A Fargo egy elég komplex sorozat és egy hosszabb kihagyás után nem könnyű felvenni a fonalat, ha az ember az egyes történetek csínját-bínját próbálja megfejteni egy minimális közönséggel rendelkező internetes felületen. Mindenesetre csapjunk a lovak közé, mert az ötödik epizód két dolgot is meghozott abból, amit annyira vártam. Az egyik Ronald Reagen a másik pedig az a bizonyos mészárlás. Előbbi végre egész sokat szerepelt, utóbbi pedig egy szempillantás alatt lezajlott és valóban afelé haladt a történet, hogy a sorozatnak féltávon megint újra ki kell találnia magát. A nagy eseményeken kívül apróbbakra túl sok idő nem is jutott, de azért így is van 1-2 tematikus érdekesség, amiről érdemes beszélni.

Kicsit Nyilvánvaló Kapitány a részemről, de ha valami szembetűnő volt a Gift Of The Magi-t nézve, hogy mennyire amerikai ez a sorozat. Ennek anélkül is szembetűnőnek kellene lennie, hogy feltűnik a színen Ronald Reagen. Ugyanis ez a sorozat alapjaiból úgy van felépítve, hogy minél amerikaibb legyen. Eleve az ország szívében játszódik, ami sokak szerint az igazi Egyesült Államok földje és nem az a béna liberális izé, ami a keleti és a nyugati partok vidékén található. Aztán itt van egy (egykori) bevándorló család, Gerhardték, akik éppenséggel németek, akik szorgos évek munkájával építették fel az egzisztenciájukat. Ez mondjuk pont bűnözés, de ez ebben a tekintetben igazán mellékes.

Aztán ott van az egykori katona, aki mostmár rendőr, a hazájukat szolgáló fehér férfiak pedig szintén beleillenek a klasszikus szimbólumok közé, nem igaz? Ehhez jön hozzá a tragikus páros, Ed és Peggy, akik az amerikai álom megfelelői a sorozatban, persze a Fargoban csak rémálmoknak jut hely. Egymás után hozzák a rossz döntéseket, mostanra egészen komikusra fordul a helyzetük azok után, hogy a hentes üzletben betalálja Edet a bosszúszomjas Charlie. Az akció természetesen nem jön össze és Ednek megint sikerül lenyomnia a támadóit, de mégis milyen áron? Oda az egész üzlet, tényleg kár volt erőltetni azt, hogy ne meneküljenek.

Ehhez teszi hozzá a magáét Peggy, aki képes átlépni az árnyékát, a saját érdeke helyett a közös célt szem előtt tartani és el is adja a kocsit áron alul, annak érdekében, hogy az árát az üzletbe tudják fektetni. Az időzítés a lehető legrosszabb, de egyébként is késő már nekik, mert az epizód úgy ér véget, hogy feltehetőleg egy csomó rendőrautó fogja közre a házukat. Valószínűleg hosszú vallatások jönnek ezek után, viszont itt még valamilyen csavarra érdemes számítani, mert nem hiszem, hogy az ötödik epizód után kicsekkolnának a cselekvőképes karakterek köréből.

Ez volt az egyik meghatározó dráma az epizódban, ami engem nem nyűgözött le igazán, mert összeségében csomó olyan dolog volt, amit Blumquistékkal kapcsolatban már korábban is láttunk és hiába volt ez egy újfajta mix összességében a drámájuk az első pillanattól kezdve annyira ki van centizve, hogy mindig a lehető legrosszabbkor a lehető legrosszabb dolgok történjenek velük, hogy ezek után már hiába volt a mostani a legdurvább és a legszomorúbb, nem tudott nagyobb érzelmi hatást kiváltani. (Ami lehet annak is köszönhető, hogy túl nagy szünet után ültem le ehhez az epizódhoz.)

A másik meghatározó momentum, amivel összességében mégsem voltam elégedett, az mészárlás volt. Először is, hogy a a fenébe lehet, hogy ezt az epizódot Jeffrey Reiner rendezte? Úgy értem, hogy voltak benne klassz beállítások, illetve kifejezetten ügyesen használták néhányszor az osztott képernyőt, de a vadászat inkább egy kihagyott lehetőségként maradt meg. Először is sajnáltam, hogy nem mutatták meg nekünk mindkét félt elég részletesen, pedig tök jó a sorozatban, hogy nem sajnálja az időt, hogy bemutassa a különböző nézőpontok mögött lapuló embereket és motivációkat. Plusz ha nagy lövöldözés van és emberek hullanak el, akkor mindig hatásosabb, ha nem csak úgy a semmiből bukkannak fel, hanem már valamihez tudjuk őket kötni. Itt viszont egy csomó teljesen ismeretlen hullott el, ami annyira nem nagy szám, pláne, hogy a sorozattól elvárjuk ezt a fordulatot.

Joe halála például meglepő volt és nem gondoltam volna, hogy csak ilyen kis szerepet kap Brad Garrett, de ezt leszámítva túl komoly érzelmi töltetet még az ő halála sem okozott, pedig abban legalább volt egy kis izgalom meg merészség. Szintén meglepő, hogy elesett egyik Kitchen tesó is, de sajnos itt sem beszélhetünk arról, hogy túl komoly érzelmi hatást gyakorolna a nézőre a sajnálatos sorsuk. Innentől kezdve pedig valami fontosat nem sikerült megalapozni itt az évad felére, ami nálam némileg rontja az összképet. Persze jó, hogy a témák, a mögöttes tartalmak a helyén vannak és ahogy írtam minden nagyon amerikai és borzasztó stílusos. Például Reagen beszédét az váltja fel, ahogy Joe és a politikus értekeznek arról, hogy milyen hasznos is lesz mindkettőjük számára az együttműködésük. Így működik ez az ország, ilyen az üzlet, ez az ország egyszerre csodálatos és hervasztó.

Nem olyan nehéz belelátni azt a kommentárt sem a Fargoba, hogy ez a fajta politikai rendszer mennyire sebezhető és működésképtelen, ha a nem megfelelő emberek kerülnek a hatalom közelébe. Szerencsére Reagen sem úgy szerepel az epizódban, mint aki mentesülne ez alól és nagy szerencse, hogy közben még a humort sem felejti el megtartani a sorozat. Nick Offerman karaktere szállítja a vicces pillanatok jelentős részét, a könnyeivel küszködő Karl legalább annyira zseniális, mint az, aki makacsul mondja, hogy nem fog kezet fogni az elnökkel, mert egy filmben szerepelt egy majommal. Aztán persze örömmel rázza meg a kezét.

Ez speciel elég fontos, mert engem ugyan nem nyomaszt a sorozat hangulata, de el tudom képzelni, hogy a nézők egy részének sokkal nagyobb szüksége van ezekre a pillanatokra, amik megtörik a feszült légkört. Mert egyébként tényleg bármelyik szálon halad a történet, ott hazugságok, árulások, gyilkosságok vannak és mindenki igyekszik a lehető legfájdalommentesebben kikerülni az egészből. Ez az egész kellően csavaros és jól kézben tartják továbbra is a különböző szálakat, viszont pont a kulcsmomentumokból most nem sikerült kihozni a maximumot. A teljes kép enélkül is erős, mert hiába a sok szál, ügyes tervezés miatt jól illeszkednek egymáshoz. Ráadásul mindent szétszakítanak az ellentétek, és már vissza is csaphatna, hogy minden között van valamilyen kapcsolat, de azt hiszem ezért is kell ilyen amerikai sziruppal leönteni a sorozatot és a fura akcentusok meg az eleve kicsit kattant figurák között jobban elveszik, hogy mi is az igazi célja a készítőknek.

Egyéb felfedezések:

• Szeretem az olyan pillanatokat, mikor azt látjuk, hogy a szereplők a meglévő infoik alapján összeraknak egy számukra logikusnak tűnő narratívát. Korábban már sokszor írtam, hogy a sorozat milyen sokat használja a fatális véletleneket és az ilyenek mindig rávilágítanak arra, hogy mi ezzel a legnagyobb baj. Az ember nem tudja utána magának megmagyarázni és nem tudja magát megnyugtatni.
• Valószínűleg a pontok felváltva érkeznek majd a csapatoktól és Gerhardtéknak valahogy biztosan visszacsapnak majd, illetve eleve nem is tudom, hogyan lehetnek ők győztesek. Valószínűleg sehogy, azért kapták féltávnál ezt a mini diadalt.
• Mondjuk Hanzee nagyon kemény, a nagyon amerikai szirupnak az is a része lehet, hogy az indián itt nem a vesztesek közé kerül, mint a valóságban.
• A férfiak és a nők ellentétéről legalább annyira szól a sorozat, mint a családi vállalkozások és multik harcáról, ezért is durvák az olyan odavetett mondatok, mint például, hogy Simone a legnagyobb természetességgel közli, hogy az apja veri az anyját. Szintén ide tartozik még, hogy a tárgyalás nőies, a háború férfias, illetve, hogy a nők tudnak beszélni az érzéseikről a férfiak meg meg tudják szerelni a kenyérpirítót.
• A mi értelme az amerikai álomnak egy remek kérdés, tök jó volt, hogy Ed és Noreen erről dumálgattak, remélem lesznek még ilyen kikacsintások meg filozofálgatások két halálos dulakodás között.