Utólag igen meglepőnek találom, hogy az előző epizódról írt posztomra egyetlen olyan reakció sem érkezett, ami a fejemre olvasta volna, hogy semmilyen bizonyíték nem volt a részben azzal kapcsolatban, hogy Lou felesége, Betsy tényleg meghalt. Én mégis készpénzként kezeltem a tényt és olyanokat írtam, hogy a tragédiája elveszik a nagy mészárlás közepette, illetve hogy a szívem szakad meg Mollyért, amiért rá kell találnia a halott édesanyjára. Ezekből a mondatokból egy szó sem igaz, nem volt tragédia, csak egy kis ájulás. Illetve az is kiderült, hogy Betsy mégsem a placebot kapja, viszont ha Noreen információi helyesek, akkor meg pont a kísérleti gyógyszer az, ami felgyorsítja a haláltusáját.

Eléggé úgy jött le, mintha alig várnám, hogy Betsy végre meghaljon.

Ez nem túl szép dolog a részemről és hiába vártam erre, végül az évadban nem kerül rá sor, szóval a Souverson családi történetében nem volt fontos a széthullás. Azt látjuk, hogy ebből valóban egy évadon átívelő motívumot kanyarintottak, de Soulversonék esetében ezt mégsem mutatták meg és nem volt annyira hangsúlyos, mint azt én jósoltam, vagy szerettem volna.

Tökéletesen igaz volt viszont a családi széthullás Gerhardtékra. Az ő felsorolásukkal kezdődik az epizód, ami fontos, mert korábban előfordult, hogy a sorozatban az abszurdan sok erőszakos cselekmény után egyszerűen nem volt lehetőségük a készítőknek ezeknek megfelelő súlyt adni, de igény az lett volna rá. Részben ezt az elhalálozók névtelenségével magyaráztam. Vagy azzal, hogy nem sikerült elérni, hogy érzelmileg érdekeltek legyünk abban, hogy élnek-e vagy halnak. Úgy látom, hogy a készítők úgy voltak vele: az évadnak nem nagyon van szüksége empátiára, anélkül is elég erős.

Gerhardtékat gyászolja valaki?

Ilyenkor mindig klasszikus görög drámáért kiáltok, amiknek a végén gyakran előfordul, hogy egy csomó mindenki meghal, de ilyenkor nem minden esetben kell szomorúnak lennünk az események miatt. Mert nem erről van szó, hanem univerzálisabb kérdésekről vagy igazságokról.

Nem tudom, hogy érzelmileg milyen állapotban kellene lennem a finálé után, ami a várakozásoknak megfelelően, jelentős részben epilógusba illő pillanatokat tartalmaz. A kezdés ezúttal is remek, az a bizonyos felsorolás új értelmet ad a szokásos intro szövegnek, én legalábbis csak most gondolkodtam el, hogy a sorozat alternatív univerzumában Gerhardtékat nem is így hívják, hiszen megváltoztatták a nevüket. Ezt követően az előző rész végén vesszük fel a fonalat és az osztott képernyős üldözés a zenével a kedvenc részem az epizódból, annyira klappol minden.

A látványon és a vágáson túl azt is meg kell említeni, hogy ez a pici jelenet tök jól összefoglalja a sorozat alapját is, amiben mindig legalább hárman vadásztak egymásra, miközben sokan ártatlanul is meghaltak.

Ilyenkor lehet dicsérni a sorozatot, ami nagyon tudja, hogy mit és hogyan akar megmutatni, fontosak számára a külsőségek, ami néha a visszájára is sül el, de közben morális kérdéseivel bőven kiszolgálja az agyat. Az érzelmi hatás egy másik kérdés, de ennek a hiányát a finálé is megérezte. A kevés esemény egyike az volt, hogy Mike befejezi a munkát, amit nagyrészt megcsináltak helyette. Ő volt a nevető harmadik a mészárlásnál, ahol rengeteg rendőr, köztük olyanok is, akik az ő főnökeinek a zsebében vannak, haltak meg és közben a Gerhardt família minden prominensebb tagja elhalálozott. Ezek után ő még levadássza azokat, akik ezek után szemet vetnek a lepattanóra, Ricky G be is állít, hogy magával vigye az ezüstöt, de pechjére csak másodikként ér oda.

Mike pedig megkoronázza magát és azt hiszi, hogy a régi maffiai értelemben tehet szert új hatalomra, de aztán felhívják a figyelmét, hogy bár egy modern vállalat embere, de eddig a múltban élt. Ennek illusztrálására ki is cikizik az öltözetét, ami nem illik bele a vállalati világba, ami mostantól az új munkahelye lesz. Felkerül a ranglétrán még is azt érezzük, hogy ez egy szörnyű visszalépés. Az egyik legjobb dolog abban, hogy gengszter vagy és törvényen kívüli, hogy bizonyos szabályok nem vonatkoznak rád és hozhatsz helyettük sajátokat. Például, hogy hogyan mikor és mennyit dolgozol. Egy verőlegény nincs rákényszerítve, hogy kilenctől ötig dolgozzon, ez abszurd. Az egy életforma, amit most jutalomként elvesznek tőle.

Abszurd a kifutása ez az egyik központi témának.

Bőséges a téma választása a Fargonak, ezek egy részére rendszeresen felhívtam a figyelmet az írásaimban. Köztük volt, hogy ez egy nagyon amerikai sorozat, meg amit már néhány bekezdéssel feljebb is említettem, hogy széthullanak a családok, emellett volt egy másik, ami a régi és új Amerikát, a régi és új vállalati illetve bűnözési rendszereket állítja egymással szembe. Van az új, modern lélektelen maffia Kanasből, van a helyi tradicionális, családi üzlet és ebbe az egészbe belekeverednek fura külső szereplők, mint Blumquisték vagy az UFÓk.

A végeredmény sok hulla, kevés boldog ember, temérdek morális kérdés és néhány tanulság.

Itt látjuk, hogy csomó minden, ami klasszikus amerikai, az egyszerűen csak kiment a divatból, és már találtak rá egy másik, hatékonyabb, de lélektelenebb alternatívát rá. Mike ezzel néz szembe, mikor azt látja, hogy egy munkatársát nem azért dicsérték meg, mert valamilyen különösen furmányos és kegyetlen módon irtotta ki az ellenségeit, hanem azért, mert rájött, hogy egy csomó pénzt lehet spórolni a postán. Ennél unalmasabb dolog tényleg nem jut eszembe, a régi jó dolgokból nem maradt semmi. Ez tehát a tanulsága egy másik fontos szálnak. Lehet bekavar, hogy Bokeem Woodbine karaktere soha nem került hozzám közel érzelmileg, de valamennyire csalódást kelt, hogy ez lett a történet vége. (Van benne abszurd bőven, szóval nem gondolom rossz kreatív döntésnek, viszont nálam így is inkább csorbított az élményen.)

Nem lehet mindenkinek mindenhogy megfelelni, de azt nagyon lehet becsülni a Fargoban, hogy egyre gyakrabban kezdte feszíteni a saját határait, illetve, tesztelni ennek a világnak a rugalmasságát és a tűrőképességét. Előző epizódban képeskönyv volt Martin Freeman narrálásával, hogy érezzük, ezt azért kötjük elég rendesen az első évadhoz még ha erről azért eddig igyekeztünk tudomást sem venni, most pedig már Lou beszél és konkrétan látjuk újra az első évados gárdát, hogy kellőképpen földelésre kerüljön a történet és érezzük, hogy ezek szépen épülnek egymásra, hogy egy teljesebb képet alkossanak. Ahogy minden más is, ez is elég elegánsan került a képernyőre, volt benne némi álomszerűség és lehetett rajta érezni, hogy ezt már nem egy szó szerint létező Betsy narrálja, hanem olyasvalaki, aki álmodik, vagy a jövőbe lát.

A nekünk fontos családot tehát boldogan hagyja ott a sorozat még akkor is, ha felhívják a figyelmünket az egyre gyülekező esőfelhőkre. Ők szerelnek az epizód utolsó jelenetében, ahol még arra a fontos kérdésre is fény derül, hogy akkor most mégis mi a helyzet Hank fura jeleivel, meg rajzaival, amit a szobájában találtak. Sajnos nem köti össze jobban az ufókkal a történetet, az tényleg csak egy random betoppanás volt. Hank pedig egy univerzális nyelv megalkotásán dolgozik, azért volt ott ez a sok rajz. Ez egyébként vicces, mert 2015-ben mikor a sorozatot bemutatták én még nem ismertem az Arrival (Érkezés) alapjául szolgáló novellát, most viszont rögtön az ugrott be erről, még ha elég aprók is a hasonlóságok a két sztori között. Mindenesetre az ufókkal kapcsolatban mindig arra gondolok, hogy az emberiségnek muszáj előbb eljutnia oda, hogy lesz egy közös nyelve, bolygószinten tudja magát értelmezni a világban és nem "törzsi" szinten, ahogyan az napjainkban is elfogadott. Úgyhogy Hanknek óriási pacsi, de nem tudom miért kellett ez a kis extra a sorozatba, ha kivágjuk azt a pár jelenetet, szerintem semmit sem veszített volna a sorozat.

De lehet az ilyen jellegű túldíszítettség teljesen szándékos, és a sorozat, (ami azért eléggé odafigyel arra, hogy tematikailag pedáns legyen a különböző szálak reflektáljanak egymásra és semmi sem legyen öncélú), azért megenged magának furcsaságokat. Ezzel igyekszik azt is elkerülni, hogy a presztízs sorozat címkét rásüssék, amikről az emberek hajlamosak azt hinni, hogy csak és kizárólag komoly és komor lehet minden egyes pillanatban. Általában így van, de muszáj megtalálni minden készítőnek a könnyedebb pillanatokat, hogy ne legyen az egész túlságosan nyomasztó.

A sok amerikai történetben ott volt a bevándorlóknak, az őslakosoknak és a fekete bőrűeké is, kicsiben.

Hanzee szépen kinőtte magát, és elkezdtek vele megismertetni minket a készítők, lett saját oldala, motivációja és célja, bekerülhetett volna a rendes főszereplők közé, de a készítők a végére sajnos főgonoszt csináltak belőle. Itt Lou és Peggy nézőpontja mellett Hanzeejéra nem maradt idő, ezért ő csak termintátorként szerepel az epizódban, aki gonosz és félelmetes, aki elől menekülni kell. Érdekes lett volna ezt a vadászatot az ő szemszögéből is megmutatni. Pláne hogy a készítőknek (feltételezem) célja volt, hogy egy őslakos színészt emeljenek be a történet fő sodrába, ami nem túl gyakori Hollywoodban.

Ha ez már megtörtént akkor fontos lett volna, hogy ennek a történetnek ő is az ura legyen, ne csak és kizárólag az ellenség, meg a barbár vadász szerepében tűnjön csak fel. Mike-ot is lehetett volna csak ellenségként mutatni, de ő megkapta a saját szemszögét a készítőktől, ami szintén fontos volt, mert rávilágított hogy a rasszizmus milyen általánosan volt jelen és mennyire nem jutott eszébe senkinek, hogy ezt igazán meg lehetne reformálni. Persze már ahhoz is változások kellettek, hogy Mike egyáltalán ide eljuthasson, de látjuk, hogy egy bizonyos plafont még mindig nem tud megugrani a bőrszíne miatt.

Majdnem elfelejtettem, hogy Blumquistékról is meg kell emlékezni. mielőtt befejezettnek tekinthető a napló és itt ki kell emelni, hogy A klasszikus nagymonológ Peggynek, illetve Kristen Dunstnak jutott és nem is okozott csalódást. (Erre egyébként válaszol a maga módján egy másik hatalmas monológgal Lou, de nem tartottam túl izgalmasnak ahhoz, hogy bővebben foglalkozzak vele.) A feminista téma vastagon ott volt a sorozatban, de mondjuk részben Gerhardtékon keresztül, ott pedig semmi sem tekinthető sikertörténetnek, de azért csak elég badass volt egy-két pillanat erejéig Floyd vagy Simone. Peggy elég sok gengszeteren és rendőrön fogott ki, mielőtt kénytelen volt megadnia magát Lounak. És ő foglalhatja össze a tanulságot, hogy az ember soha nem lesz tökéletes a társadalmi elképzelés szerint, valami úgyis elrontja majd az összképet. Mondjuk halála előtt szegény Ed próbálja kirángatni a feleségét ebből a hozzáállásból, hogy csak a hibákra koncentráljon és mindig mindent meg akarjon javítani.

Ahogy látjuk kevés sikerrel jár, de a hűtőben zajló (Titanicot idéző) jelenetük. így is a finálé csúcspontjai közé tartozik, ami több érzelmet váltott ki belőlem, mint mondjuk Soulversonék vagy Mike történetének a lezárása. Ennyi párhuzamos szál után nehéz úgy letenni a lantot, hogy mindegyik hatalmas érzelmeket váltson ki a nézőkből. A Fargonak inkább az olyan visszafogott, mégis több réteggel rendelkező jelenetek komponálása megy, mint mikor Hanzee megérkezik egy ismeretlen férfi mellé és elmondja, hogy új arcra van szüksége. Értjük, hogy maga mögött akarja hagyni ezt az életet, de ehhez több mindent kell tennie, minthogy levágatja a haját. Kérdés, hogy ezzel le tudja-e vetkőzni azt a megvetést, amit emberek folyamatosan éreztetnek vele.

De meta attól lesz, mert tudjuk, hogy a sorozatnak is új arcra van szüksége, egy másik birodalmat kell felhúzni a semmiből, hogy aztán az is az enyészeté legyen. A Fargo epizódoknak sokkal többször kellene reflektálniuk a saját mulandó jellegükre, illetve arra, hogy miközben egyre menőbb lett sorozatot készíteni, közben egyre nehezebb tényleg újítani, nyomot hagyni és elérni, hogy eseményszámba menjenek az epizódok. A Fargo második évadának nem tudom mennyire sikerült kisajátítania a közbeszédet, de az biztos, hogy aki akart az rengeteg mindent lehámozhatott erről a sorozatról, ami közben túl sokszor felejtett el emberi lenni.

Egyéb felfedezések:

• Ha már az előző epizódról írt poszt javításánál tartunk. Hihetetlen, hogy nem írtam le, hogy mikor Ed és Peggy meglátják a repülő csészealjat, akkor az az ultimate thinking and being pillanat, ahol tulajdonképpen Peggy-nek van igaza, hogy a helyzetükben nem érdemes annyira gyönyörködni abban a hajóban, bármilyen fura is ez.
• Adam Arkin elég jó munkát végzett az utolsó 2 epizód rendezésével és itt az egyik kulcsjelenetet színészként is hibátlanul vitte el.
• Noreen maradt az évad végére is a kedvenc szereplőm, miután megmentették a hentesboltból, azóta Soulversonéknél vigyáz Molly-ra és segít Betsy-nek. Igazán kíváncsi lennék, hogy Betsy halála után is megmaradt-e ilyen mindenesnek, vagy mi történt később vele.
• Jó volt látni, hogy Peggy-vel kapcsolatban elő merték szedni a megbízhatatlan mesélőt a sorozatban, ami felpezsdítette a jelenetet. Az már csak egy kis apróság, hogy itt elég sokat használták az osztott képernyőt, ami a párhuzamos valóságokat is jelképezheti.
• Amit még igazán zépen végigvittek az évadban a sziszifusz volt, amit felvezettek már a premierben, aztán többször előkerült. 
• Megdöbbentő belegondolni, hogy ennek a nézőnaplónak 2015 decemberében kellett volna elkészülnie. Szörnyen sajnálom, hogy két etapban fejeztem be a sorozatot, mert több figyelmet érdemelt volna, annak idején, mikor friss és aktuális volt.
• Nyilván ha akkor írom, akkor nem jutott volna eszembe az Adam Arkin karakteréről Donald Trump, aki a múltat a szénbányákkal illusztrálja, ez utóbbi a jelenlegi elnök egyik kedvenc területe. A másik pedig a golf, ami szintén hangsúlyozta, hogy Mike nem illik ide, de nekem csak az jutott eszembe, hogy az elnök saját golf központjába jönnek mindenféle vezetők, hogy ott döntsenek fontos dolgokról. Igazán megjósolta a jövőt.