Ha fel kellene sorolni a Fargo jellegzetességeit, a merész és újszerű képi és történetbeli megoldások gyakori használata, tuti elsők között kerülne fel erre, a szigorúan képzeletbeli listára. Ennek vannak fokozatai és a nyolcadik epizódban sikerül úgy kilépni a komfortzónából, amire egyáltalán nem számítottam.

Ezzel természetesen a nyitójelenetre és Peggy beszélgetésére gondolok saját magával. Azonban mielőtt továbbmennénk a hallucináció és a pszichológia nyomvonalán meg kell jegyezni, hogy a Fargoban természetesnek vesszük a nem várt fordulatokat, az olyan pillanatokat, mikor a hosszú tracking shot végén még van valaki az árnyékban, akivel nem is számolunk. Eleve az emlékeztetőül összeállított jelenetek az epizód előtt azzal értek véget, hogy Hanzee fejbe kólintja a mit sem sejtő Hanket. Nézőként fel vagyunk készülve ezekre, a szereplők viszont nem és erről szól kábé a sorozat.

Attól viszont, hogy meglepő dolgok történnek benne, azért van egy jól kitapogatható barokkos eszköztára, ami alapján nagyjából tudjuk, hogy milyen hangulatban és eszközökkel mesélik el nekünk ezt az összetett történetet. Ebbe viszont nem igazán illik bele a hallucináció, a nagyon konkrét álomjelenet, ahol a mögöttes tartalom konkrét formát ölt. Az első jelenetben elhangzottak a teljes epizód fölé tornyosulnak, ezzel a megfelelő helyre irányítva a nézői figyelmet.

Ha pedig az ember egyszer elkezdi figyelni, hogy a karakterek mikor épp melyik módban üzemelnek (gondolkodás és létezés), akkor onnantól nincsen menekvés és ezzel a készítők becsalogattak minket egy olyan labirintusba, amilyen Bluquisték sötét, újságokkal tömött, dohos pincéjében is van. Mert tényleg jól elkülöníthető, pláne Peggy viselkedésén, hogy mikor kezeli elemi szinten a helyzetet és mikor gondol hosszabb távú célokra is. Például mikor ledöfi a fogságukban lévő, ezért nagyon értékes Doddot, teljesen indokolatlanul, akkor azt a konkrét konfliktust túlságosan a létezés állapotában fogta fel, a gondolkodás helyett. De mint halljuk az ember egyszerre nem tud létezni és gondolkodni.

Peggy helyzetében viszont nehéz józan ésszel megmaradni.

Ezzel a Fargo, ami lehet, hogy a készítője szerint mindig arról szól, hogy mire képesek a pénzért az emberek, szerintem mindig gyilkosságokkal és ennek a pszichológiai és egyéb következményeivel foglalkozik. Persze a pénz ott van a motivációk között általában. De mégis a mészárlás, sok ember halála, mindig a történet részét képezi, de legtöbb esetben nincs helyén kezelve az, hogy valójában mennyire durva dolog saját kézzel kioltani egy másik életet.

Persze a Fargo háborús körülményeket teremtett a szereplőink számára. Bár ez közel sem olyan intenzív, mint egy igazi csata, maffialeszámolásokhoz képest már most elég sok áldozatot követelt ez az egész konfliktus, arról nem is beszélve, hogy teljesen ártatlan figurák is belekeveredtek. Viszont egy normális, érző, emberi lénynek elég nehéz elfogadni azt, amivel ez az élet jár. A gyilkosságok egyre könnyebben követik egymást, de sokszor a beleőrülés valamilyen formája nyomot hagy az emberi elmén. Persze az elme egy elég megfoghatatlan dolog, de azt azért tudjuk róla, hogy mindig valamilyen megoldásra törekszik, Peggy pedig széles tárházát mutatta annak, hogy hogyan lehet hosszú távon elviselni ezt a helyzetet, amibe a férjével kerültek.

Az idő nagy részében szerencsére inkább gondolkodik, mintsem létezik, ami jó a sorozatnak, viszont bármennyire vagyok lelkes, amiatt mert ilyen virtuóz a sorozat, hogy egy látomással húzzal alá azt, amire később az epizódban figyelni kell és akkor már külön nem is emelem ki a sorozat egyik védjegyének számító osztott kamerás képek használatát. A rendező Keith Gordon tényleg kitalálta, hogy ezek hogyan alakuljanak egymáshoz képest a képernyőn.

Ehhez jön hozzá, hogy Robert De Laurentiis igen elegáns munkát végzett a forgatókönyvvel is, igazán jóláll ez a fajta letisztultság a sorozatnak, ami túl sok szereplőt szuszakolt be ebbe a 10 epizódos történetbe. Így viszont elég zsúfolt lett a végeredmény, ami megnehezítette, hogy igazán szeretni és ne csodálni lehessen ezt az évadot. A mostani epizódban egészen lenyűgöző, hogy négy fejezetben, folyamatos csavarokkal és különböző hangulatú jelenetekkel mesélik el, hogy mi is történt Blumquistékkel, akik az előző epizódot kihagyták és vajon az emberek mennyire tartották hihetőnek azt a megoldást, hogy Ed egyszerűen csak elszaladt a rendőröktől.

Ez az a fajta hiba, amiért tudom, hogy egy magyar sorozatot teljesen szétszednék. A Fargonak az a szerencséje, hogy nagyon barokk, filmes és valamennyire meta is, ami az ilyen logikai bakikkal szemben elnézőbbé teszi az embert. De néha túl nagyot ugrik annak érdekében, hogy ezek a szédítő csavarok tovább tudjanak jönni egymás után és tényleg mindig legyen egy újabb ismeretlen tényező, aki a jó pillanatban felborítja az addigi status quot. Ezt nehéz folyamatos életszerű és magától értetődő helyzeteken keresztül folytatni. De kicsit hasonló volt az is, hogy a történet érdekében a kiütött Hank nem ment be a házba leellenőrizni, hogy mi a helyzet Peggy-vel. Vagy, hogy Hanzee pont megtalálja a szállodának a címét, ahova pont jókor érkezik és pont el tudja kapni Peggy barátnőjét, aki pont felhívja, amiből pont ki tudja találni, hogy hol kellene őket keresni. Nekem túlságosan sok véletlen egybeesés kellett ahhoz, hogy az epizódon végén látható jelenet lejátszódhasson.

Egy ilyen Fargo-szerű sorozat pedig beleeshet abba a hibába, hogy túl sokat szöszöl azzal, hogy a megfelelő alakzatban állítsa fel a dominókat, amik mikor ledőlnek, akkor szórakoztatják a szemünket. Ugyanez a helyzet a sorozat remekül komponált képeivel meg a csavaros történettel, hogy mindig van egy újabb szereplő, meg mindig van egy újabb réteg és közben dobálja egymásra a Coen és egyéb maffiafilmes utalásokat.

Ezzel a Fargo második évada az agyamat lenyűgözi, a szívemet sajnos(?) hidegen hagyja.

Hanzee lehetne egy érdekes nézőpont, aki széles azonosulási pontot kínál és hamar rokonszenves lehetne a közönségnek, de ehhez jó volna, ha nem ő tetszelegne a meglepetésember szerepében. Emiatt ugyanis árnyékban kell tartani, most viszont, hogy egy kicsit több időt töltöttünk vele láthattuk, hogy a készítők egészen sok mindent kihozhattak volna a figurájából. Az őslakosok sorsa évszázadok óta szörnyű és még 2017-ben sem tudják ezt az amerikaiak rendesen kezelni, ezért tud érdekes lenni egy történet, ami közelebbről megmutatja, hogy milyen gyűlölettel kell szembenézniük nap, mint nap.

A Fargo körülményei között ez pedig azt jelentette, hogy konkrétan majdnem mindenkit lelőtt, aki úgy viselkedett vele, ahogy emberekkel nem szokás. Tulajdonképpen ez is egy fantázia, mármint itt is szóba jön a Fargo barokkos stílusa, ami ilyen túlzásokat is könnyebben belesimít a történetben. Nem mintha nem lenne rá képes, de azért a nyílt a utcán a semmiből egészen indokolatlan az az előkapott gépkarabély.

Aztán Hanzee álma tovább folytatódik, amikor legalább ő bosszút áll a bevándorlókon, akik megkeserítették az életét és folyamatosan elnyomóként kezelték. Ezzel csatlakozik az epizód fősodrába végérvényesen, addig csak mellékesen, néhány perces jelenetekben látjuk, hogy mit csinál, szóval esélyünk sem volt jobban megtudni, hogy ki is ő valójában. Persze már akkor megjelenik, mikor kideríti, hogy hol is bujkálnak Peggy-ék, de a fizikai felbukkanására ezután még várni kell. A különböző epizódok közötti összhangra remek példa, hogy a hetedik rész ott ért véget, hogy Ed elérte Mike-ot, viszont amit akkor még nem tudtunk, hogy abban a pillanatban már nincs a kezükben Dodd és Mike igazán rossz napja valójában tovább folytatódik.

Utána még 15 perc van hátra, vagyis igazán nem mondhatjuk azt, hogy hiány lenne a fordulatokban, vagy az emlékezetes jelenetekben. Ezek ráadásul összhangban vannak a sorozat lényegével a gyilkossággal és amellett, hogy Peggy-n keresztül láthatjuk, hogy milyen extrém hatással van ez az emberre, látunk egy másfajta halált is Dodd esetében, aki már elég rég elkezdte a haláltusáját, de aztán meglepően sokáig húzta.

Ez a Gerhardtok specialitása, megboldogult édesapja is azt hittem már, hogy meghalt, de aztán majdnem a sorozat felében szerepelt. Dodd hosszú epizódokkal ezelőtt úgy indult el otthonról, hogy a hentes már halott csak nem tud róla, de valójában saját magáról beszélt, akinek a fogságba esése után még elég kalandos élete volt, mielőtt tényleg kilehelte volna a lelkét, egy váratlan helyzetben egy olyan ember keze által, akire nem számított.

Ezzel folytatódik a Fargoban megkezdett, "a családtagok egymást ölik meg azért, mert nem megfelelően bántak a másikkal" motívum. Hétről hétre leírom, hogy valójában ez egy nagyon hosszan elmesélt klasszikus színpadi drámát nézünk, aminek újabb fontos állomásához érkeztünk. Ezúttal igazán lelassították a halál folyamatát, ami egy kis változatosságot jelentett azok után, hogy eddig főleg lövöldözést vagy max dulakodást láttunk az epizódokban.

Dodd talán megbűnhődik kicsit mielőtt meghal és egyik rétegről a másikra veszíti el méltóságát, ahogy kikötözik meg pisiltetik egy teáskannába. Persze kap egy utolsó lehetőséget a feltámadásra, de nem tud vele élni, mert valamilyen rejtélyes oknál fogva nem tudta rögtön megöli Peggy-t. Nem mutatja meg nekünk az epizód, mert elég nehéz lett volna hitelesen megkreálni azt a helyzetet, amiben végül megint Peggy lepi meg Dodd-ot. Ezért szintén elég nagy kár, fontos jelenet és kiskapuval oldják meg a kivitelezést.

Vagyis hiába lehet rajongani a sorozat különböző rétegeiért és azért, amiért ilyen sok különböző szólamot képes megszólaltatni egy-egy epizódban, végül mégsem lesz letaglózó a végeredmény, mert egy részük ugyanazokra az érzékszervekre lő. Az igazán emlékezetes sorozatok és történetek viszont egyszerre több mindent is lenyűgöznek bennünk, mint a szemünk vagy az agyunk.  

Egyéb felfedezések:

• Igazán vicces volt egy 2015-ös epizódot nézni, amiben feltűnt egy teáskanna és egy pakli kártya is azok után, hogy arról írtam a Better Call legújabb része kapcsán, hogy ez a kettő milyen nagyszerű metafora. Nem tudom jelen helyzetben mennyire állják meg a helyüket, de a pisilés problémája az egyik legfontosabb történés volt az epizódban.
• Tényleg nagyszerű, az ahogy Ed különböző telefonhívásai gyakorlatilag fejezetekre tagolják az epizódot, de az is, hogy senki sem veszi fel Gerhardtéknál a telefont. Ez csak még szörnyűbbé teszi Dodd halálát, akit igazán a családja sem fog hiányolni. (Oké nem is lesznek élő rokonai, hogy hiányolják.)
• A gondolkodás és a létezés összehasonlítását és elemzését igyekeztem nem túltolni a naplóban, de azt hiszem, hogy ez ráhúzható a két különböző bűnözési módra, amiről a sorozat szól. Gerhardték a maffiának a being típusú változatát űzték, ez az oviban is már megjelenő, "erősebb vagyok és rákényszerítem az akaratom a gyengébbre és senki nem szól semmit". Ez viszont egy idő után nem volt megvalósítható, csak akkor ha valaki gondolkodott, tervezett, számított, profi módon, ahogy a Kansas City maffia csinálta. Viszont ha nincs egységesek, akkor egyik sem ér szart sem.
• A harmadik tényező lenne a rendőrségés az az összetevő, ami segíthetne, hogy jobban bevonódjunk a történetbe. Ez viszont hiába csak Loun keresztül valósítható meg, ez a történet elsősorban nem róla szól, az ő tragédiája ezzel párhuzamosan történik. Persze rímel az évad fő témájára.
• Tracking Shot Festival - írtam fel a jegyzeteim közé, mert azt hiszem találó kifejezés az epizódra, ami egy ilyennel kezd, abban a már megénekelt labirintusban majd később is előszeretettel tart minden egyes snittet tovább a szokásosnál. A folyamatosan mozgó kamerák is többször előjönnek az epizódban.

Irónikus, hogy a kötődni nem képes emberekről szóló sorozat nem képes kötődni a nézőjével sem.