Fega: Általában nem jelent jót, ha az ember ragaszkodik az elvárásaihoz egy sorozattal kapcsolatban, mert a fejünkben lévő kép sosincs maximális összhangban azzal, ami a képernyőre kerül. A True Detective harmadik évadában végül egyedül a hetedik résznek sikerült közel kerülnie ahhoz az eszményi képhez, amilyennek a sorozat epizódjait én elképzeltem. Kíváncsi vagyok te mit szóltál hozzá Gaines, mert szerintem ez volt az egyetlen, ami kiadott egy kerek epizódot és amiben alig voltak furcsa kanyarok, mert végig arra koncentrált, hogy előrébb jusson az ügy.

Mondjuk ezért kellett áldozatokat hozni, mert a karakterek lelki világa kevésbé volt fontos, bár szerintem így is voltak olyan pillanatok, amik hozzáadtak az eddig kialakult képhez. Rögtön az epizód elején kiderül, hogy Tom számára végzetes volt, hogy belépett a rózsaszín szobába, mert minden bizonnyal utána meggyilkolták, majd úgy csináltak, mintha öngyilkosság lett volna az egész. Nem mondanám, hogy túlságosan sok időt fordítottak arra, hogy bemutassák nekünk, hogyan és miért került közel egymáshoz Tom és Roland, de magával a kapcsolattal és annak fontosságával tisztában vagyunk. Ezek után érthető, hogy miért borítja meg annyira a nyomozót az eset és miért lesz gyanús a számukra, hogy akárcsak 10 évvel ezelőtt, újra csak szőnyeg alá akarják söpörni az ügyet, valódi megoldás és megfejtés nélkül.

Az epizódok többségében szerintem sem a személyes kapcsolatokat sem magát az ügyet nem sikerült elég ügyesen építeni. Nekem valamiért az utóbbi tűnt izgalmasabbnak, tudom, hogy Gaines te pont ellentétesen vagy ezzel, ezért is érdekel, mit szóltál ahhoz, ahogy végül Roland és Wayne kapcsolata alakult, mert nem úsztuk meg egy újabb, jelentőségteljes erőszakos jelenet nélkül, amit valahogyan sikerült titokban tartani. Aprólékos módszerekkel a nyomozók összerakják, hogy Hoyt jobbkeze, az egykori rendőr James, valószínűleg nem csak a bizonyítékok hamisításában segített, de Lucy túladagolásához is köze lehetett, ami után megpróbálták kihallgatni, de végül ezzel csak annyit értek el, hogy dugába döntötték az addigi munkájukat. A 7. rész végén megérkezik Wayne-ék háza elé a gonosz, Mr. Hoyt, akiről aztán végül kiderül, hogy nem egészen úgy van benne a történetben, ahogy számítottunk rá. Mindenesetre az Wayne és Roland számára meglett volna a lehetőség, hogy rávilágítsanak a valóságra és

a hetedik rész szerintem érdekesen és hatékonyan mutatta be azt, hogy milyen tényezők miatt hiúsult ez meg végül és hogy milyen frusztráló, hogy ezért az egészért csak saját magukat okolhatják.

A finálé a lehető legtöbb kérdésre választ ad, bár addigra az ügy nagy vonalakban már összeáll a nézőben. Azt viszont az epizód végeztével sem tudtam megfejteni, hogy pontosan mi volt a nagy témája és üzenete ennek az évadnak. A te megfejtésed is érdekel Gaines, mert én a korábbi nézőnaplóinkban már kifejtett elméletemtől nem tudtam elszakadni. Szerintem Pizzolattót eléggé foglalkoztatja az embernek az a furcsa tulajdonsága, hogy életünk kuszaságát muszáj valahogyan mederbe terelni, és történetté formálni, ami viszont rengeteg veszélyt rejt magában. Ilyen például az igazságszolgáltatás és ehhez kapcsolódóan a 2010-es években reneszánszukat élő true crime sorozatok és podcastek, amik szemtanúk elbeszélései alapján próbáltak valamilyen ügyet megfejteni, gyakran évtizedek távlatából. A különböző idősíkon játszódó jelenetek, a kihallgatások, az interjúk, a rendőrségi raktárból eltűnő bizonyítékok szerintem mind azért voltak a történetben, hogy ennek a képtelenségét szemléltessék. Viszont azon kívül, hogy használta és a gyakorlatban megmutatta őket, szerintem nem mondott túl sokat erről az egészről.

Mikor ide-oda ugráltunk az idősíkok között, akkor általában szoros kapcsolat volt az egymástól időben távol játszódó jelenetek között, de ezek vagy nem voltak egyértelműek vagy szájbarágósak voltak, középút így utólag belegondolva nem igazán volt. Ami elég nagy baj, hiszen ez az egész évad legfontosabb narratív fegyvere. Azt meg kell hagyni, hogy végül az ügy megoldása azzal, hogy kiderült a lány, akit kerestek életben van, sőt boldog, elég elegáns volt, ráadásul még nyitva is hagyták előttünk a kérdést, hogy Wayne vajon rájött-e a dologra, vagy tényleg a legfontosabb pillanatban csődölt be az emlékező képessége. Te mit szóltál a lezáráshoz Gaines? Ezt a részét legalább sikerült ügyesen megoldani az évadnak? Nekem a kedvencem végül maga a tanulság volt, hogy nem kell mindent megfejteni és kideríteni, plusz van amikor a látszólag szörnyű eseményekből is kijöhet valami boldog és egészséges.

Ideje átadnom a szót, kíváncsi vagyok, neked milyen élmény marad a harmadik évad, az eddigi True Detective-ekhez képest, hogyan látod az utóéletét, illetve kíváncsi vagyok szerinted lesz-e esélye az Emmy-n. Stephen Dorffot és Carmen Ejogót már sokat dicsértük, de talán még egyszer utoljára érdemes róluk megemlékezni, mert ez az évad különösen a nagy jelenetekről és pillanatokról, illetve színész alakításokról szólt, nem az ügyes történetvezetésről, vagy a nagyszerű epizódokról. Jobban belegondolva, ez az összes True Detective-re igaz volt, szóval lehet pont ez az, ami összeköti az évadokat.

Gaines: Tök érdekes volt megfigyelni, hogy nagyjából ugyanúgy vélekedünk a harmadik évadról, mégis, mennyire máshogy közelítünk hozzá, és máshol találjuk meg a hibákat vagy azok gyökerét. Úgy látszik, ez még az utolsó nézőnaplóban is érvényesül: az évad második felét én is erősebbnek tartom, mint az első négy részt, a hetedik epizódon, amit te a legjobb epizódnak, a True Detective platóni ideájának neveztél, ugyanakkor javarészt unatkoztam. A „The Final Country” úgy működött, mint azok a rejtvények, ahol a számozott pontokat össze kell kötni ahhoz, hogy kijöjjön a megfejtendő kép körvonala, ezt a folyamatot végezte el a cselekménnyel Pizzolatto a finálé előtt, és míg egy-egy számozott pont ki tudott emelkedni, maga a procedúra jóval kevésbé tudott lekötni, mint az, amikor a karakterek fejébe másztunk bele.

A lélektani vájkálásban pedig a hetedik rész behúzta a kéziféket.

Mondjuk az is érdekes, hogy most jobban belegondolva, még a nyolcadik epizód első fele is az ábra körberajzolásávall telt, ugyanúgy a rejtélybeli lyukakat tömködték be két monológgal, amit Michael Rooker és a félszemű gondnok adott elő. Szóval a finálénak sem kellett volna tetszenie, de Pizzolatto megint azt a módszert választotta, mint az előző két évadban: a zárórészben fél óra alatt lezavarja az ügy megoldását, valamiféle nagyjelenettel, majd utána a hátralévő időt a filozofikus, egzisztenciális kérdések lekerekítésére, a szereplőkre szánja. Szerintem ez az első évadban szépen kifizetődött, a másodikban nagyságrendekkel kevésbé, és idén visszalendült az inga, mert a befejezés felhúzta nálam az évad összképét.

De mielőtt még ráfókuszálnék a „Now Am Found” végére, azt kérdezted, van-e megfejtésem, és bár teljesen helytállónak érzem azt az olvasatodat, hogy a sorozat az életünk narratívába rendezését vizsgálja, amit aztán az emlékezetünk bizonytalansága megbolygat, az utolsó két részben kikristályosodott még egy fontos motívum, ez pedig a család mibenléte. Mitől lesz család a család? Vérségi köteléktől? Kikényszerített kötődéstől? A véletlenek összjátékától?

Az évad az idősíkok mellett, vagy inkább azokon keresztül, három családi egységet állított párhuzamba. Az egyik természetesen a Purcell-család, ami elméletileg az ideális európai-angolszász családmodell, apa, anya, kisfiú, kislány, plakátra való lenne, míg a valóságban belülről rothadt szét az emberi önzőség és gyarlóság, a szeretethiány miatt. A második egy konstruált szeretetre épülő álomvilág, látszólag Disney-mese a hercegnővel a kastélyában, valójában gótikus rémtörténet a néhai családját begyógyszerezett tússzal pótolni próbáló kísértettel. (Egyben pedzeget néhány kérdést a gyerekek toxikus körülmények közül való önhatalmú kiemeléséről, bár korántsem olyan mélyrehatóan, mint a tavalyi Arany Pálma-díjas Bolti tolvajok.)

A harmadik, és egyben legfontosabb, Wayne saját családja – azért ez a lényeg, mert mind a két másik családi formáció az ő életéhez tart tükröt, hogy saját hibái nézzenek vissza rá. Az évad során többször beszéltük, vajon a Wayne-Amelia házasság áll-e a sorozat fókuszában, és az évad közepi önismétlésektől eltekintve úgy gondolom, mégiscsak ez a vetülete fog megmaradni bennem a legtovább pozitívumként, és nem kizárólag a színészi alakítások miatt. Pizzolatto állandó témáját, a maszkulinitást helyezte idén családi kontextusba, ez az, amit már az első két évadban is tárgyalt vagy érintett, és most a mélyére próbált ásni. Mert itt ez a tőrőlmetszett krimifőhös – nevezhetjük ugyanígy presztízssorozat-főhősnek is –, a destruktív és önpusztító magányos farkas, aki eredményeket ér el, de szakmai sikereinek a magánélete és a körülötte élők isszák meg a levét. És szerintem a harmadik évad csavart egyet a képleten. Wayne nem volt sikeres a szakmájában, nem ért el eredményeket. A magányos farkas attitűdje nemcsak a házasságát zilálta szét majdnem, hanem az ügynek is ártott: ha levetkezte volna a gőgjét és a macsó büszkeségét, az Amelia által szerzett infókkal évtizedekkel korábban megoldotta volna Julie Purcell eltűnésének ügyét. Ettől még maradt a démonjaival küzdő antihős, de Pizzolatto mintha most tisztábban látta volna a típuskaraktere önbecsapását, mint az alapvetően romantikus bromance-ra kifuttatott első évadban (úgymint, Rust Cohle és Marty Hart, illetve Pizzolatto és a szereplői közötti bromance-re egyaránt).

Persze ettől is elválaszthatatlan az emlékezet és a narratívagyártás kérdésköre: a fináléban végre találkozunk Wayne felnőtt lányával, akivel egyáltalán nincs annyira fasírtban, mint az öreg exnyomozó hitte/emlékezett rá. És a szánt szándékkal anticlimaxos csúcspont, Wayne és a mégis életben lévő, mégis boldog Julie találkozása is ezt húzta alá számomra. Dramaturgiailag megalapozott és gonosz az irónia, hogy miután mindent megértett, a beteljesedés kapujában hagyja cserben az emlékezete, de ennél is fontosabb, hogy ezt a sorozat nem tragédiaként, veszteségként ábrázolja. Mert mi lett volna, ha Wayne agya még tíz percig kitart? Az egyetlen tétje a találkozónak Wayne lelkiismerete, ez már csak róla szólt volna, arról, hogy a bűntudatát enyhítse, hogy feloldozást nyerjen Julie-tól. Önző katarzis. Julie-nak ez semmit sem jelentene, sőt, Wayne ezzel leránthatná a sötét emlékezet mély gödrébe, miközben ő kimászik belőle. Az agya épphogy megsegítette Wayne-t.

Múltkor emlegettük, hogy ez az évad mindenekfelett Wayne megváltástörténetévé látszik kibomlani, és kellemes meglepetés, hogy Pizzolatto nem a legevidensebb módját választotta ennek. Igen, Wayne elnyeri a megváltást, de nem a jelenben. A karakteríve nem ott tetőzött be, hanem a legkorábbi szálon, a nyolcvanas években, egy olyan jelenetben, ahol két ember a megfutamodás helyett metaforikus bozótvágóval gázol át a sértettségek, neheztelés, a sebezhetetlenség mítoszának dzsungelén, azon a tévképzeten, hogy egy férfi akkor férfi, ha nem mutat gyengeséget, csak virtuskodik. Szép és erős jelenet, de bevallom az utána lévő zárósnitt, a vietnami flashback talányossága még inkább foglalkoztat, és kíváncsi vagyok, te hogyan értelmezed, Fega. Az első évad azzal a romantikus képpel ért véget, hogy Rust és Marty felnéz a csillagokra; Pizzolatto megtehette volna, hogy azzal búcsúzik Wayne-től és Ameliától, hogy kilépnek a fénybe. De utoljára egyedül látjuk Wayne-t, a háborúban, ahogy belevész a sötét dzsungelbe.

Ez is azt jelentené, hogy az életünkről alkotott narratívában a pokoljárás és a révbe érés nem egy hollywoodi forgatókönyv sablonjai szerint követik egymást? Szorosan összefonódva, egymásra lapolódva léteznek? Mert az idő lapos kör?

Fega: Nagyon tetszik, ahogy levezetted, hogy az egyik témája az évadnak a családi kontextuson keresztül értelmezett maszkulinitás volt. Ez olyasmi, amire nem számítottam és a rasszizmushoz, vagy a homofóbiához képest Pizzolatto is egész jól nyúlt hozzá, bár azt is be kell látni, hogy nem volt 8 részre elegendő mondanivalója a kérdéskörről. Ezért is írtunk többször arról, hogy Wayne és Amelia jelenetei a 80-as és a 90-es években hamar önismétlődővé váltak. Ez viszont nem sokat von le abból, hogy végül Wayne érzelmei Amelia iránt, mennyire meghatároztak mindent.

1980-ban ott lenne előtte az esély, hogy valamennyire megmentse a karrierjét és elkerülje a méltatlan helyzetet, de nem teszi. 1990-ben James halála persze bekavar a dolgokba, de a Hoyttal folytatott beszélgetés során megint a család lesz Wayne gyenge pontja, akik miatt nem tud eredményeket elérni, és megfejteni az ügyet. Ezeket az eseményeket nekem nem olyan nehéz összekötni az utolsó képpel a dzsungelből. Nekem ez ugyanis azt jelenti, hogy Wayne magányos harcosként jobb és hatékonyabb lett volna a feladataiban. Ugyanakkor viszont valszínűleg még nyomorúságosabban is érezte volna magát. Szerintem nem csak az számít, hogy egyedül van, de az is, hogy harcol, abból pedig tudjuk, hogy még soha senki nem került úgy ki, hogy egészséges maradt volna.

Lehet, hogy ez teljes vakvágány, de az utolsó epizód megoldásai alapján nekem ez tűnik a legegyszerűbbnek. Ugyanakkor kicsit furcsa a katonaságnak, meg a poszttraumás stressznek a kezelése, mármint azt hittem ebből lesz valami, hiszen ez közös volt Woodardban, Wayne-ben meg Hoytban is, de ez igazából a hallucinációkon kívül nem igazán jött elő. Ott voltak a Wayne mellett megjelenő áldozatok még, amik szintén arra utalhattak, hogy ebből még lesz valami, de végül csak ott volt ez is, amin lehetett agyalni, de nehéz volt meglátni mögötte a koncepciót.

Szintén ott volt még a drámába ágyazva a tény, hogy a pénz mekkora pusztítást tud okozni, hiszen mindent ami láttunk az azért valósulhatott meg, mert Lucy igent mondott a pénzre, illetve mert Hoyték hozzászoktak, hogy mindent és mindenkit megvásárolhatnak és a saját céljaikra használhatnak. De ez is csak ott lebegett, a filozófiai kanyarokba már nem fért bele, hogy erről is mondjanak valamit. Összességében ez zavar igazán, hogy bármennyire is az ügy tetszett inkább az évadban, valószínűleg azért alakult így, mert a legtöbb személyes jelenetbe nem került annyi mögöttes tartalom, hogy igazán érdekes legyen.

Miért kell a felszabadult filozofálgatásra az utolsó részig várni és miért kell, lassú, monoton, borongós tempóban eltölteni az évad felét, mikor minden adott ahhoz, hogy valami különlegeset lássunk?

Egyéb felfedezések:

• Örülök, hogy a harmadik évad végére nagyjából el tudtuk engedni a Miafasz Pizollatto rovatunkat. (Fega)
• Ennek örömére: miafasz Pizzolatto?! “You're just like a pretty bird, flyin' around, shittin' on people's heads. I don't need one of them. I was doin' real good without no head-shittin' birds in here.” Mondjuk, meg is lepődtem rajta, olyan rég volt ilyen. Meg igazából vicces is. (Gaines)
• Ugyanakkor az is biztos, hogy ez az évad volt a legkevésbé alkalmas arra, hogy minden epizód brutális mélyelemzést kapjon és nem is bánom, hogy végül össze kellett vonnunk a részeket a posztjainkban. (Fega)
• Érdekes, hogy ha nem tévedek, mindössze egy jelenet volt az évad során, amely nem a három idősík valamelyikében (80-as évek, 90-es évek, jelen) játszódott, az, amikor Wayne kitette a gólya lányát az egyetemnél. És ez volt az egyetlen jelenet, ahol a 90-es évek házassági válságát követően még egyszer láthattuk Ameliát és Wayne-t egy ajtón keresztül egymásra nézni, ami mutatta, hogy Amelia haláláig valószínűleg már jobb volt a viszonyuk. De kár, hogy erre csak ennyi jutott. (Gaines)
• Roland és a kutya találkozása az utolsó részben fura, meg sablonos volt, mégsem zavart egy cseppet sem és ez gyakorlatilag egyedül Stephen Dorff érdeme. (Fega)
• Tegyük azért hozzá, hogy a doggo is jó kutya volt, 13/10. (Gaines)
• Roland csúcsjelenete mégis az, mikor szétvereti magát a kocsmában és szerintem nem világos, hogy ez Tom öngyilkossága, vagy az általuk elkövetett gyilkosság után történik. (Fega)
• Sajnálom, hogy Sarah Gadon karaktere végül valóban kimerült egy egyszerű két lábon járó expozíciótárban. (Gaines)
• “Az idő a tűz, amely felemészt minket.” - azért nem bízta a véletlenre Pizzolatto, hogy a számára fontos üzenetet átadja a közönségnek, az utolsó epizód első percében. Mellesleg engem ez is megerősít abban, hogy milyen nagy hatással volt az évadra a második évad fogadtatása.(Fega)
• Kérdezted az Emmy-jelöléseket, ami egy érdekes kérdés. Mivel boldog-boldogtalan limitált szériákat gyárt, brutálisan tömött lesz az idei mezőny a Fosse/Verdontól a Big Little Lies 2. évadon át a még ki tudja, micsodáig, és kérdés, az HBO mennyire fogja tolni a True Detective-et. Azért csodálkoznék, ha Mahershala Ali nem szerepelne a jelöltek között, ha már egyszer ő is pont akkor kapott Oscart, amikor ment az évada, mint annak idején Matthew McConaughey. Dorffban és Ejogóban pedig reménykedek. (Gaines)
• Még egy utolsó kérdés: szerinted lesz negyedik évad? Kell? Néznénk? Akarnánk írni róla? (Gaines)
• Ezzel kapcsolatban nem szabad figyelmen kívül hagyni az HBO új helyzetét. Az AT&T-s felvásárlás követketében már most, még a vezérigazgató Pepler távozása előtt elfogadták, hogy 50 százalékkal növelik a sorozatokra szánt gyártás költségét. Az HBO-nak szüksége van a KONTENT-re. A kritikai fogadtatás szerintem egészen kedvező volt, még ha a színészi alakítások ahhoz nem voltak elegek, hogy a peak tv zajából kiemeljék a sorozatot. A nézettség mondjuk csak a fele volt a korábbi évadoknak. Ettől függetlenül szerintem csak Pizzolatton múlik, hogy lesz-e 4. évad. Én nézném és valószínűleg írnék is róla! De tökre megértem, ha te ezt így látatlanban nem döntenéd el. Szerintem Mahershala Alinak elég jó esélye van az Emmy-re még a zsúfolt mezőnyben is. Mindenesetre ha megkapná a díjat az talán szintén segíthetne abban, hogy legyen folytatás. (Fega)