Mike szerepe végre helyére kattan a sorozat egészében, Jimmy-vel pedig továbbra is egyre szomorúbb dolgok történnek, de a Better Call Saul epizódja ezúttal sem okoz csalódást.

Gaines: Tucónak van egy szokása. Ha üzletel valakivel, addig nem áll fel az asztaltól, amíg mélyen a szemébe nem néz az üzletfelének, hogy kipuhatolja, rosszban sántikál-e, hazudik-e neki, megpróbálja-e valami úton-módon átverni. Akkor is, ha simán megy az üzlet, ha évek óta gikszer nélkül dolgoznak együtt, vagy ha egy cimborájáról van szó, akit történetesen kedvel.

Mármost, Tuco egy eszelős őrült. Talán nem volt mindig az. Ha hihetünk Nachónak, akkor régen megbízható gengszter volt, csak aztán rászokott a drogra – előbb a crackre, majd a methre –,  ami olyan kémiai folyamatokat szabadított fel az agyában, amitől dühöngő, kiszámíthatatlan pszichopatává vált. Közveszélyessé. Olyan emberré, aki ellen óhatatlanul puccsot kezdenek szervezni egy idő után az emberei, tudván, hogy az életük a tét, hiszen bármikor ott találhatják magukat Tuco haragjának – és pisztolyának – rosszabbik oldalán. Viszont attól még, hogy eszelős őrült, van egy etikai kódexe. Van egy szabálya, amihez tartja magát. Aki hazudik, annak kampec.

Aki tiszteletlenül bánik vele, az megfizeti az árát.

Nem csak Tuco az egyetlen a Better Call Saulban, akinek elvei vannak. A „Gloves Off”-ról előzetesen csak annyit tudtam, hogy Mike-centrikus epizód, és valóban, ugyanaz a csapat felel az epizódért, mint az első évados „Five-O”-ért. (Gordon Smith írta, Adam Bernstein rendezte.) Ez némi aggodalommal töltött el, mivel a sokak által zseniálisnak kikiáltott „Five O”-t az évad leggyengébb részének tartottam, és Mike külön utakon mozgó történetei kevésbé kötöttek le, mint Jimmy seftelése. Szerencsére kár volt aggódnom: egyrészt a „Gloves Off” nem kizárólag Mike epizódja, és ha nem is fele-fele arányban, de egyenletesebben osztja meg a játékidőt a címszereplő és a veterán ex-zsaru szála között, mint az első évados párja.

Másrészt ebben a részben végre kikristályosodott, mit is csinálnak Gilliganék Mike-kal, és valahogy a helyére kattant a története a sorozat egészén belül. Mike és Jimmy története egy vágányra került (talán eddig is azon haladt, csak én nem vettem észre): mindkettejük története arról szól, hogy mindent elkövetnek, hogy ne a könnyebbik utat válasszák, és – relatíve – jó emberek maradjanak, miközben az egész világ azon dolgozik, hogy átcsábítsa őket a sötét oldalra. És mindkettejük esetében mesterien használják fel az írók a Breaking Badből szerzett tudásunkat, vagyis azt, hogy a küzdelmük hiábavaló, tragikus, mert elkerülhetetlenül Saul Goodmanné és Gus Fring eltakarítóemberré fognak válni. Mike éppúgy nem hajlandó átlépni egy határt, mint ahogy Tuco ragaszkodik a hazugságvizsgáló módszeréhez: ő Albuquerque Batmanje, aki bemocskolja ugyan a kezét, kétes eszközökhöz nyúl a családja, a szerettei védelmében, összeszűri a levet kétes elemekkel, de egészen messzire megy annak érdekében, hogy ne kelljen embert ölnie. Inkább pépesre vereti magát, mint hogy agyonlőjön egy pszichopata bűnözőt. Mert ő már tudja, milyen átlépni azt a bizonyos határt: egyszer, bosszúból – ha úgy vesszük, jogos indokkal, de attól még gyilkolt. Tudja, mit művel ez az ember lelkével, hogyan pusztítaná el mindazt, ami az emberiességéből megmaradt, és erre még az unokájáért sem képes. És ezzel végre tétje lett Mike sztorijának is: persze mindig élmény nézni, ahogy Jonathan Banks apró rezdülésekkel, egy-egy sóhajjal ábrázolja a fejében lejátszódó folyamatokat, a hangjával játszik, vagy egyszerűen csak menő, mostantól legalább annyira tudok majd szurkolni, hogy ne csússzon le a lejtőn, mint Jimmyért. Vagány dolog egy lufis bérgyilkos is, de Mike így végre teljes jogú főszereplővé léphet elő, akinek a sorsában érzelmileg is érintve vagyok. Te is úgy érezted, hogy ez a puzzle darab a helyére került, vagy csak késve ismertem fel a nyilvánvalót? Netán másképp látod Mike történetét?

Míg Mike tisztán és világosan látja, hol húzódik a morális határvonal, addig Jimmy számára ez nem egy markáns demarkációs vonal, sokkal inkább egy széles folyó, amibe belegázolhat, feltéve, hogy nem mászik ki a túlsó parton. Mike soha egy pillanatra sem csapja be magát; Jimmy kétségbeesve csűri-csavarja úgy a szavakat, hogy saját magát is becsapja, és elhitesse mindenkivel, voltaképpen nincs abban semmi kivetnivaló, amit elkövetett. A cél szentesíti az eszközt, ugyebár.

Szomorú és tragikus volt látni a rész elején, ahogy Jimmy egyre mélyebbre ássa magát a gödörben, és ugyan semmiképp sem vihette volna el szárazon a balhét, a viselkedésével, a bűnbánat teljes hiányával nem szerzett jó pontokat Clifford Mainnél. „Ne akard eladni nekünk a dolgot. És ne tégy úgy, mintha nem látnád a problémát” – kérlelik az üzlettársak. De Jimmy nem vallhatja be, hogy etikátlanul cselekedett, hogy beleharapott a kézbe, amelyik felkarolta, és hogy csúnyán kibaszott Kimmel, mert azzal maga előtt is beismerné a gyarlóságát, valamint azt, hogy Chucknak… és ne tudd meg, Fega, milyen nehéz ezt kimondanom… jelen esetben igaza van. Pedig szívesen Chuck nyakába varrnám a reklámos fiaskót, hiszen nagyrészt az ő aknamunkája tette tönkre Jimmy önbecsülését, ő ültette el a fejében, hogy Slippin’ Jimmyt sosem vetheti le magáról.

De Gordon Smith nagyon szépen vezeti le, hogyan jut el Jimmy egyfajta beismerésig. Eleinte még hárít, bár Cliffordtól kijövet nem tud az asszisztense szemébe nézni, majd első dolga hívni Kimet, hogy kimagyarázhassa magát. Utána bemegy hozzá, hogy személyesen kérjen bocsánatot, ám csakhamar Hamlinre hárítja a felelősséget, és jogos felháborodással az igazság bajnokaként, fehér páncélos lovagként karolná fel Kim ügyét. Végül Chucknál köt ki. Nem kétlem, akkor és ott komolyan gondolja, hogy feladná a karrierjét, ha ezzel kihúzhatja Kimet a csávából. De ez a teátrális gesztus valójában a bátyjának szól, és amikor kifakad, hogy dagonyázzon vele együtt lent, a sárban, a mocsokban, azzal implicit módon szembenéz saját sötét késztetéseivel. Hiába. Chuck nem lépi át a határvonalat. Noha kicsinyesebb, féltékenyebb, képmutatóbb, mint azt gondolja magáról, a jog etikai kódexe szent és sérthetetlen a számára. Jimmy pedig magára marad a zavarosban, azon tanakodva, vajon melyik parton kecmeregjen ki.

Na nézd csak, Fega, milyen könnyelműen átugrottam azon a tényen, hogy Chuck és Jimmy első nagy csatáját láthattuk a második évadban. Megérte várni rá négy részen keresztül? Hogyan kezelték szerinted Gilliganék a két testvér kapcsolatát? És mi a véleményed Nachóról? Vajon ő tisztán látja a saját határait?

Fega: Tavaly te voltál az, aki a Gordon Smith és Adam Bernstein kollaboráció után húztad a szádat, azt hiszem most rajtam a sor. Pedig nincs túl nagy baj az epizóddal, de mégis azt érzem, hogy mindkét szálból sokkal több érzelmet lehetett volna kihozni. Bármennyire is meglepő, de sokat szoktam gondolkozni azon, hogy mi a legjobb fokmérője a sorozatok sikerének. Mit várunk el, mikor belőjük a Netflixet a TV-n és elindítunk egy epizódot. A magától értetődő válasz pedig az, hogy érezzünk valamit. A legjobb ami történhet az a katarzis, de nem lehet ez az alapelvárásunk. Ha már el tudunk gondolkodni, merengeni, vagy sajnálkozni, szurkolni, érzelmileg átlényegülni, az pontosan elég lehet.

Az epizód pedig azzal kezdődik, hogy látjuk Mike-ot hazaérkezni és ügyes rendezői/operatőri húzással először az arcának egy része sötétben marad, ami modoros metaforaként is felfogható. Rögtön egyértelmű, hogy nincs minden rendben, Mike nehezen lépked és ezúttal is legalább olyan fizikális alakítást láthatunk, mint tavaly a részegség volt. Az első, amiről meggyőződünk közelről, az a húsos boríték, vagyis egy mini flash forwardot látunk, az akció sikeres volt. Az nem derül ki egyből, hogy a gyilkosságból végül, hogy keveredett ki, csak az, hogy Mike-ot csúnyán helyben hagyták. Ez ad egyfajta kezdő lökést a nézőknek, akik feltehetőleg a Breaking Bad során megkedvelték a figurát és nem akarják, hogy komolyabb baja essen. Persze a szofisztikáltabb néző túlléphet akár rögtön ebben a pillanatban a fizikai sérüléseken, hiszen azok begyógyulnak, a lelki sebeket nem lehet jegelni, vagy bekrémezni, így a dilemmát az adja, hogy vajon Mike újra gyilkolt-e.

Ahogy halad előre az epizód, a sorozat védjegyéhez hűen, elég sok időt töltünk ezzel a dilemmával, illetve azzal, amit te is írsz, hogy Mike mindent elkövet annak érdekében, hogy ne kelljen gyilkolnia. Illetve azért, hogy ne bukjon le, ugyanis nagyon jól tudja, hogy az egész totális értelmetlenség, ha rács mögé kerül. Ezzel kiegészíteném a tűpontos leírásodat Albuquerque Batmenjéről. Egy dolog a morális kód, ami a gyilkolás ellen hajtja, de egy másik az a folyamatos emlékezettő, hogy a fia halála után ő már nem hagyhatja cserben a menyét és az unokáját. Ezek a talán Nacho-t is valamennyire őrületbe kergető kérdések a meneküléssel kapcsolatban ennek is szólnak. Mike kényszerpályán mozog és gyilkosságot csak úgy vállalhat be, ha biztosan tud elmenekülni és a rendőrség sem akad a nyomára.

Ez a folyamat pedig szépen lassan játszódik le a szemünk előtt és a csúcspont egyértelműen a távcsöves-puskák vizsgálata. Lehet másnak nem ugrott be egyből, de annak idején a fegyvernepperek hoztak néhány vidám percet a Breaking Bad-be, itt azonban erről szó sem volt, viszont így is erre mutatnék rá, mint észrevétlen kulcsjelenetre az epizódból. A flash forward egyértelművé tette, hogy a távcsöves terv biztosan nem valósul meg végül, mert annak furcsa végeredménye lenne egy péppé vert Mike. Ahogy a sorozat esetében, úgy ebben a jelenetben is tudtuk, hogy mi lesz a végeredmény. Ennek ellenére a készítők remekül vezettek minket rajta végig, közben abból is felcsillantva valamit, hogy Mike múltja még milyen sötét titkokat rejthet. Egyik puska sem volt elég jó, de valójában mindegyikkel el tudta volna Mike végezni a munkát, ha nem félt volna a következményektől. Ahogy te is írtad, Mike ragaszkodott hozzá, hogy a helyes döntést hozza, ami pontosan annyi kockázatvállalást jelent, ami feltétlenül szükséges és egy cseppel sem többet.

Így jutunk el egy kvázi átverésig, ami a sorozat DNS-ében olyan mélyen van kódolva és pont a korábban már felemlegetett első évad ötödik epizódjában láttuk, hogy ez Mike-tól sem áll messze. Gyakorlatilag csapdát állítanak Tucónak, ami működött úgy, hogy aggódtunk Mike sorsátért, pedig már láttuk a végeredményt jó előre. Itt térnék vissza a bevezetőben boncolgatott “milyen érzést vált ki a nézőben” témához, mert a verekedésnél különösen működött, hogy együtt érezzünk Mike-kal, aki talán még vezekel is azért, amiért a fiával történt. Ez még eggyel több indok arra, hogy a gyilkolás helyett valami olyan megoldást válasszon, ami az ő bűnhődésével jár. Ez pedig papíron remekül néz ki, de az epizód egésze nem tudott olyan hatásos lenni, mint Tuco ütései. Pedig tényleg minden úgy történt, ahogy a sorozattal elvárhatjuk.

Lassú vívódás, minden egyes lehetőség megfontolt vizsgálata, majd a türelmesen kibontakozó átverés.

Talán Nacho szerepét érdemes megvizsgálni ebben, akinek a félelme bármennyire is érthető, egyáltalán nem gondolta át azt, hogy rá nézve mit jelentett volna Tuco halála. Mike óriási szívességet tett neki, vagyis a pénznek nem lefelé, hanem felfelé kellett volna menni, csak ezt még nem látja be, de ha jól sejtem, az ő tragédiáját is lassan építi fel a sorozat. Az első évadban keveset láttuk, de nekem szimpatikus és érdekes volt a karaktere, most viszont hiába kezdenek jobban a felszín mögé menni, kezdem elveszíteni az érdeklődésemet. Nem tudom, mitől lesz ő olyan egyedi karakter, akikkel egyébként Giliganék telepakolják a kisvárosi világukat.

Jimmy és Chuck szálára rátérve azt gondolom, hogy nem véletlen a részedről Gaines, hogy némileg átugrottál a nagy összecsapáson. A hangsúly Mike-on volt, ezért lehet nem volt a legjobb ötlet ezt a másik, önmagában súlyos jelenetet is ebbe az epizódba tenni. Bár te is azt írtad, hogy fontos volt, hogy nem csak Mike-ra koncentrált a rész és Jimmy történetében is meghatározó események történtek. Mégis a kiegyensúlyozás nem lett hibátlan és a sorozat legfontosabb kérdéseit meghatározó testvéri kapcsolat alakulása nem kapott akkora súlyt, mint amennyit érdemelt volna. Elhiszem, hogy Jimmy a vita hevében a legkomolyabban gondolta, hogy Kimért cserébe eldobná az ügyvédi hivatását, ha ezzel ő lehet az önfeláldozó megmentő. De a készítőknek szerintem vigyázniuk kell Jimmynek az ilyen heves kijelentéseivel, mert azok után, amit a fináléban és az a második évad első részében történt, bizony elhasználtak némi nézői jóindulatot. Írtuk, hogy profi volt a megvalósítás és talán nem fair folyamatosan felhozni ellenük, de hiába rendelkezik nagyon hajlékony gerinccel a főszereplő, a sorozatnak hosszú távon nem tesz jót, ha magát Reed Richardsot is megszégyenítő módon használja ezt.

Fontos, hogy a testvéri szeretet furcsaságát ne tévesszék szemelől az írók, így nagyon sokat számított, hogy láttuk Jimmy nem tud nem gondoskodni a testvéréről, ha ott van. Pedig minden oka meglenne rá, hogy ne így cselekedjen. Ebben a dinamikában rengeteg drámai muníció van, ráadásul hál istennek ez olyan, amivel nem foglalkoztak igazán sokat a közelmúlt nagysikerű drámasorozatai. Korábban is írtuk már, hogy jó döntés erre felhúzni a sorozatot, viszont a nagy elvárások miatt lehet kicsit szőrősszívűbb vagyok a készítőkkel, ha nem sikerül olyan mély érzéseket kihozni. A veszekedés, ami tényleg olyan volt, mintha Jimmy arra kérné a testvérét, hogy birkózzon vele az iszapban, de a hidegfejű Chuck nyilvánvalóan nem vetemedett semmi ilyesmire. A jelenetük bemutatta, hogy mi az a hatalmas ellentét, ami közöttük húzódik és még világosabbá tette, hogy Jimmy soha nem fog kiszakadni a nagy Chuck bűvköréből. Mégis a végeredmény hiába nézhetett ki jól papíron, úgy éreztem a jelenetnek nem volt meg az az igazi mélysége, amit ezeknek a kvázi leszámolásoknak hozniuk kell. Ahogy Mike sebeivel kapcsolatban is írtam, azokat a sorozatokat értékelem igazán, amik ezekkel a lelki harcokkal operálnak. Kevesebb kaszkadőr kell hozzá, de a nézőben ezek jutnak el mélyebbre.

Egyéb felfedezések:

• Kimre már nem igazán tudtam kitérni, de felmerült bennem a kérdés, hogy talán azért büntetik ennyire látványosan, mert nő? Nem tudom mennyire kell mindenbe belelátni a genderőrületet, de az volt az érzésem, hogy egy férfi nem ütötte volna meg ennyire a bokáját azért, mert nem szól. Jó, nyilván itt a készítői szándék elsősorban annak szól,  hogy erősítsék, milyen nagy kockázatot vállalt Kim Jimmy miatt, de valahogy ez is kicsit túlzásnak tűnt nekem az epizód egészét tekintve. (Fega)
• Azt viszont nem éreztem túlzásnak, hogy a reklámból akkora botrány lett, hogy egyből két rossz pontot írtak fel miatta Jimmynek. És tényleg nincs annál tipikusabb hozzáállás, hogy senkit sem érdekel, hogy milyen olcsón milyen nagy sikert hozott be Jimmy. Egy jelenetben ott a teljes tragédiája. (Fega)
• Eddig a főcímekről keveset beszéltünk, de az epizód retro mobilokat ábrázoló képe nekem nagyon tetszett. Éljenek a retro mobilok! (Fega)
• Szép keretezés volt, hogy az utolsó jelenetben már csak Mike összevert arcát láttuk, a sértetlenre árnyék vetült. (Fega)
• Részről részre meglep, milyen végtelen magabiztossággal kovácsolnak előnyt minden egyes szálnál Gilliganék abból, hogy kőbe van vésve, mi lesz a sorozat vége. Az előzménysorozatok 99.99%-a nyögne a teher alatt, szinte mindig megbénítja a készítőket egy-egy ilyen adott végpont, a BCS írógárdája azonban nemhogy kerülgetné a dolgot, hanem egyenesen beleáll, és még jól is jön ki a dologból. A mellékelt példa: Tuco esete. Tudjuk, hogy Mike nem fogja kinyírni, viszont fogalmunk sincs, milyen tervet eszel ki a likvidálására, és meglepő fordulatnak számít, hogy börtönbe juttatja. Az epizód feszültségéből pedig semmit nem von le mindez. (Gaines)
• Elszaladtunk mellette, de a sokat vizsgált fiatalember az étteremben, nem más mint Krazy-8 a Breaking Bad első évadából. Hihetetlen, hogy minden fontosabb színészt meg tudnak szerezni gond nélkül a készítők. (Fega)