Gaines: Kezdjük a lényeggel, Fega! Ugye szerinted is megvan a tetőparkoló-jelenettel Bob Odenkirk 2019-es Emmy-showreelje? Egy év kihagyás után valószínűleg nem lesz könnyű visszatérnie a jelöltek közé, de basszus, ezt hívják angolszász nyelvterületen „powerhouse” alakításnak. Pedig már előtte is kap egy remek jelenetet az eltiltást felülvizsgáló bizottság előtt, amely első ránézésére tipikus monológokból áll, amik annyira jól mennek mindig Odenkirknek, de trükkös, mert egyszerre kell úgy játszania Jimmyt, hogy valóban komolyan gondolja, amit mond, vagy legalábbis elhiszi, hogy komolyan gondolja, ugyanakkor lássuk azt is, amit a különvéleménnyel élő bizottsági tag neszel meg az ékesszóló retorika mögött. 

De ennek a jelenetnek a bővebb taglalását rád hagyom, mert minden út arra a tetőparkolóra vezet. Legalább egy évadnyi, de inkább egy egész sorozatnyi sérelem és feszültség robban ki egyszerre Jimmyből, és naná, hogy azon az egyetlen személyen csattan, aki semmiképp nem érdemelné meg. Te emlékszel rá, hogy láttuk-e őt valaha ennyire dühösnek? Hogy ennyire kiadjon magából mindent, amit felgyülemlett? Jimmy inkább a némán elfojtó vagy nagyduma mögét rejtőző típus, aki ki tud ugyan fakadni – mondjuk, Chuckkal vagy Hamlinnel szemben –, de soha, egyik sem volt ilyen nyers, ilyen kegyetlen és brutális erejű. Gennifer Hutchison forgatókönyve pedig nemcsak Jimmy és Kim kapcsolatának dinamitját robbantja fel, hanem visszakanyarít mindent Chuckhoz, mindig csak Chuckhoz, aki még a síron túlról is szabotálja öccse életét. Elkerülhető lett-e volna mindez, ha elmegy a Kim által javasolt terapeutához?

Még rengeteget lehet írni erről a csúcsjelenetről, beleértve Rhea Seehorn alakítását, aki csak azért nem ezzel fog nevezni jövőre az Emmyn, mert arra ott van az a jelenet, amikor leüvölti Hamlin fejét. (Vajon látjuk-e még idén Patrick Fabiant?) De ezt is átengedem most neked. Milyen ironikus, hogy az évad első felében akadtak részek, amikor alig tudtam összeszedni valamilyen mondanivalót, most bezzeg a kedvenc főszálunk tetőpontja mellett még a máskor kevéssé rajongott B- és C-szálak egyike is beért. Amikor először bemutatták nekünk, nem gondoltam volna, hogy Werner ennyire hatásos és erős karakterré növi ki magát, de Rainer Bock számomra egyértelműen az évad kellemes meglepetése.

A sok elnagyolt, képregényes, túlméretezett kartell-gonosztevőhöz és nehézfiúhoz képest egy teljesen hétköznapi csávó ő, akivel itthon is bármelyik vidéki kocsmában összetalálkozhatnánk, és nem lógna ki onnan. Olyan, mint Mike: profi szakember, akinek az számít, hogy a munka magas színvonalon el legyen végezve, és egyébként éli a maga kis életét. Az egyetlen különbség, hogy Wernernél most elszakad valami, mert hiába szereti Mike a menyét és az unokáját, és tenne meg értük mindent, a fia halálával többé nem kerül közel annyira senkihez, mint Werner a feleségéhez, nincs tehát akkora sebezhető pontja, amely a sok hónapos bezártsággal túlterhelődhet. Vince Gilligan rendezéséről majd biztos fogsz még ódákat zengeni a rész kapcsán, én most csak azt emelném ki, mennyire hatásosan érzékeltette a zoomokkal és a mesterséges világítással, hogy az építőbrigád ideiglenes otthonának nyomasztó környezetéből Truman Burbank is azonnal elmenekülne.

Nem tudom amúgy, te hogy voltál vele, én végig nem tudtam eldönteni, hol és hogyan fog pontosan beütni a krach Wernernél: noha előzetesen azt saccoltam, hogy a hibái miatt Gus fogja kiadni rá a selyemzsinórt, a rész közben úgy tűnt, mintha öngyilkosság felé sodródna, így aztán végül mégiscsak meglepetésként ért, hogy műszaki képességeit és eszét bevetve sikerült túljárnia Mike-ék eszén, és menekülőre fogta. Semmi jó nem sülhet ki ebből, mint ahogy Nacho és Lalo szálából sem, csak abból más értelemben véve. Szeretném lelkesen kihirdetni, hogy háromból három, de sajnos Nacho története teljesen érdektelen: az, hogy Hector Salamanca csengője eredettörténetet kapott, szinte már nevetséges, és míg az előző nézőnaplóban óvatos optimizmussal jegyeztem meg, milyen jó, hogy Nachónak végre már nem a két tűz közé került, szenvedő közkatonát kell eljátszani, erre de, pontosan azt játssza most is el nyolcvanadszorra, csak a tüzek egyike cserélődött le egy fiatalabb évjáratúra.

De nem akarom negatív felhanggal átdobni neked a lasztit, már csak azért sem, mert az utolsó jelenet még egyet csavart az epizódon akkor, amikor azt hittem, már megcsavart mindent. Ez a jelenet hogyan vezet minket át szerinted a fináléba? Vissza tud-e még rántani minket a szakítás pereméről? Lehet-e jövőjük, ha egyszer Jimmy már csomagolta a holmiját, és megint Kim az, aki még mindig hajlandó tenni kettejükért? Vajon az HBO-s mintát fogja-e követni a sorozat idén, ahol az utolsóelőtti rész tör darabokra, a finálé pedig már csak összeszedegeti a szilánkokat, vagy a korábbi Better Call Saul-évadokhoz híven kapunk majd egy sokkoló zárósnittet? És basszus, most jut eszembe, hogy még egy szót sem szóltam a nyitósvindliről a The Leftoverses nénivel! Csak benned bízom.

Fega: Sejthettük volna, hogy ha Vince Gilligan, aki az évad során eltávolodott a sorozattól és átengedte az irányítást Peter Gouldnak, visszatér megrendezni azt a bizonyos utolsó előtti epizódot, akkor fontos eseményekre lehet számítani. Elsőre engem sikerült csőbe húzni, például meg voltam róla győződve, hogy a robbanás során valami balul sül el és még hosszabbra nyúlik az építkezés, ami újabb rossz következményeket hoz magával. Aztán hozzád hasonlóan én is abban a hitben voltam, hogy Werner az öngyilkosságba menekül. Abban is teljesen biztos voltam, hogy Jimmy visszakapja az engedélyét, és újra ügyvéd lesz belőle. Utólag belegondolva ez elég naiv feltételezés volt, hiszen csak volt annak valami oka, hogy mi a Breaking Bad-ben Saul Goodmant ismertük meg. Mióta pedig megy a sorozat és írjuk róla a posztokat, azóta térünk vissza újra és újra arra a kérdésre, hogy mikor történik meg végre az a bizonyos transzformáció. Hát azt hiszem most ezzel a bizonyos tetőjelenettel egy nagyon fontos építőkocka került a helyére, ami a következő évadban elvezet minket ahhoz a bizonyos változáshoz.

Nem igazán sikerül megjósolni, hogy milyen kanyarokat vesz a történet, de ha még ki is találtam volna a legfontosabb eseményeket, az utolsó előtti epizód intenzitására akkor sem lettem volna felkészülve.

Főleg a Netflix-sorozatai kapcsán számít visszatérő problémának, hogy manapság egyre több drámasorozat készít 50-55 perces epizódokat, anélkül, hogy azokat megfelelő tartalommal tudná megtölteni. Ez a Better Call Saulra soha nem volt jellemző, a negyedik évadban is jellemzőek voltak a tömör, nettó 40-45 perces epizódok, a mostani rész viszont 54 percre rúg, de tényleg annyi minden történik benne, hogy egy pillanatig sem érezzük azt, hogy visszaélnek a türelmünkkel, vagy az egész habosabb lenne az indokoltnál.

Végig sikerül mutatni valami váratlant és érdekeset, ami pont úgy ragadja meg a nézőt, ahogy Jimmy szokta azokat a szerencsétleneket, akikkel összesodorja az élet. Rögtön az elején ott vesszük fel a fonalat, ahol az előző rész véget ért, vagyis látjuk, ahogy Kim és Jimmy megint a tilosban járkálva ártatlan embereket használ ki. Ráadásul pont azért, amit az előző évadban Kevin megemlített: jó lett volna egy kicsit nagyobb fiókot építeni Texasban is. Mivel már leadták a papírokat, ezért hivatalosan megváltoztatni a terveket túlságosan sok energiával járt volna, és egyébként is, pontosan mit számít az a 13 százalék? És Kevin egóján kívül kinek lesz ettől jobb? Erre az akció után Jimmy is felhívja a figyelmet, amire Kim nem is tud mit mondani. A tanulság az én olvasatomban annyi, hogy ezeknél az akcióknál nem a végeredmény a lényeg. Hanem a tervezés, amiből sajnos semmit sem látunk, de feltételezem, hogy Kim legalább annyira élvezi a fejtörőt, amit a balhé kitalálása jelent, mint az adrenalinfröccsel járó megvalósítást.

Nem tudom eldönteni, hogy mennyit számít az is, hogy ezen keresztül Kim a munkájával is foglalkozik, lehet ez az ügy csak kapóra jött. Azt meg kell hagyni, hogy ismét egy emlékezetes akciót látunk, amiben a lassan szivárgó tej az egyik központi szereplő, ami egy óriási metafora az egész sorozatra. Látszólag szépen lassan csordogál előre a történet, ami sokszor teljesen hétköznapi dolgokról szól, de mire észbe kapunk a tej mindenhova beitta magát és a hatása jóval nagyobb, mint amennyit egy zacskós tejből kinéztünk volna.

Lehet egy kicsit erőltetett, de ha valami, hát a lassú szivárgással megvalósított látványos dolgok szerintem igazán illenek a Better Call Saul világába.

Ezek után kerülünk Wernerhez, akinek a történetét én végig feszülten figyeltem, mert ahogy fentebb is említettem tényleg elhittem, hogy az építkezéssel és nem konkrétan az emberekkel lesz baj. Jól félrevezettek minket, már az előző rész kapcsán is arról írtam, hogy mindvégig Kaira gyanakodtam, miközben a lényeg Werner volt. Most ennek a betetőzését látjuk és ahogy te is írtad, Gilligan a rendezésével és Arthur Albert nagyszerű optikahasználatával valóban sikerül még nyomasztóbbnak lefesteni az életüket ebben a hatalmas bádogdobozban. Érthető, hogy miért akar menekülni és nekem úgy tűnt, hogy Mike nem tudta kezelni a helyzetet és talán a telefonhívás még rontott is a helyzeten. Bár Werner ezen a ponton lehet akkor is megindult volna Németország felé, ha nem beszélhet órákon keresztül a feleségével. Azt is el tudom képzelni, hogy ebben a helyzetben mér nem volt már jó megoldás, lehet egészen a kiválasztási folyamatig kellene visszamenni, ahol Mike nem tartotta elég fontosnak mérlegelni a dolgozók családi hátterét. Ki tudja, mindenesetre eléggé tetszett, ahogy magára a szökésre szépen aprólékosan jövünk rá és aztán minden egyes lépésre, levert lakatra és kisütött kamerára elég időt szánnak a készítők.

Utólag már nem is értettem, hogy miért vettem olyan biztosra az öngyilkosságot, hát miért akarná magára hagyni a feleségét, aki annyira hiányzik neki? Vagy csak a bezártság hozta volna ezt ki belőle? Mindenesetre érdekes volt, hogy előtte a robbanásnál, mikor arra számítottam, hogy beüt a krach, akkor is láttuk, hogy Wernernek meg kell nyugtatnia magát. Lehet a bezártság és a nyomás önmagában kikészítette és a feleség igazából csak az a biztos pont, aki nélkül már nem bírja tovább. Akárhogyis, ennek a bunkernek a titkos megépítése annál is nehezebb, mint amire Mike előzetesen számított, kíváncsi vagyok, hogy a jövőben ez hogyan változtat a viselkedésén. Abban egyetértek veled Gaines, hogy ahhoz képest, hogy mennyire furcsa döntésnek érződött az építkezés ilyen részletes dramatizálása, sikerült belőle egy tényleg érdekes sztorit kihozni, ami valószínűleg még a következő évadban is fontos lesz, nem hiszem, hogy a fináléban minden szálat elvarrnak ezzel kapcsolatban.

Ami Lalo és Nacho történetét illeti, engem a csengő háttértörténete kevésbé akasztott ki. Főleg azért, mert ebben is látok egy igen nagy szimbólumot. Még mielőtt véget ért volna a Breaking Bad lehetett tudni, hogy az AMC nem engedi el az univerzumot és Gilliganék készítik a spinoffot, illetve előzmény sorozatot. Akkor sokak fejében talán pont egy olyan sorozat élt, ami nem is nagyon csinál mást, mint folyamatosan az anyasorozatra épít és a csengőhöz hasonlóan az ilyen jellegzetes tárgyak, történetek vagy karakterek előzményét meséli el. Nem biztos, hogy ez a módszer működött volna, de biztosra veszem, hogy amellett a sorozat mellett nem tartottunk volna ki ilyen hosszú időn keresztül. Úgyhogy ez a csengős jelenet engem pont arra emlékeztetett, hogy milyen sorozat nem lett a Better Call Saulból, meg arra, hogy mikor néha becsúsznak az ilyen jelenetek, akkor általában az pont azt bizonyítja be, hogy mennyire nincs szükségünk az ilyenfajta történelemleckékre. 

Ami miatt még szórakoztatott ez a szál, az Lalo, aki valójában ugyanaz az agresszív figura, aki igyekszik ezt a lehető legtöbb helyzetben leplezni. Ez unalmas nekem, de Tony Dalton játéka egyelőre jó nézni, még így is, hogy ez az egész csak egy színjáték, hoz annyi frissességet a sorozatba, ami miatt nem idegesít a jelenléte. Pláne a megállás nélkül fapofát vágó Nacho mellett jó, hogy van valaki, aki folyamatosan kommunikálja az érzelmeit. Kérdés, hogy mi történik, ha eltűnik az újdonság . varázsa. De ezt majd akkor fogjuk megtárgyalni, most maradjunk annyiban, hogy valóban ez volt az epizód leggyengébb története, de talán hosszú távon ebből is kisül valami érdekes, ahogyan az Wernerrel is történt.

Eddig tudtam nagyjából húzni, hogy végre kitérjek a lényegre, amiről a te teljes posztodnak is szólnia kellett volna, de nagyvonalúan meghagytad nekem a legnagyobb mócsingokat. De nézzük, akkor a kérdéseket. Igen, elég egyértelmű, hogy ezzel az epizóddal kell Bob Odenkirknek az Emmy-bizottság elég járulnia és szerintem a tető mellett a meghallgatás is legalább annyira látványos és olyan, amiért minimum jelöléseket szoktak kapni a színészek.

Ha Jimmy és a belőle kirobbanó érzelmek a téma, akkor azt hiszem egészen az első évadig kell visszakanyarodni. Egyszer a nyugdíjas otthonban esett ki teljesen a szerepéből, miközben a műsort kellett volna vezetnie, a másik dühös kirohanása pedig akkor volt, mikor visszaadta Kettlemanék pénzét, így nem volt esélye kibérelni azt a csodás irodát, amiben a Kimmel közös jövőjüket képzelte el. Lehet volt még máskor is ilyen, de maximálisan igazad van abban, hogy az ő jellemzője az elfojtás, ezért is tud olyan nagy hullámokat verni, mikor a falhoz veri az aktatáskáját.

Mindig is tudtuk, hogy minden Chuckról szól és az évad első fele is a gyásszal foglalkozott, tökéletes döntés, hogy most is az ő szelleme az, ami előhozza Slippin’ Jimmy-t, illetve nem hagy neki más választást, minthogy elhagyja a családnevét, egy új karakter bőrébe bújva folytassa az ügyvédi munkát. Az a bizonyos utolsó jelenet legalábbis azt hiszem ennek ágyaz meg. A sorozat tempójából és stílusából ítélve nem lepődnék meg, ha még mindig lenne előttünk 1-2 kör mielőtt elindulna a valódi ügyvédi munka Saul néven, de már nagyon közel járunk hozzá. Azon pedig őszintén meg fogok lepődni, ha ennek a kialakításában Kim is aktív szerepet vállal majd. De ezen a ponton úgy tűnik, hogy Chuck és a vele felépített tragédia csak egy laza kis bemelegítés volt ahhoz a drámához képest, ami Kimmel vár ránk és valószínűleg erről szól majd az ötödik évad.

Tökéletesen megfogalmaztad, hogy Jimmy haragját pontosan azon az emberen tölti ki, aki ezt az egészet a legkevésbé érdemelte ki, de az, hogy ezek után sem hagyja ott és ott áll mellette nekem azt jelenti, hogy itt csak valami végzetes vagy brutális történés után lesz képes Kim kiszeretni Jimmy-ből. Ami azért magunk között szólva jóval több, mint amit érdemel. Bármennyire is kedvelem Jimmy-t, meg látom benne a jót, külső megfigyelőként azért elég egyértelmű, hogy semmi keresnivalója Kimnek mellette és ezt azért ő is érzi, mikor a tetőn felhozza az iroda kérdését, akkor pont ezt csinálja és megpróbálja elérni, hogy Kim is olyannak lássa, amilyen valójában, ne olyannak, amilyennek szeretné. De Kimet egyelőre nem lehet eltántorítani, vagy észhez téríteni. Az pedig kisebb barvúr, hogy ezt a helyzetet úgy tudják fenntartani a készítők, hogy ne tartsam Kim döntését érthetőnek.

Jimmy lelki gondjain nem hiszem, hogy segített volna egy pszichológus. Talán lett volna olyan szakember, aki ki tudta volna hámozni Jimmy-t a hazugságaiból, de egy ilyen mindig két emberen múlik. Lehet az üléseken is elmondta volna ugyanúgy azokat a dolgokat, amikről azt sejti, hogy az asztal túlvégén hallani szeretnének, de ez nem vezetett volna nála igazi feldolgozáshoz. Ezekkel a gubancokkal képtelen megküzdeni, nem rendelkezik hozzá a megfelelő szerszámokkal.

Ráadásul pont ebben a helyzetben találkozott egy olyan nővel, aki átlátott rajta és a nagyívű monológjai nem fogtak rajta. De Jimmy az egész helyzetre elképesztően vak, nem véletlen, hogy mikor Kimnek beszámol az eseményekről, akkor meg sem említi azt a kérdést, ami konkrétan Chuckra irányult. Ahogy te is írtad, minden út ide vezetett, logikusan következik minden abból, amit eddig láttunk és a türelmetlenség, a mobilboltban eltöltött elképzelhetetlenül unalmas órák elég motivációt adnak Jimmy-nek, hogy most már eszébe se jusson kivárni az újabb egy évet. Ahogy a teaser jelenetről is írtam a sorozat általában lassan csordogál és kell neki egy kis idő, hogy a munkájának valami látványos eredménye legyen, de amit most a tetőn láttunk az talán minden eddigin túltesz, pedig nem voltak benne fegyverek, nem vertek át senki, hosszas tervezést sem igényelt. Csak egy embernek végre elege lett és kibuktak belőle az érzelmek, ez pedig a megfelelő tálalásban legalább olyan hatásos tud lenni, mint mikor lemészárolnak egy kisebb zsoldos hadsereget egy autó hátuljába épített gépfegyverrel.

Egyéb megfigyelések:

• Elég megfontolt, mondhatni félős sofőr vagyok, ezért nehezen tudom elképzelni, hogy hogyan lehet baleset nélkül végigmenni egy parkolón, ahogy Jimmy tette. De gondolom ez is csak egy látványos megjelenítése volt annak, ahogy érzi magát. (Fega)
• Lehet csak a túl sok Americans az oka, de az jutott eszembe, hogy a trükk, amit a teaserben csinált Jimmy és Kim elég veszélyes volt ahhoz mindkettőjükre nézve, hogy megérte volna legalább egy parókát húzniuk, hogy kevésbé legyenek beazonosíthatóak. Nem lenne meglepő, ha ez még visszaütne rájuk. (Fega)
• Kíváncsi lennék, vajon Kim találta-e ki a svindli nagy részét, vagy Jimmyvel közösen, de eléggé jelzés értékű, hogy a kitalált meséjükben Jimmy karaktere a felelőtlen semmirekellő, Kimé pedig a leterhelt, stresszes, lelkiismeretes munkavállaló, akinek az egyik végtagja be van gipszelve. Nem rugaszkodtak el túlságosan a valóságtól, mi? (Gaines)
• Soha nem voltam egy nagy röplabda játékos, ezért igazán érdekelne, hogy ebben a sportban mégis hogyan lehet folyamatosan csalni? (Fega)
• Lalót egyelőre ugyanúgy unom, mint a többi kartellfigurát, viszont Tony Dalton elég vicces keresztnevet adott magának (eredetileg Álvaro Luis Bernat Daltonnak hívják), mert hol Tony Danzára asszociálok a nevéről, hol Timothy Daltonra, és igazából kicsit úgy is néz ki, mintha kettejüket összegyúrták volna. (Gaines)
• “Jimmy, you are always down.” (Fega)
• Azt hiszem, utólag visszatekintve is ez lesz majd a sorozat egyik legfontosabb mondata. (Gaines)