még ehhez a készítők. Szerintem pont az lett volna a meglepő, ha sikeres lesz az akció, és ez volt a teljesen kiszámítható végeredmény, hogy senki sem tud arról, hogy Lalo életben maradt és lesz majd ebből nagy meglepetés mikor bosszút áll. Pláne, hogy az epizódban Saul pont ezt a rettegését éli át. Ezt jól építették fel, onnantól kezdve, hogy az újabb halálközeli élmény után Saul teljesen kitárja a lapjait a felesége előtt és elmondja azokat a részleteket, amiket elsőre kihagyott a sztorijából. Aztán láthatjuk azt is, hogy először Saul próbálja Kimet győzködni arról, hogy élvezzék ki ezt az ideiglenes állapotot, amiben vannak és csináljanak úgy, mintha minden rendben lenne. Mikor aztán Saul menekülne, akkor Kimen a sor, hogy győzködje a férjét és ő természetesen sikerrel is jár, számomra ezzel is aláhúzva, hogy a sorozat címszereplője mennyire mellékszereplőként és kiszolgáltatott keljfeljancsiként funkcionál ebben az epizódban.

Abba tehát nem annyira akarok belekötni, ahogy Peter Gould és az egykori asszisztensből íróvá avanzsált Ariel Levine által jegyzett forgatókönyv felépíti az eseményeket. A teljes kép viszont nem áll össze, arról nem is beszélve, amit már te is írtál Gaines, hogy a Breaking Bad-univerzumban mostanra már kifejezetten unalmasnak hat, ha egy egyébként okos, ambíciózus ember végül úgy dönt, hogy a tehetségét és az intelligenciáját arra használja fel, hogy megszegje a törvényt és kiskapukat keresve gázoljon át mindenkin. Félek, hogy Kim fingergunja pont annak a jele, hogy már neki sem lesz visszaút és az ő romlása is Saul lelkén szárad. Persze pont ő lenne az, aki ezt kikéri magának és azt mondaná, hogy a saját feje után megy és nem az érzelmei befolyásolták, de ettől még nem lesz önmagában jobb ez a szál.

Azt hiszem eléggé hasonlóan láttuk itt az ötödik évad lecsengését, és nem érződünk kifejezetten lelkesnek a lezárás előtt, de talán még van egy-két meglepetés a készítők tarsolyában. Azt sem becsülném le, hogy milyen konzisztensen tudnak minket szórakoztatni. Az már egy másik kérdés, hogy ha minden egyes epizódról több ezer karaktert írunk, akkor az esetleges hibák nagyobbnak tűnhetnek a szemünkben. De visszatekintve azt érzem, hogy ez mindig is a sorozat része volt, csak lehet első megtekintésre nem olyan feltűnő. Annak örülök, hogy kezdettől fogva dolgozunk ezeken a posztokon, mert nekem segített utólag a helyén értékelni nemcsak ezt, de az anyasorozatot is és az egész hype-ot új megvilágításba helyezni. Úgyhogy ezt is és az egész évados posztokat is köszönöm és remélem, hogy még idén a befejezést is együtt tudjuk majd követni.

Egyéb megfigyelések:

• Roy Wood Jr. feltűnésének nagyon örültem és bízok benne, hogy nem most láttuk utoljára a karakterét. (Fega)
• Hollywoodban nem tudnak leakadni a filmesek arról a vizuális kliséről, hogy egy pár a lepedőt a fejére húzva beszélget, és a kamera is bent van velük. Pedig milyen kényelmetlen lehet ezt megoldani. (Gaines)
• Nekem is feltűnt egyébként, hogy milyen zavaróan öregedett Don Eladio, de így is olyan sokat ismételtelek a válaszomban, hogy ezt a plusz megjegyzést nem akartam belesuvasztani. (Fega)
• Milyen fura, hogy annak idején a Breaking Badben azért működött a hasonló medenceparti beszélgetés, mert ott invesztálva voltunk Gus Fringben, most pedig akkor sem kötött volna le jobban, ha ismét ő szegült volna szembe a drogbáróval valamilyen módon, nem pedig Nacho. (Gaines)
• Nem különösebben köt le egyébként Mike és Gus, de valamiért nagyon tetszett a jelenet, mikor a leégetett étterem romjai mellett beszélgetnek. Az egész valahogy nagyon jól érzékeltette azt, hogy mindkét emberünk milyen nagy áldozatot hoz valami olyan miatt, ami végül csúfos kudarcba fullad. (Fega)
• Ezt is most már kicsit evidenciának és kötelezően elvárható dolognak tekintjük, de azért emeljük ki, hogy Peter Gould nagyon szépen megrendezte a rajtaütés-jelenetsort, főleg az alagutas részeknél. (Gaines)
• Szoktunk beszélni arról, hogy a sorozat általában milyen feszes 42-45 perces epizódokkal operál, ehhez képest már másodszor használtak ki egy teljes órát, de most sem éreztem azt, hogy hosszabb lett volna a kelleténél vagy bármikor leült volna. (Fega)