Fega: Az első hosszabb jelenet, ahol Jimmy megkapja a megbízást Lalótól, olyan, mintha a 2-3. évadból pottyant volna ide. Ugye a sorozat indulása idején nem számítottunk arra, hogy ilyen sokat időzünk majd azon, hogy mi történt Saul Goodman színre lépése előtt. Azóta elég sok minden történt, Jimmy lépésről lépésre került bele a szervezett bűnözés bugyraiba és közben a hidegvérét is jól megtudta őrizni, még elég rizikós helyzetekben is. Itt viszont új területen jár és az autó hátsó ülésén egyből a legrosszabbra gondol, ami pontosan jelzi, hogy éppen milyen messze jár a komfort zónájától. 

Végül kiderül, hogy a indokolatlan volt a cidrizés, ettől függetlenül az utolsó előtti évadban nekem kicsit durva ez a szintű zöldfülűség. Azt hittem, hogy Saul Goodman ennél egy fokkal bátrabb, de előfordulhat, hogy ezt rosszul mértem fel. Általában jól tudja magát megjátszani, de ebből most semmit sem láthatunk. Újra leírhatom a vesszőparipámat, hogy valószínűleg ennek a fordulópontnak jót tett volna, ha Nacho karaktere fontosabb a számunkra és legalább annyira foglalkoztat minket, hogy vajon mi történik vele, ahogy azt Kimnél érezzük. Te hogy láttad az epizód első 15 percét, Gaines? Szerinted hiteles volt, hogy Jimmy ennyire megijedt? Ezért volt annak jelentősége, mikor korábban elrabolták? A felszínre törő emlékeket nem tudta elnyomni?

Azt hiszem ez a jelenet effektíven hozza felszínre azt a frusztrációmat, hogy az utolsó előtti évadban még csak itt járunk. Mindig is tudtuk, hogy a sorozatnak megvan a sajátos tempója, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy bár a Breaking Bad sikeréből és népszerűségéből kiindulva volt egy elég szép alaptábora, végül soha nem került annyira a figyelem középpontjába, mint amit a minősége alapján megérdemelt volna. A széles tömeg számára a Better Call Saul túlságosan visszafogott, részben pont azért, mert a készítők nem vágtak neki izomból a Breaking Bad előzménynek, hanem felépítettek egy teljesen organikus világot a főszereplő köré, ami némileg furcsán nézett ki, mikor átvándorolt az anyasorozat területére. 

Eddig abban a tudatban voltam, hogy nem zavar különösebben, hogy mindjárt véget ér a sorozat. Most viszont ideje átértékelni ezt az álláspontot. Még mindig rengeteg minden van, amit nem tudunk Saulról, vagy éppen Gene-ről, és azt hiszem, hogy jelentős részükre soha nem fogunk választ kapni. Csak most tűnik fel, hogy ez engem valójában zavar. De az igazán vicces az az, hogy teljesen felesleges dacolni a sorozattal, mert egyébként parádésan működik a jelenet Jimmy és Lalo között. A rendezésben nagyon tetszett, ahogy Jimmy-t úgy láttuk, hogy Lalo kitakarta a képernyő nagy részét, ezzel is érzékeltetve, hogy mennyire sarokba van szorítva a főhős. Amiről mi tudjuk, hogy csak a fejében létezik, hiszen egy olyan munka miatt van itt, aminek során nem kell semmilyen apró csomagot lenyelnie.

Szóval az ötödik évadban valahol ott tart a sorozat, hogy amikor nem tetszik, akkor is el kell ismernem, hogy a saját belső logikája teljesen megállja a helyét, de közben sajnálom, hogy ez a történetmesélési stílus hozzájárult ahhoz, hogy széles tömegek átnézzenek a sorozaton. 

Jimmy sokáig egyensúlyozott a moralitás határán, és folyamatosan tesztelte, hogy mi az, amit még az egyéként komoly igazságérzettel rendelkező Kim be tud fogadni. Valójában Jimmy már rég átesett ezen a dolgon, amit feltehetőleg Kim is realizál már, csak még nem igazán ismeri be magának. Ez az egyensúlyozás pedig rohadtul frusztráló lehet, aminek még talán ahhoz is lehet valami köze, hogy aztán Kim úgy fejezi be az epizódot, hogy az összes sörösüveget ledobálja az erkélyről.

És mi történik a két jelenet között? Kimnek nem jut ideje egy pro-bono munkájára, mert szólítja a kapitalizmus, a Mesa Verdének gondja akadt egy igen makacs férfival, aki nem akar csak úgy meghajolni a törvényeknek, és a szomszédok közül egyedül ő bizony ellenáll és nem akarja eladni a házát. A közönség számára ez a bátorság elég szimpatikus lehet, pláne, hogy tudjuk, hogy végül a kisembernek csak részsikerek jutnak a nagytőkével szembeni háborúban. Mindenesetre eléggé úgy jött le, hogy Kim a Jimmy iránti érzelmeit vetítette ki némileg szerencsétlen emberre, aki persze épp kapóra jött, ahogy nem igazán akart szembenézni az érzéseivel és a valósággal és megpróbálta kiharcolni a saját törvényeit. 

Jimmynek nem tudja így az arcába mondani, hogy mennyire nem erről volt szó és hogy mennyire elveszítették már egymást, csak még egyikük sem merte bevallani vagy felismerni a helyzetet. És ehhez képest már nem is akkora tragédia, hogy a bácsi annyira átlát Kimen, hogy végül a teljesen őszinte monológot a gyerekkoráról sem hiszi el. Kicsit olyan, mint a fiú, aki farkast kiáltott, hogy nem hittek neki mikor igaz volt. Itt annyival módosul, hogy Kim valójában képes ilyen szívszorító történetekkel manipuálni az embereket, de itt most semmi ilyenről nincs szó és mégsem hittek neki. Nálam ez volt az egész részben a legjobb és legszomorúbb pillanat.

Közben Jimmy szálán egészen közel kerültünk a Breaking Badhez, olyannyira, hogy újra láttuk Hanket és Gomezt! És milyen jó is volt újra látni őket. A kihallgatós jelenet csodásan működött és akár azt is sajnálhatnánk, hogy őket nem tervezik jobban beépíteni a sorozatba. Legalábbis az ötödik évadban semmiképp. De kíváncsi vagyok, hogy te mit szóltál hozzájuk Gaines? Te is legalább annyira örültél nekik? Vagy inkább üres fan service-nek gondoltad a dolgot? 

És amiről még szintén neked kell megmondanod a tutit az Mike. Számomra a történetének egyik mélypontja volt a részeg incidens a kocsmában, mert az egész pont úgy tűnt elsietettnek és felszínesnek, amilyet szinte soha nem láttunk a sorozatban. Kíváncsi vagyok, te hogyan láttad Gaines és hogyan látod Mike helyzetét a sorozatban? Mintha igazából csak arra várna, hogy végre összeérjen a szála Jimmy-vel és megjöjjön a fix munkája Gus-szal. De talán arról is van szó, hogy számítottak a körülmények is abban, hogy Mike végül a csirkés báró intéző embere lett. Tudjuk, hogy Gilligan mennyire szeret a következményekkel foglalkozni és épp azt látjuk, hogy milyen sok dolgonak kellett félresikklania ahhoz, hogy Mike Gus hálójába kerüljön, ami így végül a Walter White általi erőszakos halálhoz vezet. 

Gaines: Kezdem is Mike-kal, jó? Az van, hogy nem értem, mi van Mike-kal. Mármint, nagy vonalakban értem, az írók megpróbálják érzékeltetni, hogy mélyponton van a Werner-eset miatt, nem bír kilábalni belőle, plusz mellé még a munkáját is elvesztette, fogalma sincs, mihez kezdjen magával, már csak egy karantén kéne, hogy végleg elveszítse a realitását. De a Better Call Saulban nincs karantén, elmehet a helyi kocsmába, meg bunyózhat utána. Mindkét jelenet pont olyan performatív kötelező kör, mint az előző részből az unokájával összeveszés, van funkciója, még motivációja is, de nem érzem hitelesnek, érdekesnek meg végképp nem. Én is úgy érzem, hogy ezek helykitöltő jelenetek, valamit kezdeni kell Mike-kal, mielőtt visszahoznák a főszálak valamelyikébe, de ez esetben jobb lett volna, ha inkább parlagon hagyják, és pár részig nem szerepeltetik, mert ez így bosszantó azok után, hogy az előző évad végére MVP-nek kiáltottam ki Mike-ot, akivel a sorozat kezdete óta gyakran viaskodom.

Nem mintha Jonathan Banks nem lenne jó, vagy ne bírtam volna a karaktert a Breaking Badben. De az El Camino, azaz Jesse Pinkman poszt-Breaking Bad utáni epilógusfilmje ráébresztett, milyen könnyen elengedtem Gilligan eredeti sorozatának világát, szereplőit. Ez most biztos paradox módon hangzik, miután negyedik évadja nézőnaplózzuk a Better Call Sault, legtöbbször dicsérve, de Saul Goodman furamód a kivétel. Az a nagy fegyvertény, hogy Gilliganék simán elérték, hogy teljes értékű főszereplőként izgasson a sorsa Jimmyként és Gene-ként is, míg ugyanezt csak nagyon ritkán tudják elérni a BCS-beli Mike-kal, és totál nem a BCS-beli Gusszal. Amikor viszontláttam Jesse Pinkmant (egy kifejezetten harmatos filmben), lehangoló volt, hogy semmit nem éreztem iránta: a Felina végén minden további nélkül el tudtam engedni a karaktert, pedig kvázi cliffhangerrel fejeződött be a története az üvöltős vezetéssel. Ez egyrészt köszönhető annak, hogy a Breaking Bad sorozatfináléja nem vonult be minden idők legjobb lezárásai közé, sőt, a sorozat gyengébb részei közé tartozik; meg annak is, hogy egy Mad Mennel vagy The Americansszel ellentétben mégis minden Walter White körül forgott, az ő sztorija végleg lezárult, nem serkentett továbbgondolásra. A többiek is hozzá viszonyítva voltak sokszor érdekesek, hogy kiszabadulnak-e a Walter White által gerjesztett örvényből. Így aztán azon sem szoktam filózni, mi lehet Walt Jr.-ral, szemben mondjuk Paige Jenningsszel. (Remélem, jól vagy, Paige!)

Mindezt csak azért fejtegetem most ilyen részletességgel, mert ennek fényében óriási meglepetés volt, hogy mennyire örültem Hanknek és Gomie-nak, és milyen szuperjól működtek visszatérő, cameózó Breaking Bad-figurákként. Szerepet játszhat az örömömben az is, hogy ez a két csávó a Gilligan-univerzum legbecsületesebb, legegyenesebb figurái közé tartozik, márpedig mostanra az egy szem Kimet leszámítva nem nagyon találunk hasonlóan tisztességes példaképet a Better Call Saulban, és még Kim morális egyensúlya is veszélyben forog. Dean Norris és Steven Michael Quezada ráadásul úgy bújtak vissza szereplőik bőrébe, mintha csak tegnap láttuk volna meghalni őket a sivatagban. Nem gondolom róluk sem, hogy rendkívül sok elmesélni való lenne velük kapcsolatban, és lehet, hogy ha ők is maradnának az utolsó évad végéig, mint Gus és Mike, akkor Hankéket is feleslegesnek érezném, de egyelőre inkább üdítő a jelenlétük, és nem terheli őket az előzménysorozat narratív predesztinációja se.

Még egy üdítő meglepetés: Lalo! Azt hiszem, most először kedveltem igazán ezt a későn behozott villaint, sokkal szórakoztatóbban működött a vidám pszichopata kisugárzása így, hogy egy ijedtében berosáló, hebegő-habogó Jimmyvel került egy jelenetbe, tetszett a dinamikájuk. Nacho még mindig egy fekete lyuk a sorozatban, ami kiszívja az élvezetet a jelenetekből, de ha Bob Odenkirk és Tony Dalton mostantól több jelenetben kakaskodik, az jót fog tenni a sorozat utolsó harmadának. Mint ahogy az is, hogy most már rendesen kezdik összefűzni a két nagy szálat, a drogkartelleset és a zugügyvédeset – megvallom őszintén, nem emlékszem, mikor volt utoljára dolga Jimmynek Nachóval, Mike-kal is jó ideje megszakadt a kapcsolata, szóval nekem teljesen hiteles volt, hogy az első évados Tuco Salamanca-incidens óta egyre távolabb érezte magát az életveszélyes maffiaszituktól, és a maga seftelős-kisstílű gengszteres környezetében kiskirálynak képzelte magát Saul Goodmanként. Erre most bumm, egyetlen másodperc alatt rászakadt nemcsak a félelem, hanem önnön jelentéktelensége, hogy pofázhat bármennyit, nem tudja kidumálni magát abból, hogy mélyebbre nyomják a szarban.

De azt is értem, miért érzed egy lépés előre-két lépés hátra húzásnak, hogy Saul dörzsöltebbé és lélektelenebbé válásának jelenlegi pontján megint inkább Jimmyt kapjuk vissza egy részig. Az epizód szerintem azt akarta érzékeltetni, távlatba helyezni, hogy Saul még mindig apró porszem a bűnözés sivatagában, és valójában az is marad egészen odáig, hogy Gene-ként az újabb menekülést fontolgatja láthatatlan üldözői vagy potenciális zsarolói elől. Ezért is tök szuper Saul és Kim heti sztorijának párhuzama: mindketten azt hiszik, kiharcolták, hogy a saját sorsuk kovácsai legyenek, és szereztek némi kontrollt az életük, karrierjük felett, Saul az új alteregójával, az ügyvédi kamara előtt aratott győzelmével, és sikeres bizniszeivel, Kim a viszonylagos anyagi és egzisztenciális stabilitással, amit a pro bono ügyekkel tud párosítani.

Persze csak azt hiszi, hogy tudja.

Szépen leírtad a kisember és a nagytőke csatájának eleve elrendelt kimenetelét, ami többszörösen tükröződik vissza. Mert nagytőke a drogkartell is, nagytőke a Mesa Verde is, hasonlóan amorális rendszerek, amik nincsenek tekintettel az őket kiszolgáló-működtető alkalmazottak érzéseire, lelkiismeretére. A vállalatokhoz képest kisember Kim és Saul, hozzájuk képest meg a telkéért ragaszkodó bácsi, és Crazy-Eyes, ezzel pedig Kim és Saul olyan köztes pozícióba kerülnek, ahol a kiszolgáltatottság tetejében még bűntudatuk is lehet, amiért mások kiszolgáltatottságát tetézik. Na jó, ez inkább Kimre igaz, és itt mutatkozik meg a köztük nyíló szakadék, mert Saul már csak a saját bőrét félti, de közben azért élvezi, amikor kihúzhatja védencét a szarból a DEA-sek ellen, míg Kim semmit nem élvez abból, hogy faképnél kell hagynia a lelkiismeretét enyhítő ügyfeleket a kizsákmányolók kedvéért. A hangyák minden járdaszegélyre ejtett finomságot, jó dolgot elborítanak, de nem mindegy, hogy ha a fagyi mégiscsak képes visszanyalni, akkor csupán fokozza-e a rombolást.

Egyéb megfigyelések:

• Úgy elmerültem az egyéb párhuzamokban, hogy le sem esett, milyen egyértelműen Jimmynek szánja a kifakadását Kim, szóval köszi, hogy rávilágítottál erre. (Gaines)
• Én meg örülök, hogy sikerült végül a teaserben látott hangyákat valahogyan belevenned a posztba, mert az valami olyasmi volt, amival nem tudtam mit kezdeni. De a zene miatt már önmagában megérte az egész! (Fega)
• Nacho és az apukája beszélgetését ugyanúgy teljesen feleslegesnek éreztem, mint Mike éjszakai randalírozását. Majd lehet, hogy a későbbi részek befolyásolják a véleményemet, de meglepődnék, ha így lenne. (Gaines)
• Annyira szeretnék bevonódni Nacho történetébe, de egyszerűen képtelenség. Az is segítene, ha kicsit több kapaszkodót kapnánk az epizódokban a magánéletéről, ami túlmutat az édesapjával kialakított viszonyán. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy mit gondol a nőkről, meg hogy mit kell tudni azokról, akikkel megosztja az életterét. Pedig lehet, hogy segítene kicsit közelebb kerülni a karakteréhez. (Fega)
• Sok nehéz dolog van a forgatókönyvírásban, de az egyik, hogy hiteles csevegést írj két régi cimbora között. Hank és Gomez beszélgetése az ételek szavatossági idejéről jól megtalálta az egyensúlyt aközött, hogy valami teljesen random bagatell dolog legyen, de közben elhiggyük, hogy ez a két rendőr tényleg hosszú perceken keresztül beszélne róla. (Fega)
• Hol lehet Howard Hamlin? Mi lehet vele? Mikor látjuk legközelebb? (Gaines)
• Hát igen, Howard, nekem is hiányzik, de szerintem nem kell már rá túl sokat várni! (Fega)