A második évadot követően a Succession a tervezettnél jóval nagyobb szünet után tért vissza, miközben a "Secession" névre keresztelt epizód mindössze percekkel a zseniális finálé után veszi fel a fonalat. Biztosan sokaknak volt szüksége valamilyen jellegű összefoglalóra az első rész előtt, hiszen rengeteg minden történt, mióta utoljára láttuk az egymással marakodó Roy dinasztia tagjait.

Önmagában a tény, hogy egymásba folynak az epizódok már újdonság, hiszen a sorozat egyik varázsát pontosan az adta, hogy mindegyik epizód a saját lábán állt, valamilyen utazás vagy találkozó köré felépítve és bár a történetek a teljes évad során bontakoztak ki, minden egyes rész stabil felépítéssel, narratív struktúrával rendelkezett. Most viszont az évad végén történt robbanás miatt furcsán mutatna egy klasszikus epizód. Meg a harmadik évadra már egyébként sem árt, ha a készítők tudnak valami újat és váratlant húzni, így a döntés érthető és védhető, csak gyakorlatban nem annyira szerethető.

Ken nagyot akart villantani, de azt nem igazán gondolta át, hogy a brutális bejelentése milyen következményeket von majd maga után. Ezt ő maga is elismeri, hiszen mikor a világ legkellemetlenebb üzleti megbeszélése során egyeztet Berry Schneider PR-szakértővel, akkor azt mondja, hogy az embereknek azt kell látniuk, hogy ez egy koherens gondolat része, nem csak a családon belüli hatalmi játszma új szintre emelése.

Nézőként persze átlátunk a szitán, pláne, hogy a sorozat eredetileg pont azzal a felütéssel indított, hogy itt Logan örökösei késhegyre menő csatát fognak vívni a vállalt vezetéséért, de aztán az írók azt tapasztalták, hogy enélkül lehet még jobban is működik a sorozat. Aztán a második évad végére csak megint az eredeti kérdés körül forog minden, de mintha újra csak az bizonyosodott volna be, hogy amíg Logan nem kerül ki a képből, addig nem igazán érdekes, hogy ki lesz a CEO, hiszen a valódi irányítás továbbra is az ő kezében marad.

A nyitány legerősebb jelenetei azok voltak, amikor a karakterek realizálták, hogy ebben a helyzetben nem náluk van az irányítás és kétségbeesetten próbálták valahogyan visszaszerezni.

Azonban mindenki valaki mástól várta a segítséget, vagy éppen csak a bíztató mémeket, magától senki nem tudott semmit elérni. Logan médiabirodalma sokat tett azért, hogy a jelenlegi, egyébként nevén egyszer sem nevezett, elnök hatalomra jusson, így nem olyan meglepő, hogy Roy tőle várna egy kis segítséget. Azonban az elnököt nem lehet közvetlenül elérni, az egyik baby sitter, pedig csak rossz hírekkel tud szolgálni, Logan jelenleg annyira toxikus, hogy nem lehet mellette kiállni. Szintén nem sikerül megszerezni a pénzért kapható legjobb ügyvédet, Lisa Arthur ugyanis Kenre teszi a voksát, bár ezt valószínűleg az első, nem hivatalos leülés során, megbánja.

A Succession igyekszik megfelelő empátiával fordulni a karakterei felé és ennek a hangvételnek a megtalálása és szinten tartása elengedhetetlen ahhoz, hogy a sorozat ne legyen olyan elviselhetetlen, mint az emberek, akikről szól.

Hiszen a "Secession" is egyértelművé teszi: a főszereplőknek csak a vagyona és az egója rendkívüli, minden másban eléggé szegények. Ha pedig bármit is csinálnak azt általában nem annak az adott dolognak az örömért csinálják, nehéz is lenne megmondani, hogy pontosan mi az, amiért még képesek lelkesedni.

Csak az számít, hogy a külvilág, hogyan reagál arra, amit csinálnak. Az egész sorozat egyik legviccesebb mondata volt, mikor Ken arra kérte Greget a céges autó hátsó ülésén, hogy dugjon fel egy hőmérőt a népesség kollektív seggébe és nézze meg, hogy milyen a kulturális hőmérséklet, hogyan reagáltak a showjára az emberek. Szegény Gregnek persze fogalma sem volt arról, hogy mit és hogyan kellene csinálnia. Ez nem akadályozza meg abban, hogy később a PR-es asszisztensének villogjon, hogy milyen jó munkát végzett, leírt néhány fontos tweetet, ami később még hasznos lehet.

Ez az önbizalom hajt mindenkit az epizódban, amit lehet, hogy egyébként nem túl kellemes nézni. Talán azért is, mert a finálé bombája után nem igazán halad előre a történet, limbóban vannak a karakterek és amíg el nem ül a porfelhő, addig nem is nagyon lehet mit csinálni. Ezt az átmeneti időszakot olyan helyeken kell elölteni, ahol az ember nem szeret túl sokat időzni. Repülőtérnek a várója, mikrobusznak az ülése, magángépek fedélzete. Arról nem is beszélve, hogy Logannek úgy kell megválasztani az úticéját, hogy ott lehetőleg ne legyen kiadatási egyezmény az USA-val.

Végül valamiért Szarajevó lesz a győztes, pedig lettek volna egzotikusabb opciók is. Mondjuk Bosznia-Hercegovina fővárosának legdrágább hotelét egy New York-i intézmény játszotta el, így az igazi balkánii feelinget nem sikerült átadni. De talán nem is ez volt a lényeg, mert az első epizódtól kezdve az egyik legjobb dolog a sorozatban, hogy pont azt mutatja meg, hogy ez a luxus valójában mennyire üres és steril és a sorozat után biztosan senki nem akarná ilyen körülmények között élni az életét.

Ebből a szempontból talán új csúcspontot is jelent a harmadik évad első része, mert soha nem volt még kevésbé vonzó az élet, amit ezek a karakterek élni kényszerülnek.

Képtelenek egy normális beszélgetést lefolytatni. Kedvenc példám erre Ken, aki se Gregnek, se Jessnek, se az új PR-osának vagy ügyvédjének nem képes könnyen dekódolható üzenetet átadni, arra meg pláne nem képes, hogy meghallja, hogy mit mond neki a másik. A sikertelen kommunikáció másik nagy mestere Tom, aki szeretné a feleségét előnyösebb pozícióba lavírozni, csak semmilyen képessége nincs meg ahhoz, hogy az érdekeit érvényesíteni tudja. Elég vicces volt a beszélgetés, mikor minden lehetséges vezérigazgatói jelöltre azt mondta, hogy szerinte jó lehet. Szintén sikertelenül lobbizott Roman, bár bizonyos szempontból egyedül ő érte el, amit szeretett volna, hiszen nem is saját magát, inkább Gerrit szerette volna pozícióba hozni, ami az eddig látottak alapján sikerült.

Bár azt jól érezzük, hogy a sorozat világa nem tér el annyira a sajátunktól, vagyis az igazán gazdag embereknek nem kell attól tartaniuk, hogy utólérik őket a következmények. Egy szó sem esik arról, hogy mi van azokkal az emberekkel, akiket korábban így vagy úgy megnyomorítottak. Ken konkrétan már viccelni tud azzal, hogy korábban megölt egy ártatlan embert és az egészet sikeresen a szőnyeg alá söpörték.

Pusztán a létezésükkel kárt tesznek a környezetben, a nép viszont mégis arra van szoktatva, hogy rájuk oda kell figyelni, a pénzük és a hatalmuk miatt figyelemre érdemes személyek. Ha nem lenne ilyen vicces, és ilyen stílusos a történetmesélés, akkor olyan lenne a Succession, mint a főszereplői. Jesse Armstrong és Mark Mylod vezetésével azonban sikerül ezen felemelkedni és még azt sem bánjuk, ha néha egy kicsit helyben járunk.

Egyéb megfigyelések:

• "I'm about to eat dick for three hours straight. So yes, Hugo, I would like a fucking room". Nálam Hugo az epizód MVP-je, aki képes tartani a lépést a Roy-család egészen elképesztő igényeivel és a semmiből elővarázsolni egy újabb magángépet, mikor szükség van rá.
• Mikor azt gondolnád, hogy Ken nem tudja tovább fokozni az érzéketlenséget, akkor megjön az exfeleségéhez Naomi, kibontat egy ritka és különleges üveget, majd úgy csinál, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
• Karl, rá is nagy szükség van, aki bármennyire is nagy a gáz, azért egy szendvicset szeretne bedobni.
• "Want me to ride with you? "You wanna suck my dick?" Ez a rövid és egyébként elég vicces párbeszéd tökéletesen elmond mindent Roman és Logan kapcsolatáról, illetve arról, hogy milyen véleménnyel van az érzelmekről úgy egyébként az egész família.